Már \'90 elején furcsának tűnt, hogy az akkori parlamentben – hosszas és jó hangos viták után – döntötték el, mikor is legyen a nemzeti ünnep. Ami ugye vagy közös szentesítésen, vagy közös megegyezésen alapul.

Ez utóbbira csodás példa az Egyesült Királyság nemzeti ünnepe, az úgynevezett királyi születésnap, június második hétvégéje. Csakhogy ez független a mindenkori király világra jöttének napjától, mivel csak az számít, hogy az esős-ködös Albionban talán akkor a legkellemesebb az idő. A többi magánügy: bulizzon a király/nő, amikor akar, családi körben, az ő dolguk. A közösen szentesített események jó példája a Bastille lerombolása, de hozzánk legközelebb az ezerszáz évnél is régebbi Szent István-i államalapítás áll. Ezt még a negyvenöt évnyi szovjet uralom sem törölte ki a nemzeti ünnepek közül, csak a szent király említését hagyták ki, és átnevezték az alkotmány és az új kenyér ünnepének.

Nálunk ilyesmiről szó sem lehet, vagy mert nem olyan régi az államiság, vagy mert maguk az ünneplők is – talán mai napig – csak azt tudják, hogy lesz ingyen töltött káposzta és miccs, de ha rákérdeznek, mire ez a bőség, a többség csak hebeg és habog. De most nem ez a lényeg, hanem az: jön még kutyára dér. Egy kis téli havazás kizárta a fővárosi iskolákból a gyerekeket, aminek természetesen örültek volna, ha egyúttal nem jelentik be a későbbi bepótolást is. Szombaton és vasárnap, mikor máskor?!

Aktív tanárként rengeteget bosszankodtam a kényszerszabadnapok miatt, mert nem egyszer előfordult, hogy magunkban vagy majdnem magunkban üldögéltünk az osztályban, a magam részéről egyetértve azokkal a diákokkal, akik az ingázó buszok hétvégi szüneteltetésére fogták a hiányzást. Azaz: a kötelező szabadnap valójában rejtett büntetés volt azoknak, akik komolyan vették. És amit már annyi mindennel kapcsolatban megtettem, most is azt a bizonyos egyetlen „tisztafejet\" hiányolom: ne a Mikulástól vízkeresztig tartó össznépi lazulás, dínomdánom, hejehuja után „kedveskedjenek\" újabb szabadnapokkal, hanem amikor például jó volna végre a félévzáró hajrák után lazítani, megtoldani a szabadságot egy kicsit. De a fej még egyre elrejtve lapul.