Megéltük ezt is: a külhoni magyar állampolgárok hétfőtől szavazhatnak az április 6-ai országgyűlési választásra.
2014. március 23., 19:542014. március 23., 19:54
Mintegy száz évet kellett várni, hogy a mesterségesen meghúzott határokon túl rekedt magyarok végre minimális erőfeszítéssel mindössze néhány hónap alatt hozzájussanak a magyar állampolgársághoz, a Budapesten kiállított személyazonossági igazolvány birtokában pedig közjogilag is a magyar nemzethez tartozzanak. Történetesen azáltal, hogy részt vesznek az anyaországi parlamenti megmérettetésen, „beleszólva” a budapesti nagypolitika alakulásába.
Persze nemcsak Trianon, hanem a rendszerváltás óta is sok időnek kellett eltelnie a nemzet ilyen formában történő egyesítéséig. Még a kettős állampolgárság kiterjesztéséről szóló 2004. december 5-ei népszavazás idején is megosztottság jellemezte az anyaországi társadalmat és a politikumot. A Fidesz kétharmados győzelme óta eltelt négy évben, az állampolgársági törvény módosításával, a szavazati jog megadásával azonban egyfajta nemzetpolitikai minimum alakult ki e téren.
Lám, ma már az egykor 23 millió román inváziójával riogató szocialisták is azt mondják, hatalomra kerülésük esetén szerzett jogot nem vonnának vissza. A baloldali összefogás pártjai közül jóformán egyedül Gyurcsány Ferenc alakulata ágál ma is a honosítás és a választójog ellen, bár a bukott miniszterelnök esetében azon se csodálkoznánk, ha akkor is hazudna, amikor a külhoniakat ócsárolja.
A lényeg, hogy a két hét múlva tartandó választást megelőzően a magyar pártok körében nem silányultak kampánytémává a határon túliak, ami annak is betudható, hogy utóbbiak voksai egy, legfeljebb két mandátum sorsát döntik el a 199 fős új Országgyűlésben. Vagyis a többség belátta: politikai értelemben nem bírnak téttel a külhoni voksok, éppen ezért a Jobbik kivételével egyetlen alakulat sem szerepeltet a listáján határon túlit, és Vonáékkal ellentétben nem is jártak Erdélybe korteskedni.
Persze ez nem jelenti, hogy mindez négy év múlva, a mainál esetleg kiélezettebb helyzetben is így lesz. De bízzunk benne, hogy a budapesti politikusok többsége akkor sem politikai, hanem elsősorban nemzetpolitikai ügyként kezeli majd a külhoniak választójogát.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!