Másfajta aranytartalék Verespatakon

Az unitáriusoknak viszont attól tűnik különlegesnek a kis hegyvidéki település, hogy az 1796-ban épített temploma az egyetlen a világon, ahol a papnak románul kell prédikálnia. Pálfi Árpád hívei egytől egyig jóravaló, magyar érzelmű és nevű emberek, csak éppen az anyanyelvüket nem ismerik. A magyar iskola 1956-ban zárta be kapuit. Megroskadt épülete ugyan még áll, de rendeltetése megváltozott. A templomot azonban mintegy reményiki indíttatásból nem hagyják a verespataki unitáriusok. Pedig mindössze tizenheten maradtak – a lelkész családjával együtt.

Pálfi Árpád unitárius lelkész név szerint sorolja híveit: van köztük Kovács, Székely, Ravai. Jóravaló magyarok, állítja mindannyiukról, ám egyikük sem ismeri ősei nyelvét. Pedig akadt közöttük olyan is, Dávid Ferenc – micsoda véletlen egybeesés az egyházalapító nevével –, aki magyarságáért a börtön nehéz éveit is vállalta.

Ha a pap nem románul prédikálna, a családtagjain kívül senki nem értené Isten igéjét. Pedig száz évvel ezelőtt, a trianoni békediktátum előtt, a közel háromezer lelkes Verespatakot fele-fele arányban lakták románok és magyarok. Mára a magyarok aránya az öt százalék alá süllyedt. Fél évszázaddal ezelőtt még anyanyelvű iskola is működött a településen, az épület azóta többször is gazdát cserélt, és ma már – mint megannyi verespataki ingatlan – ez is a román–kanadai bányavállalat, a Roşia Montană Gold Corporation részvénytársaság tulajdonát képezi.

Magyar zsoltár, román prédikáció

A szószéken két Biblia hever: az egyik magyar, a másik román nyelvű. Az anyanyelvű Szentírás még attól a Nagy Domokostól származik, aki 1930 és \'45 között szolgált a faluban, és bő hat évtizeddel ezelőtt keresztvíz alá tartotta azt, aki 1976-tól a nyomdokaiba lépett. Még mielőtt a román nyelvű Bibliáról faggatni kezdeném, a lelkész egy tőmondatban mindent megmagyaráz. „Ez van: az itteni vitéz székelyek nem ismerik az anyanyelvüket\" – vonja meg a vállát a faluban közel négy évtizede szolgáló Pálfi Árpád.

Amikor Verespatakra került, a ma már nyugdíjkorhatár felé közeledő lelkipásztor még nem volt tisztában azzal, hogy 56 szép magyar nevű híve közül alig páran beszélik őseik nyelvét. Néhány vasárnapi istentisztelet és pár temetés után jött rá, hogy az egybegyűltek ugyan zengik a zsoltárokat, de nem értik a prédikációt. „Amikor \'76 őszén megdicsértem az egyik idős hívemet, mondván, hogy milyen szépen énekelt, kedves János bácsi, az öreg meglepődve nézett rám: Ce spui, domn\' părinte? Azaz: mit mond, tiszteletes úr? – kérdezett vissza.\" Mára a verespataki unitáriusok száma tizenhétre zsugorodott, ezek közül csak Pálfi családtagjai értik és beszélik a magyar nyelvet.

A lelkipásztor nemcsak a nyelvet váltogatja a templomban, hanem a helyét is. „Ingázása\" nem csak a szószék és az 1877-ből datáló Úr asztala között történik. Az idősödő, de rendkívül fürge és mozgékony pap hol lent van, hol a karzaton bukkan fel. Ő az, aki hétről hétre megszólaltatja Takácsy Ignácz marosvásárhelyi orgonakészítő mester 1862-ből származó hangszerét. Ha kell, télen levágott ujjú kesztyűt ölt, és miután a híveire várva begyújtja az olajos fűtőtestet, felpattan és eljátssza az istentiszteletet felvezető három zsoltárt.

„Nem tudok az orgonán játszani. Csupán próbálkozom\" – állítja tréfásan, de önmagát cáfolja mihelyt a kedvünkért újra a billentyűkhöz ér. Csodálatosan és egyben különlegesen cseng a székely himnusz a mócvidéki ódon templom falai között, és nemcsak annak köszönhetően, hogy másfél évszázados használat után végre akadt egy bukaresti román mesterember, aki szétszedte, és két hét alatt újjávarázsolta az orgonát.

