VEZÉRCIKK – Politikamentes legyen a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata, vagy sem? A kérdés így, vagylagosan megfogalmazva, belátom, nem életszerű.
2014. augusztus 19., 19:242014. augusztus 19., 19:24
A politikusok ugyanis köztünk járnak, s ha valaki összefut Kelemen Hunorral vagy Szilágyi Zsolttal a Farkas utcai vásársoron, aligha arra gondol elsősorban, hogy milyen érdeklődve nézi a portékát ez a két szimpatikus férfi. Már persze, aki ismeri és felismeri őket. Hiába, így van ez kódolva, s legalább annyira keresgélhetjük a hibát magunkban, mint amennyire haragszunk ilyenkor a politikusok imázsformálóira. A kampányidőszakok emelt szintű „mérgezettségi” fokáról nem is beszélve.
Más kérdés persze, ha az esti rockbanda frontembere két szám között arra buzdít, hogy tapsoljuk meg a háttérben szolidan bulizó elnökjelöltet. Ilyenkor ugyanis még kevésbé hiszi el bárki is, hogy az illető diszkrét elvegyülési szándékkal ácsorog a decibelek között. A frontembernek persze két gyémántkemény gitárfutam között is jogában áll kifejezni politikai preferenciáit, egyebet nem kockáztat vele, mint a beskatulyázást, illetve azt, hogy jövőre nem hívják meg a szervezők.
De ez is csak részben lehet igaz, hála istennek leáldozóban a politikai korrektség sehová nem vezető trendje, legyen csak nyugodtan véleményünk, arcunk, karakterünk. Alaposan meggondolandó kérdés viszont, hogy ildomos-e meggyőződéseinket valamennyi jelenlévő arcába vágni egy olyan rendezvényen, ahol a többség a legkevésbé sem erre vágyik. Ilyenkor talán valóban többet jelent a kevesebb, a viszszafogottság, a másik tisztelete, csupa olyan humán-erőforrási befektetés, amely nem hoz azonnali, melegházi termést.
Kolozsvár bámulatoson kivirágzó magyar napjai igazából csak most kezdődnek. Kedden még épültek a standok, eddig elsősorban a falak mögött kaphatták be az első kultúrfalatokat az arra vágyók. Mától azonban utcára vonul a város, s mellette fél Erdély. Kétségtelenül remek terep politikai tőkekovácsoláshoz. De leginkább ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymás, valamint Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt társaságában.
A vasárnapi választási eredmények ismeretében fölösleges vitatni, hogy Magyarország demokratikus ország.
Fene tudja, hogy – politikai értelemben – utoljára mikor tátongott ekkora szakadék az anyaországiak és a határon túliak között.
Két nappal az országgyűlési választást követően is folyik a találgatás, vajon mi vezetett a Fidesz-KDNP több mint másfél évtizede tartó hatalmának megdöntéséhez, a Tisza Párt elsöprő győzelméhez.
Talán nem túlzás kijelenteni: a rendszerváltoztatás óta a legintenzívebb és legdurvább választási kampányidőszak ér véget a vasárnapi országgyűlési választásokkal.
Jó egy hónapja zajlik már az Egyesült Államok és Izrael által Irán ellen indított háború, ami Donald Trump amerikai elnök legutóbbi bejelentése alapján még olyan két-három hétig tarthat.
Sokat, egyre többet foglalkozik a média és a közvélemény a családon belüli erőszakkal, no meg a távoltartás lehetőségével és gyakorlatával. Elítélendő, kerülendő, megelőzendő, büntetendő.
Miközben Magyarországon az elmúlt választási ciklusok legkiélezettebb és -feszültebb politikai kampánya zajlik, Erdélyben – és több magyarlakta vidéken a Kárpát-medencében – már megkezdődött a szavazási folyamat.
Amint az várható volt, a szociáldemokraták által a költségvetés szociális vonzatai kapcsán kikényszerített kompromisszum körüli vita csupán tovább mélyítette az ellentéteket a bukaresti kormányt alkotó koalíciós pártok között.
Mi történne, ha Szoboszlai Dominik a magyar foci botladozásait megelégelve egy napon úgy döntene, hogy az angol válogatottat erősíti? Elgondolni is rossz. Márpedig a sport elüzletiesedésének világában a nemzeti identitás, a zászló is lecserélhetővé vált.
Mi a hasonlóság a román Szociáldemokrata Párt (PSD) ellenzékbe vonulással való fenyegetőzése és a bukaresti kormánynak az üzemanyag-drágulással szembeni hatékony fellépése között? Hát csak az, hogy nagy valószínűséggel egyik sem fog bekövetkezni.
szóljon hozzá!