Agitátorok

Először is ott, hogy miközben Budapest sohasem érzi sértve magát, ha Bukarest lépéseket kezdeményez a magyarországi románok identitásának megőrzése érdekében, Románia mindannyiszor kikéri magának, ha Magyarország szót emel az erdélyi magyar kisebbség jogaiért. Legyen szó az önrendelkezésről, az anyanyelv- vagy a nemzeti jelképek használatáról, a mindenkori román politika szélsőségességet és revizionizmust kiált, sőt – ahogy azt most a bukaresti magyar nagykövet esetében is tette – még a két országot összekötő utak megépítésének, az új határátkelők létesítésének sürgetését is frontális támadásnak veszi.

Még ha egy diplomata szájából szokatlanul hangzik is, attól még igaz, hogy Victor Ponta a kezdetektől fogva az Orbán Viktorral szemben viseltetett mély ellenérzésével fejezte ki a szomszédos országhoz való viszonyulásának alapelveit, közvetve pedig kormánya politikáját. Az államközi viszony javítása helyett letudta a párbeszédet azzal a rögeszméjével, hogy „Victor a jófiú, Viktor pedig a rossz”. De Ponta ezzel a diskurzussal elsősorban mindig hazaüzent, igyekezve jó pontot szerezni a nacionalista román szavazók körében.

Belpolitikai célokat szolgált hétfő esti, a magyar provokációval kapcsolatos televíziós ámokfutása is. Nagyon jól tudja, hogy korrupciós ügye miatt pártjában is elfogyott körülötte a levegő, a kormányfői székben sem húzza sokáig, újabban pedig már tengerentúli nyaralása miatt is bírálatok kereszttüzébe került (amelyről nem szégyellte azt hazudni, hogy olcsóbb volt, mint egy mamaiai vakáció). Ilyen helyzetben mi lehetne jobb mentsvár a magyarkártya előrángatásánál, a magyar veszéllyel való riogatásnál?

Ráadásul a magyar revizionizmus úton-útfélen való felemlegetésével Bukarest ki is röhögteti magát, miután Traian Băsescu immár menetrendszerűen követeli Moldova bekebelezését. Ebben a helyzetben talán az lenne a bölcsebb, ha a viccbéli Marcsa nénihez hasonlóan hagynánk, hogy ezek az agitátorok beszélgessenek csak egymással.