Pálfi Árpád azt már nem mutatja be, hogy miként harangoz, de a demográfiai adatok ismeretében elhisszük neki, hogy nemcsak pap és kántor, hanem harangozó és takarítószemélyzet is egyben. Azonban nem a számos feladat okozza a pillanatnyi emlékezetkiesést, amikor az utolsó keresztelésről kérdezzük. Behunyja a szemét, fejére teszi mindkét kezét, magában számolni kezd, de pontos adat akkor sem jut eszébe. „Hű... Hát az nagyon rég volt. Talán 2004-ben... De az is lehet, hogy 2003-ban vagy még azelőtt. Nem tudom, mert mára sem a szülők, sem a gyermek nincs a faluban\" – mondja.

Ennél sokkal frissebb emlékei vannak a temetésekről vagy az újabban, egyrészt szükségessé, másrészt divatossá vált kihantolásokról. A kiköltözők egy része ugyanis halottait is magával viszi; jobb esetben az aránylag közeli Gyulafehérvárra vagy Kolozsvárra, de ha kell, akár Besztercéig vagy Jászvásárig is. Székely József azon verespataki unitáriusok közé tartozott, akit a tiszteletes egyszer eltemetett, majd két évtized múlva kihantolt. „Számomra ez furcsa volt, hisz nálunk nem létezik kihantolási ceremónia, mint az ortodoxoknál. Amikor azt kérdeztem a püspökünktől, hogy ezt miként kell csinálni, a megboldogult Szabó Árpád annyit mondod: Árpi, te feltalálod magad! Azóta már öt kihantolást celebráltam\" – idézi fel a 2004-ben kezdődött, unitárius ember számára igencsak bizarr ceremóniasorozatot.

Az RMGC fejezi be, amit Horea és Iancu elkezdett?

A templom két harangja közül az utóbbi közel száz évben csak az egyik szólt a versepataki unitárius templom tornyában. Az, amelyik súlya miatt megúszta a román pusztítók haragját. A kisebbiket, a 480 kilóst kidobták a toronyból, és állítólag a bucsonyi görög katolikus templomig meg sem álltak vele. Ott akkor a Budapesten két diplomát is szerzett Ion Agârbiceanu volt a pap, akinek kedves kis elbeszéléseivel már az elemi osztályokban megismerkedhetnek a diákok.

Minden bizonnyal a másik, a kolozsvári Andrásofszky fivérek által 1863-ban öntött 1500 kilós harang túl nagy falatnak bizonyult, mert azt senkinek nem sikerült elmozdítania a helyéből. Pedig a tiszteletes szerint öntéséhez három kilogramm aranyat is használtak.

A verespataki unitárius egyház nemcsak az első világháború és Trianon csapásainak volt kitéve. Az első templomot, mely a jelenlegi helyén állott, az egyház 1568-as megalakulását követő évben emelték a hívek. A fából készült hajlék több mint száz évig volt az istentiszteletek helyszíne, míg 1784-ben a Horea, Cloşca és Crişan-féle lázadáskor a környék román parasztjai felgyújtották. A következő évszázad derekán Avram Iancu és Ion Buteanu hordái a híveket tizedelték meg. Noha a faluban történt atrocitások nem értek fel az abrudbányai, zalatnai, brádi vagy ompolygyepűi mészárlásokkal, a kegyetlenkedők Verespatakon is szedték áldozataikat. „Pontosan nem tudni, hányat, mivel az elpusztított magyarok emlékét mindöszsze egy ledöntött sírkő őrzi\" – mondja Pálfi Árpád.

Mára csak szomorú emlék az etnikai összetűzés. A megfogyatkozott és gyökereiből meggyengült magyarság már nem jelent semmiféle veszélyt a többségiek szemében annál is inkább, hogy Verespatakon ma román, magyar ember egyaránt egy nyelvet beszél, és nemcsak képletesen. Az egykori római település lakóit jelenleg egyetlen dolog tudja felhergelni: az aranybánya újraindítása körüli vita.

„Én személy szerint jó viszonyban vagyok a románokkal. A közel négy évtized alatt egyszer bozgoroztak le, egy Székely Ákos nevű, magát románnak való atyafi. Be kellett húznom neki egyet ahhoz, hogy megtudja, mit jelent egy erdélyi magyar számára a bozgor szó. Akkor megtanulta, sőt bocsánatot is kért, és belátta, hogy megérdemelte az öklöt\" – idézi fel a hajdani „leckét\" a pap.

A néhány éve beindult, egy teljes országot megosztó bányaprojektről már pontosan tudni, hogy csupán unitáriusból csaknem harmincat „termelt ki\" Verespatakról. A szülőfalujukból távozók közül egyeseknek házat vásárolt a Gold Corporation, másoknak búsás pénzösszeget ajánlott föl elhagyott ingatlanjaikért. „Volt, aki kezdetben örült a pénznek, az új háznak, aztán mégiscsak rádöbbent, hogy képtelen új életet kezdeni. A réginek önkezűleg vetett véget\" – szomorodik el a pap. Az öngyilkosságba menekülőket – nemzetiségüktől és vallásuktól függetlenül – mind Pálfi Árpádnak kellett eltemetnie. Egyébként görögkeleti kollégáján kívül ő az egyetlen pap, aki a faluban, hívei mellett lakik.

