VEZÉRCIKK – Döbbenetes reakciókat váltott ki Donald Trump amerikai elnökválasztáson aratott győzelme, függetlenül attól, hogy az érintettek melyik politikai oldalhoz tartoznak.
2016. november 10., 20:002016. november 10., 20:00
A balliberális és szélballiberális oldal valóságos világvége-hisztériakampányba kezdett, és a demokráciát siratja, míg a magukat konzervatívnak vallók egy része jubilál, mondván: Trump „a mi emberünk”, aki most aztán helyre teszi a szélsőséges „liberalizmus” vadhajtásai által fenyegetett Amerikát és a világot. Mások – oldaltól függetlenül – azt mondják: Trump éppoly méltatlan volt az elnöki tisztségre, mint legyőzött ellenfele, Hillary Clinton. Holott az igazság ezúttal is lényegesen árnyaltabb, és érdemes higgadtabban megvizsgálni a helyzetet.
Már megszokhattuk, hogy a magát „progresszívnak” tartó oldal rögtön a demokrácia halála miatt kezd siránkozni, és ellenállást hirdet, amikor a polgárok többsége nem az általuk „jónak” és „helyesen gondolkodónak” tartott jelöltre szavaz. Az, hogy ezáltal némileg ellentmondásba kerülnek önmagukkal, illetve magával a demokrácia lényegével, a jelek szerint továbbra sem zavarja őket.
A másik oldal öröme sem feltétlenül indokolt, mivel Amerikában némileg mások a politikai dimenziók, egy jelölt nem feltétlenül fogja osztani az európai, azon belül pedig a magyar, magukat konzervatívnak mondó emberek nézeteit csak azért, mert republikánus. A jelöltek alkalmasságáról pedig annyit, hogy ideális jelöltek és körülmények csak az ideák világában, az ideológiák vezette megmondóemberek képzeletében léteznek. A való világban csak a valós viszonyokból és körülményekből érdemes kiindulni, amelyek ma Amerikában ezt a két jelöltet, és megválasztott elnökként Trumpot „termelték ki.”
Trump jelentős politikai és médiaellenszélben aratott nagy győzelmet. Az amerikai társadalom jelentős része szemében viszont sikerrel állította be magát olyan, a becsontosodott politikai és gazdasági elittel szemben álló jelöltnek, aki tényleg az amerikai kisemberekért áll ki. Történt ez annak ellenére, hogy amúgy ő maga is a gazdasági elit tagja.
Clinton veresége az arrogancia és az egyre inkább tragikomikusba forduló, a klasszikus amerikai demokrácia egyik legfőbb alapértékének számító szólásszabadság béklyójává vált kényszeres politikai korrektség eredménye. A főleg a balliberális elit által lenézett átlagember számára egyrészt az lehetett szimpatikus, hogy Trump a régi nagyság – bármit is jelentsen ez – visszaállításával kampányolt, másrészt az, hogy szembement a pc-kórral – még ha gyakran át is ment a másik szélsőségbe. A közvélemény-kutatások kudarca amúgy vélhetően a fősodratú média és politikusok túlzásai miatt következett be. A médiában generált Trump-ellenes hisztéria nyomán sokan a közvélemény-kutatók előtt nem, csak a szavazófülkében vállalták a véleményüket.
Az üzletember győzelméhez mindemellett a nagyfokú establishment-ellenesség is kellett. A sikerhez hozzájárulhatott, hogy egy adott pillanatban a Republikánus Párt vezetőivel kialakult vita nyomán kijelentette: már nem is a párt jelöltjének tekinti magát, hanem függetlennek – ez megerősíthette annak a látszatát, hogy a teljes, lejáratódott, korrupcióba fulladt, beltenyészetté vált politikai berendezkedéssel szemben áll. Sokan Trump agresszív kampánya nyomán az eddigi politikai és gazdasági világrend felborulásától tartanak, attól, hogy Washington bezárkózik, protekcionista gazdaságpolitikát folytat, hátat fordítva a szabad kereskedelemnek és a katonai szövetségesek támogatásának.
Persze megjósolni mindig a jövőt a legnehezebb, de azért érdemes külön kezelni a kampány hevében elhangzott vaskosabb kijelentéseket attól, mit és hogyan tehet meg a világ egyetlen, demokratikus szuperhatalmának első embere. Békülékeny, kiváló győzelmi beszéde alkalmas volt az aggodalmak eloszlatására – a kezdetben pánikoló világtőzsdék pozitívba fordultak –, és az, hogy Dél-Koreát máris biztosította: továbbra is megvédi, a többi szövetséges számára is üzenetértékű lehet. Mindemellett külön üdvös lenne, ha amúgy a NATO-tagság megőrzése mellett az EU tagállamai végre nem csupán Washington védőernyőjére számítanának, hanem saját, ütőképes közös haderőt is létrehoznának, amely az európai stratégiai érdekeket szolgálja.
