Több politikai elemző is arról beszélt, hogy Klaus Johannis Románia első kisebbségi államfője (mi inkább használjuk – és nem véletlenül – a „nem román\" kifejezést). Ezzel szemben nem ő az első legújabb kori „nem román\" államfő. És erre azért kell reflektálni, mert számos lehetséges párhuzam mutatható ki Johannis és egy másik román államfő meg-, illetve kiválasztása között.

Az a másik államfő pedig nem volt más, mint I. Ká­roly király (1866-ban fejedelemmé választották, 1881-ben királlyá koronázták, 1914-ig uralkodott), a Hohenzollern–Siegmaringen uralkodói ház tagja, akit „meghívtak\" Romániába, hogy a pártoskodáson felülemelkedve, pártatlan uralkodóként igazgassa az országot mindenki javára.

Ha nem is mindenben, de a párhuzam és az ebből levonható következtetések több vonatkozásban kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Egy általános belpolitikai válság közepette, megelégelve túlkapásait, komolytalanságait és mindinkább a diktatúra felé hajló belpolitikáját, 1866-ban a legjelentősebb román politikai pártok összefogtak és menesztették az „országegyesítő\" (értjük ezalatt Moldvát és Havasalföldet) Alexandru Ioan Cuzát.

Az összefogás nem volt véletlen. Cuza számos ügyes politikai húzása mellett döntései mindinkább veszélyeztették a politikát csináló román vezetőréteg érdekeit. Ma, ha képletesen is, de a politika jövőbeli mikéntjéről döntő nép – minden várakozással ellentétben – az ország állapota miatti végső elkeseredésében úgy döntött, hogy egy idegenre bízza magát. Igen, „az istenadta nép\" jól érzékelte a helyzet súlyosságát, és utolsó mentségként – származása és vallása tekintetében – valóban egy „kisebbségit\" szavazott meg.

A teljes politikai káosz, a korrupció felmérhetetlen aránya, ugyanakkor a politikai élet jelentős részének (lásd pártok és politikusok) a lejáratódása egy, az 1866-os hangulathoz hasonló viszonyulást váltott ki a mostani választások idején, pontosabban annak második menetére. A politikai élet kiszámíthatatlansága és az ebből következő bizonytalanság (lásd például az egyik pártból a másikba történő átigazolások törvényesítését), a legfurcsább koalíciók és azoknak az ugyanolyan stílusú és végkicsengésű politizálása elkeserítette a választókat.

Kiderült, hogy ők sokkal pragmatikusabbak, mint az önkényeskedő, főleg saját érdekeiket néző politikusok: gyökeres változásokat akarnak és nem szavakat. A messze – és nem­csak taktikázásból – szófukarabb és nem ígérgető Johannis valami reménysugárt jelentett a válsztók többsége számára, „még ha nem is román\". A Ziarul Financiar gazdasági lapban közölt válaszai mögött mintha egy kemény, egyértelmű, de mégis reménykeltő politizálást lehetett megsejteni.

Akadt, aki ha nem is a „németes\" politizálás, de mindenképpen „az erdélyiség győzelméről\" beszélt, azaz az erdélyi stílusú politizálást emlegette Johannis győzelme kapcsán. Ugyan sikeres erdélyi polgármesterként ismert az új elnök, mégsem nevezném az ő győzelmét az erdélyiség vagy a hagyományos erdélyi politizálás sikerének. Erdélynek az elmúlt évtizedek során tapasztalt lassú átalakulásának ismeretében (főleg erkölcsi szempontból, nem beszélve az erdélyi politikusokról) a leadott voksok ellenére, eddigi megnyilvánulásai alapján inkább nevezném Johannist egy békebeli, azaz európai típusú politikusnak, aki tízszer meggondolja, hogy mit mond, mert be is szeretné tartani azt, amit ígér.

Visszatérve a romániai pártok képviselte politikai szövevényre és a láthatatlan összefonódásokra, egyrészt meg kell állapítanunk, hogy – I. Károly király meghívásával ellentétben – csak a politikum egy része támogatja Johannist. Tehát közép-, de főleg hosszú távon nincs meg a konszenzus az ő támogatására, csakis a szavazópolgárok nagyobb részének a szintjén, az ő részükről is inkább rövid és középtávon.

Kérdés, hogy a pártok mennyire fogják őt támogatni közép- és hosszú távon. Megjegyzendő, hogy az általa képviselt politikával szembeni ellenállást tapasztalva I. Károly király többször is le akart mondani, és végleg el akarta hagyni Romániát. S utóbb csak a könyörgéseknek engedett...

Bár Johannis semmit nem ígért a kisebbségeknek és főleg nem a magyaroknak (lásd a Székelyföld autonómiája) – amire jöttek is az ilyen-olyan válaszok, majd a magyarság jelentős arányú távolmaradása a választásoktól –, ő azért beszélt a romániai politikai rendszer, azaz az alkotmányos rend módosításának szükségességéről, mindenki megelégedésére. Hogy távlatilag ez mit jelent, ma nehéz megmondani.

Tény, hogy az állampolgárságra is érthető, román fülnek kedves kijelentésével, mármint, hogy „ő román\", sok mindenre lehet gondolni. Ám ne feledjük, hogy I. Károly király valóban Románia és csakis Románia politikai érdekét nézte, azaz képviselte és nem egyes egyének vagy szűk csoportok érdekét. (Ezért is szegültek ellene nem kevesen!)

De ez természetes. Igaz, azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg az első Hohenzollern élt, Románia kitartott Németország és a Monarchia mellett, és csak az ő halálával változott meg a román politika és az első világháború sorsa. Amúgy az elég „erős\" román államelnöki pozíció, akárcsak a mai politikai helyzet, nem egyezik az I. Károly uralkodásának kül- és belpolitikai körülményeivel, ámbár egy erős és következetes elnök folytathatna olyan következetes politikát, mint első Ká­roly király.

Ne feledjük: Románia államfője nem olyan „erős\", mint az Amerikai Egyesült Államok vagy Franciaország elnöke. Ugyanakkor mivel az elnök és a parlamenti többség más-más politikai színezetű, nem lesz könnyű sem a megválasztott államfőnek, sem a kormányzó szocialista párt vezette koalíciónak.

Csak remélhetjük, hogy Klaus Werner Johannis hoz valamit magával a nyolc-kilenc évszázados erdélyi hagyományból legalább annyira, mint a keresztény Nyugat – napjainkra mindinkább feledésbe merülő – politikai értékrendjéből és rutinjából. A jövőt illetően most már nemcsak szurkolni kell neki, hanem adott esetben támogatni is kell őt az egységes magyar nemzeti közösség részéről mindabban, ami jó az egész országnak. Továbbá újra meg újra meg kell fogalmazni és tudomására kell hozni jövőbe mutató, identitásunk megőrzését és fejlesztését biztosító elvárásainkat.

Vekov Károly

A szerző nyugalmazott egyetemi tanár, volt parlamenti képviselő