Az valóban kétségtelen, hogy a bizonytalanság, a konkrét döntések meghozatalának halogatása sem politikai, sem gazdasági szempontból nem szerencsés. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy Németország, Franciaország, Olaszország, valamint az EU jelenlegi vezetői nem csupán azért szorgalmazzák az uniós alapszerződés kilépésről szóló 50. cikkelyének London általi mihamarabbi aktiválását, hogy a lehető leggyorsabbá és legkevésbé fájdalmassá tegyék a „válást”, hanem azért is, mert ebben látják saját uniós pozícióik további megszilárdításának esélyét.

A britek ugyanis már eddig is folyamatosan „belső ellenzékként” viselkedtek, és többek között az eurót sem fogadták el fizetőeszközként, és a schengeni övezethez sem csatlakoztak. Emellett első számú ellenzői voltak annak, hogy az EU egy utópista, túlzottan centralizált szuperállammá váljon, amely a lehető legtöbb szuverenitást elvonja a tagállamoktól, hogy aztán a brüsszeli hivatalnokhad saját – és természetesen a nagyobb, nyugati tagállamok, elsősorban Németország és Franciaország – szája íze szerint kormányozzon. A brit kilépéssel ezen törekvések legnagyobb befolyással rendelkező akadályától lehet megszabadulni, ami jelentős térvesztést eredményezhet a többi olyan tagállam számára – jelenleg például a visegrádi négyek –, amelyek ellenzik a túlközpontosítást.

A legszomorúbb következtetés az, hogy az EU illetékeseinek nagy része még mindig nem hajlandó elfogadni: a panaszoknak, az életidegen túlcentralizáltságtól való aggodalmaknak igenis van alapja. Tény ugyan, hogy David Cameron brit kormányfő a brüsszeli eurokratákkal szembeni ellenérzéseket meglovagolva saját választási győzelme érdekében írta ki a kilépésről szóló népszavazást, de maguk az EU vezetői is sokat tettek a Brexit-párt győzelme érdekében – többek között a migrációs válság kezelésében tanúsított, döbbenetes mértékű inkompetenciájuk révén.

Lehet persze a „nacionalistákat” és a „populistákat” okolni a jelenlegi válságért. Azonban amíg a valós, az összes tagállam érveit és szempontjait figyelembe vevő reformok helyett a nagyok diktátumaival akarnak operálni, az uniós intézményeket pedig olyan kádertemetőként kezelik, ahová olyan, saját hazájukban levitézlett politikai „titánokat” lehet parkolópályára helyezni, mint Jean-Claude Juncker EB-elnök vagy Martin Schulz, az uniós parlament vezetője, akik a jövőben nyugodtan modellt állhatnának az inkompetenciába oltott arrogancia allegorikus szobrához, addig senki se csodálkozzon, ha – a kétségtelenül létező előnyei ellenére is – sokan életidegen, agyonbürokratizált, egyre diktatórikusabban viselkedő intézményként tekintenek az EU-ra.