Úgy tűnik, valóban végleg búcsút kell vennünk attól az embertől, aki azzal iratkozott fel a nemzet jeles képviselőinek listájára, hogy első magyarként jutott fel a világ legmagasabb pontjára.
2013. május 27., 11:332013. május 27., 11:33
A Mount Everest 2002-es meghódítása révén egy csapásra ismertté vált Erőss Zsolt – aki az egykori Szovjetunió hétezres csúcsainak meghódításával kiérdemelte a Hópárduc becenevet – az erdélyiek számára különösen kedves lehet, hiszen Csíkszeredában született, és erdélyi, székely mivoltát sohasem tagadta meg: csúcshódításai során a magyar mellett rendszerint a székely zászlót is magával vitte. Akárcsak mostani – a jelek szerint utolsó – útjára, a nepáli Kancsendzöngára.
Bizonyára sokan vannak azok, akik a hegymászók teljesítményéről szóló hírek hallatán rendszerint csak legyintenek, esetleg értetlenkednek: miért nem választanak maguknak valami „rendes\" polgári foglalkozást, miért teszik kockára az életüket, miért vállalnak annyi szenvedést oxigénhiányos környezetben, akár mínusz 30 fokban?
Nos a válaszhoz tudni kell, hogy a hegymászókat nem ilyen fából faragták. Ők a mai utódai azoknak a „szent őrülteknek\", akik száz-kétszáz évvel ezelőtt akár hiányos felszereléssel is hajlandóak voltak útnak indulni csak azért, hogy ismeretlen tájakat térképezzenek fel.
Mára jóformán a 8000 méter fölötti hegycsúcsok maradtak az utolsó olyan, érintetlen határvidékek, ahol az ember próbára teheti a saját képességeit. Erőss Zsoltot pedig űzte, hajtotta a vágy, hogy ő legyen az egyik első olyan magyar, aki a világ összes nyolcezer méteres csúcsát meghódította. Szándékától pedig a legnagyobb életveszély, sőt még egyik lábának elvesztése sem térítette el. Ha már erdélyi születésű emberről van szó, kitartásáról, eltökéltségéről mindannyian példát vehetünk – például az önrendelkezésért folytatott küzdelem során, de mindennapi feladataink végzése közben is.
Most arról szólnak a hírek, hogy eltűnt 8000 méter fölötti magasságban, és el kell fogadni a tényt: többé nem bukkan fel. Családja immár hiába várja – viszont igazi Hópárduchoz méltóan távozott, és szeretett hegyei között nyugodhat.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Talán a múlt heti gazdatüntetés szélsőjobb általi eltérítése is hozzájárult, de most úgy tűnik, a román hatóságok úgy döntöttek, végleg megpróbálnak leszámolni a kortárs romániai szélsőjobboldal ikonjával, Călin Georgescuval.
Miközben a pártok képviselői arról beszélnek, hogy bátran állnak az esetleges előre hozott választások elé, egy-két kivétellel elmondható, hogy annyira hiányozna nekik, mint az egyszeri Georgescu-rajongónak egy LMBTQ-érzékenyítő tanfolyam.
Betelt a pohár a Bukarestbe sereglett állattartók körében, akik úgy érzik, zsákutcába jutott az ágazat. A tragikus helyzeten semmit nem változtat, hogy a tüntető gazdákhoz csapódott néhány tucat huligán összetűzésbe került a rendfenntartókkal.
Ahogy eljött az ősz, két, Ukrajnát érintő fontos témában is új fejlemények történtek: ha döcögősen is, de úgy tűnik, elindult a kisebbségek jogainak helyreállítása, közben pedig újraindult az amerikai békeközvetítés Moszkva és Kijev között.
Mit láthat a szeptember 7-én a tizenkettedik osztályt megkezdő, azaz a felnőttkor, a romániai felnőtt társadalom kapujában álló fiatal, ha kicsit visszatekint országa élére?
Hazatér a diaszpórában élők egy része. Nem tömeges jelenségről van szó, de a fogadásukat segítő „kupaktanácsok” megalakulása jelzi, hogy az önkormányzatok és állami hivatalok már számolnak ezzel. Kérdés, hogy a hazatértek közül hányan maradnak itthon.
Ha másban nem is, egy dologban biztosan jól teljesítenek a romániai pártok: a politikai káosz és instabilitás fenntartásában verhetetlennek bizonyulnak.
Futballszurkolóként nem tartom ördögtől való pazarlásnak, ha önkormányzatok százezreket, akár milliókat költenek nagy múltú helyi focicsapatokra. Azonban ez így nem mehet tovább.
Ötszáz évvel a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája után országszerte megemlékezésekkel és katonai tiszteletadással hajtottak fejet a mohácsi csata áldozatai előtt.
Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!