Sokféleképpen körülírható, hogy a rendszerváltást követően miként alakult Magyarországnak a szomszédos államokhoz fűződő viszonya, a legtalálóbb jelző azonban talán az, hogy hullámzóan.
2016. november 28., 20:162016. november 28., 20:16
Előfordultak időszakok, amikor például a magyar–román vagy a magyar–szlovák relációban valóságos hidegháborús hangulat uralkodott, és ez az állapot bizony alaposan kihatott az utódállamokban élő magyar közösségek életére is. Ami nem véletlen, hiszen Magyarország esetében – a jobboldali kormányok idején legalábbis – a nemzetpolitika alapvetően meghatározza a szomszédságpolitikát, amelyre ekképpen jelentősen rányomja a bélyegét a határon túli magyarok helyzete. Vagyis mindezt tulajdonképpen állandó kölcsönhatásként kell felfogni, hiszen ha Budapest jó viszonyt ápol valamelyik szomszédjával, akkor az kedvező helyzetet feltételez az adott államban élő magyarok tekintetében, viszont ha valamelyik utódállamban elnyomják a magyarokat, akkor értelemszerűen nem beszélhetünk fellendülésről a szomszédságpolitika terén.
Ebben az összefüggésben is érdekes, mi a helyzet jelenleg a régióban. Magyar–szerb viszonylatban a felek egyetértenek abban, hogy „történelmi csúcson, maximumon” vannak a kétoldalú kapcsolatok, a két ország kormánya épp a minap tartotta harmadik együttes ülését, a részleges autonómiával rendelkező vajdasági magyarok pedig azt vallják, hogy ők is profitálhatnak ebből a kegyelmi állapotból.
Az állampolgárság ügyében dúló viták ellenére Budapest és Pozsony ma már számos kérdésben egyetértésre jutott, és bár a kettős állampolgárság intézménye, a magyar nyelvű oktatás támogatása kapcsán továbbra sincs egyetértés, politikailag jelentősen javult a szlovák–magyar viszony. Ugyanez elmondható horvát, osztrák és ukrán viszonylatban is – bár a kelet-ukrajnai helyzet visszavetette a kétoldalú kapcsolatokat, a napokban magyar–ukrán gazdasági fórumon vázolták az előrelépés lehetőségeit.
Nos ehhez képest a román–magyar viszony egyszerűen siralmas: a Ponta-kormánnyal folytatott nyilatkozatháború után teljesen elültek az intézményes kapcsolatok, közös elképzelésnek, projektnek se híre, se hamva, mintha a két országot nem egy folyamatosan légiesülő határ, hanem legalább több ezer kilométer választaná el egymástól.
Csak remélni lehet, hogy ez az állapot a decemberi parlamenti választásokat követően megváltozik, és a majdani bukaresti kormánnyal újra lehet indítani a párbeszédet a közös ügyekről: a kisebbségi kérdésről, a gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről. Fennáll viszont a veszély, hogy a román baloldal esetleges hatalomra kerülése esetén a jelenlegi semmilyen viszony tartóssá válik, márpedig ez nem szolgálná sem a szomszédságpolitika, sem az erdélyi magyarság javát.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Miközben a pártok képviselői arról beszélnek, hogy bátran állnak az esetleges előre hozott választások elé, egy-két kivétellel elmondható, hogy annyira hiányozna nekik, mint az egyszeri Georgescu-rajongónak egy LMBTQ-érzékenyítő tanfolyam.
Betelt a pohár a Bukarestbe sereglett állattartók körében, akik úgy érzik, zsákutcába jutott az ágazat. A tragikus helyzeten semmit nem változtat, hogy a tüntető gazdákhoz csapódott néhány tucat huligán összetűzésbe került a rendfenntartókkal.
Ahogy eljött az ősz, két, Ukrajnát érintő fontos témában is új fejlemények történtek: ha döcögősen is, de úgy tűnik, elindult a kisebbségek jogainak helyreállítása, közben pedig újraindult az amerikai békeközvetítés Moszkva és Kijev között.
Mit láthat a szeptember 7-én a tizenkettedik osztályt megkezdő, azaz a felnőttkor, a romániai felnőtt társadalom kapujában álló fiatal, ha kicsit visszatekint országa élére?
Hazatér a diaszpórában élők egy része. Nem tömeges jelenségről van szó, de a fogadásukat segítő „kupaktanácsok” megalakulása jelzi, hogy az önkormányzatok és állami hivatalok már számolnak ezzel. Kérdés, hogy a hazatértek közül hányan maradnak itthon.
Ha másban nem is, egy dologban biztosan jól teljesítenek a romániai pártok: a politikai káosz és instabilitás fenntartásában verhetetlennek bizonyulnak.
Futballszurkolóként nem tartom ördögtől való pazarlásnak, ha önkormányzatok százezreket, akár milliókat költenek nagy múltú helyi focicsapatokra. Azonban ez így nem mehet tovább.
Ötszáz évvel a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája után országszerte megemlékezésekkel és katonai tiszteletadással hajtottak fejet a mohácsi csata áldozatai előtt.
Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket.
Továbbra is tapasztalható, hogy a választások óta szakadék húzódik az erdélyi és a magyarországi társadalom jelentős része között, ám az árok betemetése nem reménytelen – abban ugyanakkor jelentős szerep hárul az új magyar kormányra.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!