VEZÉRCIKK – Politikamentes legyen a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata, vagy sem? A kérdés így, vagylagosan megfogalmazva, belátom, nem életszerű.
2014. augusztus 19., 19:242014. augusztus 19., 19:24
A politikusok ugyanis köztünk járnak, s ha valaki összefut Kelemen Hunorral vagy Szilágyi Zsolttal a Farkas utcai vásársoron, aligha arra gondol elsősorban, hogy milyen érdeklődve nézi a portékát ez a két szimpatikus férfi. Már persze, aki ismeri és felismeri őket. Hiába, így van ez kódolva, s legalább annyira keresgélhetjük a hibát magunkban, mint amennyire haragszunk ilyenkor a politikusok imázsformálóira. A kampányidőszakok emelt szintű „mérgezettségi” fokáról nem is beszélve.
Más kérdés persze, ha az esti rockbanda frontembere két szám között arra buzdít, hogy tapsoljuk meg a háttérben szolidan bulizó elnökjelöltet. Ilyenkor ugyanis még kevésbé hiszi el bárki is, hogy az illető diszkrét elvegyülési szándékkal ácsorog a decibelek között. A frontembernek persze két gyémántkemény gitárfutam között is jogában áll kifejezni politikai preferenciáit, egyebet nem kockáztat vele, mint a beskatulyázást, illetve azt, hogy jövőre nem hívják meg a szervezők.
De ez is csak részben lehet igaz, hála istennek leáldozóban a politikai korrektség sehová nem vezető trendje, legyen csak nyugodtan véleményünk, arcunk, karakterünk. Alaposan meggondolandó kérdés viszont, hogy ildomos-e meggyőződéseinket valamennyi jelenlévő arcába vágni egy olyan rendezvényen, ahol a többség a legkevésbé sem erre vágyik. Ilyenkor talán valóban többet jelent a kevesebb, a viszszafogottság, a másik tisztelete, csupa olyan humán-erőforrási befektetés, amely nem hoz azonnali, melegházi termést.
Kolozsvár bámulatoson kivirágzó magyar napjai igazából csak most kezdődnek. Kedden még épültek a standok, eddig elsősorban a falak mögött kaphatták be az első kultúrfalatokat az arra vágyók. Mától azonban utcára vonul a város, s mellette fél Erdély. Kétségtelenül remek terep politikai tőkekovácsoláshoz. De leginkább ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egymás, valamint Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt társaságában.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
Donald Trump amerikai elnök iráni kalandja nem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt a legderűlátóbb illetékesek remélték, ennek a hatásait pedig Európában, benne Erdélyben is érezzük – és várhatóan közép- és hosszú távon is érezni fogjuk.
Közismert okok miatt jó ideje nemigen beszélhetünk román–magyar államközi kapcsolatokról. Ennek ellenére, sőt annál inkább adódik a kérdés, hogy merre mozdul el a két szomszédos ország viszonya, és hogy ez milyen hatást gyakorol az erdélyi magyarokra.
Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve „az első afrikai aranyról”, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert focivébéről írtam.
Egyre fullasztóbb a levegő az autóban, összeszorul a gyomor. Az sem segít, ha lehúzzuk az összes ablakot. A vezetés, a gépkocsifenntartás ugyanis egyre inkább luxussá válik: a nép autóját a drága parkolóban piszkíthatják kedvükre a madarak.
Némi csalódással konstatáljuk, hogy a kormánypártok hatalomhoz való ragaszkodása miatt a politikai válságot kirobbantó PSD talán megússza, hogy kormányozni kényszerülve vigye el a balhét mindenért.
Valamikor régen a sör a szegény ember bora volt. Ma már lassan a középosztály pezsgője.
Tanügyi rendszerünk ezer sebből vérzik. Bukarestben azonban rátapintottak a probléma lényegére, megvan a megfellebbezhetetlen megoldás: a szabóság.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!