Úgy tűnik, valóban végleg búcsút kell vennünk attól az embertől, aki azzal iratkozott fel a nemzet jeles képviselőinek listájára, hogy első magyarként jutott fel a világ legmagasabb pontjára.
2013. május 27., 11:332013. május 27., 11:33
A Mount Everest 2002-es meghódítása révén egy csapásra ismertté vált Erőss Zsolt – aki az egykori Szovjetunió hétezres csúcsainak meghódításával kiérdemelte a Hópárduc becenevet – az erdélyiek számára különösen kedves lehet, hiszen Csíkszeredában született, és erdélyi, székely mivoltát sohasem tagadta meg: csúcshódításai során a magyar mellett rendszerint a székely zászlót is magával vitte. Akárcsak mostani – a jelek szerint utolsó – útjára, a nepáli Kancsendzöngára.
Bizonyára sokan vannak azok, akik a hegymászók teljesítményéről szóló hírek hallatán rendszerint csak legyintenek, esetleg értetlenkednek: miért nem választanak maguknak valami „rendes\" polgári foglalkozást, miért teszik kockára az életüket, miért vállalnak annyi szenvedést oxigénhiányos környezetben, akár mínusz 30 fokban?
Nos a válaszhoz tudni kell, hogy a hegymászókat nem ilyen fából faragták. Ők a mai utódai azoknak a „szent őrülteknek\", akik száz-kétszáz évvel ezelőtt akár hiányos felszereléssel is hajlandóak voltak útnak indulni csak azért, hogy ismeretlen tájakat térképezzenek fel.
Mára jóformán a 8000 méter fölötti hegycsúcsok maradtak az utolsó olyan, érintetlen határvidékek, ahol az ember próbára teheti a saját képességeit. Erőss Zsoltot pedig űzte, hajtotta a vágy, hogy ő legyen az egyik első olyan magyar, aki a világ összes nyolcezer méteres csúcsát meghódította. Szándékától pedig a legnagyobb életveszély, sőt még egyik lábának elvesztése sem térítette el. Ha már erdélyi születésű emberről van szó, kitartásáról, eltökéltségéről mindannyian példát vehetünk – például az önrendelkezésért folytatott küzdelem során, de mindennapi feladataink végzése közben is.
Most arról szólnak a hírek, hogy eltűnt 8000 méter fölötti magasságban, és el kell fogadni a tényt: többé nem bukkan fel. Családja immár hiába várja – viszont igazi Hópárduchoz méltóan távozott, és szeretett hegyei között nyugodhat.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!