„Három színt ismerek a világon” – ezzel a mélyenszántó gondolattal kezdődött a román himnusz a kommunizmus idején, aki pedig 1989 előtt legalább óvodáskorú volt, emlékszik rá, hiszen nem kezdődhetett el nap ennek eléneklése nélkül.
2016. június 05., 20:592016. június 05., 20:59
És minden jel arra utal, hogy sokan huszonhat évvel a rendszerváltás utána sem tudták kiverni ezt az üzenetet a fejükből, s nem hajlandóak a piroson, a sárgán és a kéken kívül más színt, színkombinációt megtűrni.
Pénteken a székely zászló ellen folytatott háború újabb epizódját láthattuk, amikor a rendőr Csíkszereda főterén jó cserkész módjára lehúzta, majd szépen összefogta a néhány perccel azelőtt felvont kék-arany lobogót, az esemény szervezőjét pedig társaival bekísérték a rendőrségre.
Ezzel a botránnyal ért tehát véget minden idők legcsendesebb választási kampánya. (Mert ahhoz azért nem fér kétség, hogy a kampány része volt a zászlófelhúzási akció.)
Mire ezek a sorok megjelennek, már szinte mindenhol tudni lehet, hogy kik vezetik a megyét és a várost/községet az elkövetkező négy évben, tudni lehet, hogy hány magyar önkormányzati képviselő harcolhat helyi szinteken a magyarság jogaiért.
Mert ismét bebizonyosodott: huszonhat évvel a rendszerváltás után is harcolnunk kell nemzeti jelképeink szabad használatáért, az anyanyelvhasználat biztosításáért a mindennapi ügyintézésben, a magyar utcanevek kihelyezéséért.
Leszámítva a Székelyföldet és néhány partiumi települést a napokban újra elkezdődnek a tárgyalások az esetleges koalíciókról a román pártokkal. Nem ártana ezeknek a kérdéseknek a rendezését is rögzíteni majd a várhatóan szép számban születő együttműködési megállapodásokban, s időről időre határozottan számon kérni megvalósításukat.
A politikum meggyőzése mellett pedig a lakosságban is tudatosítanunk kell, hogy nem azért gödrös egy utca, mert magyarul is kiírták a nevét, mint ahogy a Községháza felirat miatt sem úszott még el európai uniós finanszírozás. Illetve azt is, hogy jóval több szín van, mint három.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!