Miután nemrég Mircea Duşa védelmi miniszter érezte úgy, hogy Csíkszeredából már semmi sem hiányzik egy jókora román zászlón kívül, és – emlékeztetendő a székelyeket, hogy ki az úr a házban – lepedőnyi példányt avatott a megyei rendőr-főkapitányság előtt, most Sepsiszentgyörgyön tört ki a román „hazafiak\" körében a zászlófetisizmus.

A román veteránok úgy gondolták: azzal ünneplik meg méltóan a város „horthysta-fasiszta uralom\" alóli „felszabadulását\", ha ismét kitűzik a megszálló román alakulatok által 1944-ben kitett román zászlót a városháza tornyára. Mivel ezt az önkormányzat műszaki érvekre hivatkozva nem tette lehetővé, elindult az országos hiszti, amelybe a megye prefektusán kívül, aki a városi elöljárók felelősségre vonásával fenyegetőzik, és olyan törvénymódosítás beterjesztésére tett ígéretet, amely kötelezővé tenné a román zászló kitűzését a városházák legmagasabb pontjára, Gabriel Oprea kormányfő-helyettes, belügyminiszter is beszállt, hogy a nemzeti jelképek és az „egységes, oszthatatlan nemzetállam\" védelmezőjének szerepében tetszeleghessen.

Nos, mindenekelőtt szögezzük le: a sepsiszentgyörgyi városháza homlokzatán a törvényes előírásoknak megfelelően kint van a román zászló. Innentől kezdve az egész ügy nem más, mint mesterséges feszültségkeltés, újabb kísérlet a magyar és a román közösség közötti viszony további mérgezésére, hogy az ilyen álproblémákkal tereljék el a figyelmet a valós gondokról.

Ne feledjük: Romániában a hadsereg a román sovinizmus egyik legfőbb éltetője, hiszen idősebb tisztjei még a kisebbségeket felszámolandó belső ellenségnek tekintő ceauşescui fasiszta kommunizmusban szocializálódtak. Így az, hogy egy magyar többségű város román megszállását „felszabadításnak\" nevezik, és ennek emlékére akarják a zászlót kitűzni, egyértelműen arra irányul, hogy a városban – és egész Erdélyben – élő őshonos magyarság ne érezze otthon magát a saját szülőföldjén.

Mindez újabb jele annak, hogy a mostani román vezetés egyre inkább közösséget vállal az 1989 előtti rendszerrel. Hiszen a kormány ugyanazzal az érvvel – a kisebbségek ügye Románia belügye – próbálja elhárítani a budapesti és nemzetközi számonkérést a kisebbségi jogok ügyében, mint az 1989 előtti hatalom. Ráadásul az 1989 előtt katonatiszti karriert befutó belügyminiszter által pártfogásba vett történelemhamisító provokátorok úgyszintén a nacionálkommunizmus idején sulykolt horthysta-fasiszta „rendszermeghatározást\" használják az 1940 és 1944 közötti időszakra.

A kormány helyi képviselője, a prefektus pedig ismét csak bizonyságot tett arról, hogy mindegy, ki ül a prefektusi hivatalban, nem a helyi közösség jólétét tekinti elsődleges fontosságúnak. Persze abból a szempontból érthető, amit tesz, hogy egy zászlótörvény kezdeményezéséhez kevesebb tehetség és ész kell, mint a térség infrastruktúrájának fejlesztéséhez, az életminőség javításához szükséges beruházásokért, pénzekért lobbizni, de ezért talán mégsem kellene egy egész intézményt fenntartani az adófizetők pénzéből.

Ha valaki esetleg párhuzamot látna a székely zászló kitűzésére irányuló mozgalom és a mostani román zászlóőrület között, tévúton jár: a székely zászló jelenleg üldözött, identitáserősítő nemzeti jelkép, amely éppen a román hatóságok ostoba, intoleráns hozzáállása miatt avanzsált azzá. Ha a prefektúrák és román többségű önkormányzatok nem üldöznék tűzzel-vassal a közösség jelentős része által saját szimbólumként elfogadott zászlót, akkor a magyarok számára sem bírna jelentős téttel a használata.

A méltó, provokációmentes ünneplés a normalitás jele lenne. De úgy látszik, ez a sepsiszentgyörgyihez hasonló rendezvények szervezőinek – és az őket bátorító, támogató bukaresti kormánynak – nem érdeke.