Önkéntesek mentik az épített örökséget

Mielőtt teljesen elnéptelenedne, és kis idő múlva enyészetnek indulna, a verespataki unitárius templomot úgy tűnik, a tizenkettedik órában sikerül megmenteni. A bányaprojektet ellenző helyi Alburnus Maior Egyesület és a kulturális közvagyonnak a társadalom javára történő kutatása, felújítása és értékesítése terén tevékenykedő brassói ARA Egyesület nekilátott az istenháza és a parókia restaurálásának. A műépítészettel, restaurálással és ásatásokkal foglalkozó civil szervezet önkéntesei elsősorban azt próbálják kijavítani a templomon, amit a 90-es években hozzá nem értő kezek elrontottak.

A parókiával még nagyobb gondok vannak, ott az egész tartószerkezetet meg kellett erősíteni. „Nagyon fontos, hogy a műemlék jellegű épületeket csak hagyományos építőanyagokkal javítsuk fel. Különben azt tennénk, amit a kanadaiak tesznek a többi verespataki ingatlannal: kipofozzák a homlokzatukat, átalakítják a belterüket és úton-útfélén reklámozzák: ők Verespatak épített örökségének a megmentői. Pedig munkájukkal többet ártanak, mint használnak az épületeknek\" – állítja Ştefan Bâlici, a program szakirányítója.

A Bukaresti Műépítészeti Egyetem fiatal tanára rendkívül büszke népes csapatára; kis fejszámolás után ő maga is meglepődik, hogy az idei vakációban csaknem 90 diák vette ki részét a paplak, a templom és néhány más műemlék helyreállítási munkálataiban. És bár beköszöntött az ősz, az egyetemisták nyári szünidejéből még mindig hátravan valamennyi idő, amit okosan ki lehet használni. A brassói származású szakember visszatérőnek számít Verespatakon, ez a tizenkettedik nyara, amit a Kirnyik tövében tölt. Csapatával eleinte csak tanulmányokat és terveket készített, majd 2007-től a látványosabb kétkezi munkába is belevágott.

Tanárkollégái, a szintén brassói Alexandra Stoica és a kolozsvári Sorana Vlad is évek óta visszajárnak a faluba. „A kanadaiak, a bányaprojekt támogatói, de még az önkormányzati vezetők és a helyi rendőrök is megpróbáltak elűzni Verespatakról. Előbb szép szóval, aztán fenyegetőzésekkel, majd rágalomhadjárattal, végül fizikai tettlegességet alkalmazva. De mi nem megyünk. Célunk megmenteni a falut és épített örökségét, és ezért még pénzt sem kérünk!\" – vallja az egyetemi tanár, aki mögött ma már nemcsak társai és diákjai, hanem számos hazai és külföldi támogató is áll. Egyesek pénzt, mások építőanyagot vagy élelmet gyűjtenek a Verespatakhoz „nőtt\" önkéntesek számára. A tiszteletes elmondása szerint az ARA önkéntesei mellett a faluban már Károly brit trónörökös és Placido Domingo operaénekes emberei is dolgoztak. Az egyházi ingatlanok szépítésén most is tizenöt-húsz fiatal tüsténkedik – egyikük sem unitárius.

„Nem prédikálhatom a ciánról, hogy gyógyszer\"

A templom ingyenes restaurálását korábban a bányavállat is felajánlotta, de Pálfi tiszteletes illedelmesen megköszönte, és nemet mondott, majd hivatalos átiratban tájékoztatta a kanadaiakat: mindaddig, amíg egyetlen híve is van a településen, a templomot nem adja fel. Ugyanezt vallja Nagy László, az egyház főjegyzője is, aki Pálfit Verespatak egyik utolsó mohikánjának tartja. Tudja, hogy néhány esztendő múlva, a jelenlegi lelkész nyugdíjba vonulása után már csak beszolgáló pap fogja szolgálni a verespataki híveket – ha még lesznek egyáltalán.

Pálfi Árpád azonban még így sem adja fel, mint tréfásan megjegyzi, nyugalomba vonulása után akár gondnokként is véghez vinné a templom teljes restaurálását. „Bezzeg, ha akkor elfogadom a kanadaiak ajánlatát, már rég felújított templomban prédikálhatnék. Kolozsváron lenne egy négyszobás lakásom, a fenekem alatt meg egy korszerű terepjáró. Most viszont a Gold Corporation megvásárolt embere lennék. És azt prédikálhatnám: emberek, a cián jó, a cián egészséges, a cián gyógyszer! Soha!\" – nyomatékosítja a hangjából jól kiérződő megvetéssel és hittel a lelkész.