A minap meghozott döntés természetesen megosztja a futballtársadalmat: a „kicsik” szökdösve tapsolnak, míg a jelenlegi elithez tartozó futballnemzetek, illetve a sztárokat „futtató” európai élklubok képviselői sportpolitikai populizmust emlegetnek keserű szájízzel.

Tény, hogy Gianni Infantino, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség tavaly megválasztott vezetője vb-létszámbővítést ígérve nyerte el a FIFA elnöki tisztségét. A sok szavazatot hozó elképzelés még 40 csapatos tornáról szólt, azaz az olasz–svájci jogász még egy jókora lapáttal rátett az ígéret beváltásakor. Infantinóék a 48-as létszám kihirdetése után is a foci további népszerűsítésével, hódításával, illetve a gyarapodó gazdasági haszonnal magyarázták a döntés szükségességét, ezek pedig olyan érvek, amelyekkel nehéz vitatkozni. Hiszen a labdarúgás világa óriásit változott az 1978-as, 16 csapatos vb óta, de már-már az is a ködös múltba vész, amikor 1998-ban Franciaországban először mérkőzött meg 32 válogatott a négyévente megrendezett csúcseseményen.

A bővítés ellenzőinek legfőbb érve a színvonal romlása maradt, mivel a lebonyolítást (16 háromcsapatos csoport, amelyekből a legjobb két helyezett a 32 fős kieséses szakaszba jut) úgy oldják meg, hogy a győztes csakúgy hét meccset vív, mint eddig, és a tervek szerint a vb időtartama sem nő számottevően. Leginkább az európai klubcsapatok képviselői berzenkednek – azok, akik mindent megtesznek, hogy a hihetetlen pénzösszegek által rángatott bábfociviláguk alárendeltjévé tegyék a nemzeti válogatottakat. Mert nekik az az érdekük, hogy a kiváló játékosokkal teletűzdelt klubcsapatuk minél többet haknizzon egy milliókat hozó nyári ázsiai turnén, és nem az, hogy nagyágyúik minél többször képviseljék nemzetüket a legmagasabb szinten is.

A 2016-os franciaországi Európa-bajnokság – amelyen a korábbinál nyolccal több, 24 csapat vett részt – bebizonyította, hogy a lelkes „kiscsapatok” igenis fel tudják venni a versenyt a klubcsillogásba belefáradt sztárok alkotta nagyokkal. Egy vb ugyanakkor más szintet jelent, hiszen a futballpolitika ez esetben régóta „elnézőbb” a labdarúgás tekintetében elmaradottabb kontinensek képviselőivel szemben. Így hát miért kellene temetni a futballt azért, mert 2026-ra már mondjuk Jordánia, Üzbegisztán, Burkina Faso vagy Etiópia (mind közel álltak ahhoz, hogy már a 2014-es vb-re kijussanak) is kiharcolhatja a szereplés jogát?! No meg Magyarország és Románia.

Persze a FIFA is bevételnövelés reményében viszi 2022-ben Katarba a vb-t, négy évvel később pedig több száz milliós pluszhasznot hozhat számára a több milliárd dollárt mozgató vb-piac bővítése. Ám a világbajnokság esetében a „járulékos”, a hétköznapi emberek szintjén megnyilvánuló nyereség is óriási – ezt mi is megtapasztalhattuk tavaly, amikor a magyar válogatott (a létszámbővítésnek köszönhetően is) hosszú idő után Európa-bajnokságon szerepelhetett, mégpedig kiválóan. Csodálatos érzés volt mindezt végigszurkolni – hát akkor miért ne adasson meg ez az üzbég vagy az etióp drukkernek is?! Hiszen a négyévente megtartott fociünnep minél színesebb, annál egyetemesebb, annál inkább megfelel a sportok felett álló olimpiai mozgalom igaz eszméinek.

A kétkedők pedig fejükbe véshetik: a szabályok nem változtak, játszani, focizni kell, a legjobb pedig világbajnok lesz. Épp csak annyi a változás, hogy 32 csapat helyett 48 tér haza győztesként.