Azét a forradalomét, amelyet ugyan brutálisan levertek, de mégis meghatározta Magyarország, illetve az erdélyi magyar közösség további sorsát is.

Az előzmények ismertek: a második világháborút követően Magyarországon a többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan egy külső hatalom által az országra erőszakolt, utópista szekta – de nevezhetjük nyugodtan bűnszervezetnek is –, a kommunista párt került hatalomra. Amely megpróbálta saját hagymázas ideológiája szerint átformálni az országot és annak lakóit, bűnösnek kiáltva ki a társadalom jelentős rétegeit, a magántulajdon szentségét felrúgva államosítás néven állami politikává avatta a rablást, és folyamatos terrort alkalmazott a polgárok ellen.

A feszültség emiatt folyamatosan gyűlt, míg végül a brutális diktatúrát megelégelő polgárok utcára vonultak, és saját életük feláldozását, a fegyveres harc felvállalását sem tartották túl magas árnak azért, hogy véget vessenek a bolsevik rémuralomnak. A kezdeti sikerek után azonban a politikai realitás és a második világháború után kialakult status quo érvényesült: a Szovjetunió vérbe fojtotta a forradalmat, és helyreállította a kommunisták uralmát. Bár Kádár János uralma a kivégzések nyomán vérben fogant, szovjet szuronyok álltak az egypártrendszert visszaállító új vezető mögött, és mintegy kétszázezren elmenekültek az országból, a további, hasonló „sajnálatos események” elkerülése végett később enyhült valamelyest a nyomás, és a langyos gulyáskommunizmusban Magyarország a legvidámabb barakk kétes státusának örvendhetett. Hiszen – legalábbis Romániához képest – viszonylagos jólét uralkodott, és nem volt annyira fojtogató a diktatúra.

Talán ezért is maradt el az újabb forradalom, és vele együtt a katarzis 1989-ben: békés hatalomátadás történt, amely nyomán ugyan visszatért a többpártrendszer és a piacgazdaság, de az előző rendszer prominens alakjai közül sokan átmentették a hatalmukat, a kommunista utódpárt pedig több ízben is kormányra kerülhetett. A kommunista rendszer működtetőinek számonkérése elmaradt – a rendszerváltást ennek nyomán a választópolgárok vitték tovább azzal, hogy immár két ízben is kétharmados többséggel küldték ellenzékbe a rossz kormányzás során önmagát szétforgácsoló utódpártot.

Az ’56-os forradalom az erdélyi magyar közösségre is hatással volt, hiszen a kommunizmus idején is soviniszta román állam azt használta fel ürügyként az önálló állami magyar egyetem felszámolására, a legalább névleg létező autonómia lassú megszüntetésére. Magyar értelmiségieket, diákokat hurcoltak meg koncepciós eljárások során azzal a céllal, hogy megfélemlítsék a magyar közösséget. A Ceauşescu által kiépített, észak-koreai típusú diktatúrát végül 33 évvel a magyarországi forradalom után hasonlóan nagyszabású megmozdulások buktatták meg – hogy aztán a katarzis itt is elmaradjon, hiszen egyéb, életképes ellenzéki alternatíva híján a kommunista párt harmadvonala ragadta magához a hatalmat. És ellentétben Magyarországgal, itt nem sikerült félreállítani az utódpártot. Szinte csodának kellene történnie, hogy decemberben ne kerüljön ismét hatalomra. Igaz, itt legalább formálisan megtörtént a számonkérés, egykori kommunista börtönparancsnokokat állítottak pellengérre, bár náluk nagyobb halakat – remélhetőleg csak időlegesen – nem sikerült elítélni.

Mindent összevetve kijelenthető: az ’56-ban a kommunisták ellen utcára vonuló, majd fegyvert ragadó magyar forradalmárok cselekedetei annak ellenére sem voltak hiábavalók, hogy a forradalmat két hét alatt leverte a túlerő. Megingatták a diktatúrát, amely ugyan nem azonnal múlt ki, de az 1956-ban kapott sebet sohasem tudta kiheverni, és 1989-re életképtelensége, valóságidegensége miatt fel is számolódott. Az ’56-osok pedig hatvan évvel bátor fellépésüket követően hősöknek kijáró tiszteletben részesülnek, míg legyőzőik, kivégzőik a történelem szemétdombjára kerültek. És méltán övezi őket, valamint politikai és szellemi utódaikat közmegvetés.