A tinédzserkori lelkesedés már jó ideje alábbhagyott, a mindennapi hajtásban új vásárlására sosincs meg a kellő akaraterő, de azért valahogy rendszerint kiszabadul a pakolászó, rendet rakó karmai közül az a feszes, rikítóan színes tízes.

Mától nem kell vitatkozni, miért is foglalja a helyet a szekrényben. Bár a kedves hitves két- vagy négyévente ugyanazzal a szánó-megvető kacajjal nyugtázza az első próbát, lassan úgyis hozzászokik.

Valahogy így törődik bele a világ is, hogy egy hónapig a labdakergetésé a főszerep. A politikus vagy a fociról beszél, vagy hallgat, mert másról hiába zagyvál össze-vissza, és a számlák is mintha kevésbé lennének torokszorítóak.

Mától hidegen hagy, hogy a nagyok futballja is csak a pénzről szól. Nem érdekel a korrupció, az óriási költségek és lemaradások, a társadalmi problémák: Brazíliába költözött az igazi foci velünk együtt, és kész. Olyan a házigazda, amilyen, most már mindegy, nincs visszaút – csak tévé legyen.

Mostantól a legjobb barátok külön táborra szakadnak, s haragosokat hoz össze a közös gólöröm – a legnagyobb ellenség a pincér, aki képtelen időben érkezni. Sokan leszünk, még azok is csatlakoznak majd, akik az elején értetlenkedtek, nevettek, mert hát azért ők is kíváncsiak, mi történik: vajon lenyomják-e a céges tippversenyben a főnököt, miután kicsikarták a házi pocakosokból a tutikat.

Mától a Selecao, La Albicelestes, La Furia Roja, Oranje, Nationalelf, Three Lions, Gli Azzuri, Les Bleus – és még sorolhatnánk – játéka határoz meg minket. Már hozzászoktunk, hogy két-négy évente átváltozunk brazillá, hollanddá, németté vagy olasszá, ez adatott nekünk, idegen ország mezében nőttünk fel, csak mert imádtuk a focit.

Most pedig végre ismét elkezdődik. Mától az a rosszul titkoltan megkönnyebbült pillantás is megbocsátva, amellyel a kedves hitves nyugtázta legutóbb, hogy a mi Nemzeti Tizenegyünk megint otthonmarad, és így nem kell kölcsön vagyonból elhajókázni Sao Paulóba. Hiszen a futball így is magával ragad, s csak a sört kell állni.