Ízlések és pofonok

Elég, ha csak az etalonként emlegetett finn iskolarendszerre vagy akár az északi gyermekirodalomra gondolunk. A célzottan kicsiknek szóló nívós irodalmi alkotások terén ugyanis az északi országok voltak az úttörők – például vadlúdháton utazó gyerekhősével a Nobel-díjas Selma Lagerlöf.

Európa északi fertálya, pontosabban Norvégia és az ottani gyermekjogvédő hatóság, a Barnevernet sajátos gyakorlata azonban meglehetősen negatív fényben tűnt fel Romániában az elmúlt időszakban. Mégpedig a mi ízlésünk szerint negatív fényben. A nevelés mifelénk megszokott olvasata szerint enyhén szólva is túlkapásnak tekinthető, ha egy állami hatóság amiatt választja el szüleitől a gyermeket, mert fegyelmezik, esetleg pofon ütik, ne adj’ isten képtelenek pár hónapos korban szemkontaktust teremteni vele.

A gyermek érdekeit védő hatóság árgus szemekkel figyeli a (külföldről is érkezett) szülőket, és ha gyanút fog – amihez elég lehet akár egy pár éves kisgyerek beszámolója –, akkor elszakítja a szüleitől, és nevelőszülők gondjaira bízza. Az sem ritka, hogy akkor sem adják vissza szüleinek a gyermeke(ke)t, ha a gyanút nem sikerül bizonyítékokkal alátámasztani.

A fejlődő lélek rezdüléseit helyesen kezelendő tett ilyen lépéseket a hatóság a hazai kedélyeket felkorbácsoló ügyben is, amikor a Norvégiában élő Bodnariu házaspártól azt követően vette el öt gyermekét, hogy az egyik kicsi az iskolában azt mondta: vallásos nevelésben részesülnek, szüleik pedig néha úgy fegyelmezik őket, hogy hébe-hóba a fenekükre vernek.

A norvég gyerekjogvédelem módszerei, amelyekkel az elmúlt 5 évben 26 romániai gyereket választottak el szüleiktől, már korábban is megdöbbenést váltottak ki több európai országban. Ha történelmi távlatokból nézzük, évszázadokig tartó folyamat eredménye, hogy az európai gyermeknevelés gyakorlata – legalábbis a felszínen – eljutott oda, hogy a társadalom nem dolgoztatja, nem zsákmányolja ki, nem tekinti miniatűr felnőttnek a kicsiket, és konkrét lépéseket tesz testi, lelki épségük megőrzése érdekében.

Azt talán szükségtelen hangsúlyozni, mennyire kívánatos, hogy a kiskorúakat testileg és lelkileg se bántalmazzák sehol a világon, ne küldjék idejekorán dolgozni vagy koldulni a szüleik (amire viszont nap mint nap láthatunk példát Romániában: páréves, didergő, óvodába és iskolába valószínűleg nem is járó gyerekek nyújtják kezüket alamizsnáért). Azt azonban, hogy mi számít bántalmazásnak, jó lenne, ha nem egy néhány éves gyerek olvasatára támaszkodva mondaná ki egy hatóság, amely aztán emiatt örökre elszakítja szüleitől.

A norvégiai gyerekjogvédők mentalitásának fényében pedig akár a csík is húzhatja a repülőt: például bátran megfenyegetheti egy kilencéves a szüleit, hogy feljelenti őket, ha nem veszik meg neki a legújabb játékot. Hazai tájainkon ugyan példaértékűek lehetnek Európa északi fertályának a nevelés területén létrehozott vívmányai, viszont jó lenne, ha nem kérdőjeleznék meg az ízlésünkhöz és jó szándékú pofonjainkhoz való jogot.