Az meg végképp a sci-fi kategóriájába tartozik, hogy Washington kiszolgáltatja a világot Moszkva és Kína kénye-kedvének. Ha bizonyos hangsúlyeltolódások be is következnek, nehezen hihető, hogy lemondana stratégiai helyzetéről, a világpolitikában jelenleg betöltött vezető szerepéről. Az viszont, ha valamivel békülkenyebb hangot üt meg, és nem feltétlenül a kardcsörtetés lesz az első reakció, kimondottan üdvös lehet a világ békéjének szempontjából.
Akik szerint Trump nem több egy egyszerű borsóagyú tahónál, akit hasonlóan borsóagyú tahók választottak meg, néha azért gondoljanak arra, hogy a világ egyik legsikeresebb emberéről van szó, aki örökölt vagyonát sikeresen megsokszorozva vált országa és a világ egyik leggazdagabb üzletemberévé, majd amerikai elnökké. Na meg arra is, hogy amikor a korábbi színészt, Ronald Reagant elnökké választották, mindenki lesajnálta – mégis ő lett az egyik legkiválóbb amerikai elnök, akinek a mandátuma alatt sikerült térdre kényszeríteni a Szovjetuniót, és elindítani a kommunizmus európai rémuralmának felszámolását.
És jusson eszükbe: a valóságtól elszakadt, ideologikus ködképekbe ragadt, de saját véleményük szerint mégis mindig mindenkinél mindent jobban tudó elitek a Brexit után most újabb hatalmas pofont kaptak. És ha nem térnek észhez, még elcsattanhat jó néhány.
Székelyföld önrendelkezése napjának „megünneplése”, majd egy bukaresti parlamenti felszólalásra érkezett szokásos hőzöngés apropóján rövid időre a figyelem középpontjába került a területi autonómia kérdése.
Nincs miért szépíteni: az alkotmánybíróság ítéletével, amellyel megsemmisítette a bírák és ügyészek különleges nyugdíjait módosító törvényt, tovább erodálta a román jogállamisági intézményekbe vetett, még meglévő bizalmat.
Bár a budapesti Ukrajna-csúcs időpontja bizonytalan, azért kijelenthető: a közkeletű vélekedéssel ellentétben a jelek szerint a hála mégiscsak politikai kategória – legalábbis Donald Trump akként tekinti Orbán Viktor magyar kormányfővel való viszonyában.
Kedvenc és gyűlölt politikusaink egyaránt hősiesen megvédték a nagyi lekvárját: rettenthetetlenül, még az adócsalóknak járó hivatali megbélyegzést is bátran felvállalva, jól kifotózkodták magukat a család ízléses éléskamrájában.
A magyar kormány és az RMDSZ közötti viszony szoros, kölcsönös előnyökön alapul, míg a magyar és a román kapcsolatok normalizálása még várat magára – ez vonható le tanulságként az RMDSZ múlt pénteki kongresszusán történtekből.
Sok mindent elárul a romániai és magyarországi nyilvánosság „témaérzékenységéről”, hogy milyen irányba tolódott el az RMDSZ 17. kongresszusával kapcsolatos közbeszéd, kommentáradat.
Nem könnyű Ukrajna EU-csatlakozásának realitását mérlegelni, hiszen a kérdést azon objektív mutatókon túlmenően, hogy politikailag és gazdaságilag mennyire felkészült az ország, a háború mellett magyar–ukrán konfliktus is beárnyékolja.
A moldovai választások nyomán egyelőre elhárult annak a veszélye, hogy Oroszország befolyási övezete újabb országgal gyarapodjon, ám biztosak lehetünk benne: Moszkva nem tesz le arról, hogy helyzetbe kerüljön a Pruton túli országban.
Sebastian Burduja volt energiaügyi miniszter a jelek szerint mindent elkövet azért, hogy elnyerje a Dan Tanasă leglelkesebb követője címet.
Szemléletes szlengkifejezéssel élve az elmúlt napok drónincidenseivel Putyin elnök bekóstolta a NATO-t, a katonai szövetség pedig a hurrápotimista kommentárok ellenére nem vizsgázott a legfényesebben, miközben az ukrajnai háború tovább eszkalálódott.
szóljon hozzá!