„Bementem a brüszszeli múzeumba, megláttam a lantot, és azt mondtam, hogy ez a hangszer kell nekem” – emlékezik vissza a 90-es évek elejére Lőrinczi György. Korábban soha nem járt asztalosműhelyben, nem barkácsolt, nem is érzett hajlamot erre, de akkor elhatározta, hogy belevág a lantkészítésbe. „Hazajöttem, és elkezdtem idétlenkedni. Száguldani akartam, azonnal megtanulni a mesterséget. Évekig még álmomban is ragasztottam, illesztgettem a darabokat” – meséli mosolyogva. Hogy végül mennyi idő alatt sajátította el a szakmát? Tíz évig tanult. Szaklapokat tanulmányozott, levelezett, táborokban vett részt, találkozókra, kiállításokra járt. Olyan mesterei és útbaigazítói voltak, és vannak jelenleg is, mint György Antal hangszerész, a hangolókulcsokat készítő Bodó Róbert faesztergályos-mester és nem utolsósorban a szerszámkészítő Farkas András intarziás- és asztalosmester. Velük ma is kapcsolatban áll, kikéri a véleményüket egy-egy hangszer készítésekor, elmondja felmerülő nehézségeit.

Romániában ő a fehér holló
Lőrinczi György ma egyike Kelet-Európa híres lantkészítőinek, Romániában viszont egyetlen a szakmában. Négy éve tagja a londoni lantszövetségnek, számos világhírű művészszel, hangszerkészítővel áll kapcsolatban, hírére messzi országokból, Japánból és Brazíliából is jönnek Marosvásárhelyre. Nemrég elnyerte a szakmában mérvadónak számító Roy Courtnall angol gitárkészítő elismerését is, aki hároméves mesterkurzust és szakvizsgát követően szigorú megmérettetés árán osztja diplomáit. Amikor megismerte a vásárhelyi mester hangszereit, arról értesítette, hogy hamarosan küldi az oklevelet.
„Nem kellene engem ennyire dicsérni, nem vagyok én olyan nevezetes” – mondja szerényen, amikor érdemei öszszegzését hallja. „Hogy lesz valakiből hangszerkészítő?” – kérdezem a sajátos hangulatú műhelyben, gazdára váró és félig kész hangszerek között, figyelve, amint éppen egy szép testű, könnyű súlyú lanttal bíbelődik. „Fiatal koromban úgy éreztem, kell valami még, ami teljessé teszi az életemet. Autodidakta módon megtanultam gitározni. A klasszikus gitár vonzott. Részt vettem az 1983-as, 1984-es és 1985-ös sinaiai klasszikus gitárfesztiválon, majd kétszer a nagyszebeni dzsesszfesztiválon – meséli. – Szenvedélyemmé vált a muzsikálás, sok barátra, ismerősre tettem szert általa.” A forradalom után az újrainduló csíkszeredai régizene-fesztiválon – amely a hiteles historikus hangszeres muzsikának is helyet adott – találkozott a Nagykárolyban élő Deák Endre reneszánszzene-szakértővel, aki arra biztatta, hogy szerezzen egy jó lantot, és próbáljon azon játszani.

Barátságok a lant révén
A kezdetekhez tartozik az a történet is, amikor a rendszerváltást követően Belgiumban dolgozott, és francia nyelvtudásának köszönhetően kapcsolatba lépett egy brüsszeli hangszerkészítővel. „A telefonkönyvből néztem ki a címét, megkerestem, és összebarátkoztunk: olyan mesterre találtam, aki a legjobb helyeken végezte az iskoláit, és mindent tudott a lantról” – idézi fel Lőrinczi György. Ugyancsak akkoriban történt, hogy levelet írt az angol Brian Cohen lantkészítőnek, akinek a több ezer dolláros hangszerét nem tudta ugyan megvásárolni, de megkapta tőle postán a lant műszaki rajzait.
Beszélgetés közben is dolgozik a mester, készül a hangszer, amely még mindig hiánycikk, és amelyet igazán a reneszánsz és a barokk zene művelői és szerelmesei tudnak értékelni. A tavalyi marosvásárhelyi Constantin Silvestri Zenei Fesztiválon például Caius Hera temesvári előadóművész Lőrinczi György lantján játszott.
Sok történet fűződik egy-egy hangszerhez, sok név, telefonbeszélgetés, levelezés, látatlanban köttetett barátságok. Érdekes annak a barátságnak a története is, amely telefonon kezdődött, majd személyes találkozással bontakozott ki. A párizsi előadóművész interneten rendelt lantot, majd telefonon közölte, hogy a kitűzött határidőre repülővel érkezik Vásárhelyre. „Nem voltam teljesen elkészülve a hangszerrel, mondtam neki, hogy kifizetem a teljes útiköltségét, ne haragudjon, hiba történt. Végül a hangszer elkészült, mi pedig egy életre szóló barátságot kötöttünk, párizsi házának ajtaja mindig nyitva áll előttem” – idézi fel a hangszerkészítő. A zömében saját készítésű szerszámokkal dolgozó mester hangszereihez könnyen talál alapanyagot környezetében. Többnyire körte-, szilva-, cseresznyefából dolgozik, fodros, szemes vagy sima juharból készíti a lant hátát, lucfenyőből a tetejét.


Arab népi hangszer a lant őse
A lant a 700-as évekből eredeztethető, amikor a mórok elfoglalták az Ibériai-félszigetet. Muzsikusaik az údnak nevezett húros népi hangszeren játszottak, ebből fejlesztették ki az európaiak a lantot. Virágkorát az 1500-as években élte, amikor chansonokat, madrigálokat és motettákat írtak rá. A 16. század közepe táján jelent meg a 11 húros francia, majd a 13 húros német barokk lant, amelynek legjelesebb képviselője Sylvius Leopold Weiss volt, Bach kortársa. Nem sokkal ezután megjelentek a fémhúros hangszerek, a lant fénykora pedig leáldozott. Hogy később is használták, és írtak rá zenét, azt az a korabeli festmény is bizonyítja, amely Mozartot ábrázolja apjával, aki lanton játszik. Mostanában újból felfedezték a lantot: az előadók rájöttek arra, hogy nagyon sok, gitáron játszott művet eredetileg lantra komponáltak.