Az köztudomású, hogy Törökországban az elmúlt közel száz évben a hadsereg volt a szekularizmus és a nyugatias irányultság egyik, ha nem a legfőbb letéteményese. Ez nem véletlen, hiszen a modern török köztársaság megalapítója, Mustafa Kemal Atatürk is a hadseregből érkezett az elnöki székbe, majd vaskézzel fogott hozzá az ország felzárkóztatásához az európai normákhoz – amelynek szimbolikus jelentőségű eleme volt az arab helyett a latin ábécé bevezetése, illetve a hagyományos, keleties viseletek betiltása.

A hadsereg azóta többször is megbuktatta a kemáli elvektől, a szekularizmustól és a nyugati értékektől eltávolodó, vagy annak vélt kormányokat, az európai úton tartva Törökországot. (Persze ezt nem kizárólag a nyugati értékek melletti feltétlen elkötelezettség és a nemes önzetlenség motiválta: a hadsereg mindig kivételezett szerepkört élvezhetett a kemáli idők óta).
Recep Tayyip Erdogan már miniszterelnökként, majd államfőként is egészen más berendezkedést próbált megvalósítani. Eddigi politikája a hadsereg hatalmának visszaszorítására irányult – ami akár demokratikus elkötelezettségének a jele is lehetett volna, ha ezzel párhuzamosan nem törekszik saját egyeduralmának megszilárdítására, és ha a hadsereg egyes tagjaival nem koncepciós perek során számol le. Erdogan emellett jelentősebb engedményeket tett a szekularizmussal szemben álló erőknek – a most első számú közellenségnek és a puccs kitervelőjének kikiáltott, Amerikába menekült hitszónok, Fethullah Gülen még a jelenlegi elnök harcostársaként indult.

A mostani, sikertelen puccs valóságos főnyeremény Edrogan számára: ezúttal a lakosság amúgy valóban őt támogató többségére hivatkozva felszámolhatja a politikáját ellenző köröket. A több ezer letartóztatott katona, az elbocsátott bírák, az állásából elküldött több tízezernyi tanár és hivatalnok mind-mind azt jelzi, hogy a mostani helyzetet a legkevésbé sem demokratikus eszközökkel kísérli meg saját hatalmának növelésére kihasználni. Persze a helyzet legalábbis kényes, hiszen egy demokratikusan megválasztott államfőt katonai puccsal megdönteni a legkevésbé sem tartozik a demokrácia bevett eszköztárába. Azonban egy egyértelműen, antidemokratikus eszközökkel – lásd különböző sajtóorgánumok és újságírók vegzálása – egyeduralomra törő politikussal szemben nem biztos, hogy teljesen illegitim.

Erdogan azonban most nyerő helyzetben érzi magát, és eddigi nyilatkozatai alapján már egyáltalán nem tekinti prioritásnak, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatait az EU-val, illetve a Nyugattal, amelynek eddig sokan Törökországot is részének tekintették. A Nyugat ugyanis olyan dolgokat kér rajta számon, amelyek nem férnek össze egy egyeduralomra törő, országát pedig minden áron regionális középhatalommá tenni kívánó politikus céljaival. (Másrészt az is egyértelmű, hogy sok EU-tagállam amúgy sem látná szívesen Törökországot az Unión belül – ami teljesen jogos, hiszen semmi szükség az EU-ban egy nem európai országra, 80 millió muzulmán lakossal).

Ezért most Törökország hagyományos térségbeli riválisaival, Oroszországgal és Iránnal békülne, hogy – hivatalosan – ezen országokkal közösen állítsák helyre a békét a térségben, valójában azért, mivel Moszkva és Teherán nem igazán kéri majd rajta számon az emberi jogok tiszteletben tartását, amikor az eszközökben nem válogatva számol le ellenfeleivel, és próbálja megvalósítani terveit.
Úgyhogy nem túlzás megállapítani: határozottan kérdéses, hogy Erdogan hatalmon maradásával jól járt-e Európa.