A többi, a jégtömeg négyötöde, köszöni szépen, a felszín, a nyilvánosság alatt meglapult, nevet változtatott, rendezte, majd összezárta a sorait, és... maradt. A pártállami garnitúra első vonalának a helyét betöltötte a második vonal, korántsem fanatikus, erőszakos és konzervatív képviselőivel, mint az elődei, ellenkezőleg, a váltás kulcsemberei valamivel tanultabbak, rugalmasabbakak és opportunistábbak is voltak...

Tudták, hogy a „tömegek” (az előző rendszer kedvenc kifejezése, ellentétben az élcsapatnak feltupírozott állampárt tagjaival), szóval a tömegek – de a mi Arany Jánosunk szavaival mondjuk most csak úgy, hogy az istenadta nép – szemében a párt szónak csak egyetlen, és nem is valami hízelgő jelentése maradt. Ezért aztán az új hatalom még nevéből is gondosan száműzte a kompromittálódott kifejezést. Nem párt, hanem front lett ismét, mint a kommunizmus álarcosan nyomuló harmincas éveiben, de ezúttal nem népfront, hisz a „népi” szót is régen lejáratták. Nem népi lett tehát, hanem nemzeti.

Nemzeti Megmentési Front (FSN). Front a nemzet megmentésére, ami nyilván veszélyben lehet. Mert az ellenség, legyen az külső, legyen az belső, az bizony sohasem alszik. Elhárítására éberség, összefogás és egység szükségeltetik. És az már csak magától értetődik, hogy kizárólag a Front vezetése alatt. A Front élén pedig a kommunista diákifjúság egykori vezetője áll (Ion Iliescu – szerk. megj.), hang­adói is kiérdemesült pártemberek, akiknek – szerencséjükre – a sebtében likvidált Nagy Kormányossal még idejében sikerült összebalhézniuk.

Sármos, mosolygós és behízelgő az ország első embere, az átlagpolgár felejti is rögtön a múltját. Azt sem veszi észre, hogy emberünknek halvány lila gőze sincs a pluralista demokráciáról, amiről pedig nemsokára választásokon is számot kellene adni. Személy szerint egyelőre gondja sincs, csak két ráncosképű öreg (Radu Câmpeanu és Ion Raţiu – szerk. megj.) száll versenybe vele az elnöki székért. Mindketten Nyugatról, „úri” emigrációból, frissében tértek haza. Ahogy akkoriban gúnyolták őket, fogaik közt sohasem ropogtatták a szójaszalámit, amire reménybeli választóik a nyolcvanas évek hosszúra nyúlt nagyböjtjében sokszor ráfanyalodtak. Ráadásul pártok, „tőkés-földesúri történelmi pártok” élén mutatkoztak be, abban a balga hitben, hogy ott tudják majd folytatni, ahol negyven évvel azelőtt muszáj volt abbahagyni.

Egyszóval, fogalmuk sem volt, nem is lehetett az éppen csak ébredező ország valós állapotairól, az igazi közhangulatról. Csábmosolyos emberünknek nem is a két jó öreggel gyűlt meg a baja – fél kézzel elintézi majd őket a májusi választásokon –, hanem azzal, hogy a Frontja mögül mégiscsak kivillant a lóláb. Január végén már pedzették, hogy indulni fognak a választásokon, február hatodikán politikai alakulatként is bejegyezték.

Tizedikén már muszáj volt nyilvánosan is beismerni, hogy a Front mégsem front, hanem fából vaskarika, azaz mégiscsak párt! Erre a sokakat sokkoló bejelentésre aztán a politika legnaivabb rövidlátóinak is nyiladozni kezdett a szemük. A Front és lassacskán körvonalazódó ellenzékének a vitáit már előtte, januárban is az utcára vitték.

A békésnek meghirdetett politikai tüntetéseket ilyen-olyan provokátoroknak a randalírozásig, sőt erőszakosságokig sikerült felturbózniuk, amire aztán az ideiglenes hatalom is erőszakkal válaszolhatott. Január végén a történelmi pártok székhelyeinek a feldúlásával debütáltak az esztendő hírhedt bányászjárásai, s miután egy elfajult tüntetés során provokátoraink a kormányszékházban is randalíroztak, a „Munkásököl, vasököl, odaüt, ahová köll” felfrissített változatát a Zsil-völgyiek Bukarestben február 19-én, korántsem utoljára, de ismételten bemutatták...

Hogy kik is voltak ezek a provokátorok, és kiknek a malmára hajtották a vizet, sokak számára csak majd a márciusi események után lett nyilvánvaló. De akik a temesvári forradalom első napjaira emlékeztek, azoknak a párhuzam már akkor is mindent elmondott. A tüntetések és az utcai erőszak pró, kontra és rekontra reprízeinek a részletezésére most nem térhetünk ki, a lényeg, hogy a Front jó időre viszafogta és meggyengítette velük a demokratikus ellenzék kibontakozását, de elfojtani azt mégsem tudta.

Még február elején, feszült légkörű tárgyalások nyomán mégiscsak megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (Consiliul Provizoriu al Unităţii Naţionale – CPUN), amelyben a Front látszólag csak fele arányban foglalt helyet, lényegében viszont számos, sebtében alakult, súlytalan zsebpárt révén döntő fölényét továbbra is megtartotta. Előrevetítve ezzel a május 20-ára kiírt parlamenti és államfőválasztások végeredményét is.

Miután a „szabad és demokratikus választások” ügyét ilyenformán a saját javukra bebiztosították, Iliescuéknak még egy nehéz kérdést kellett sürgősen, még március végéig megoldaniuk: a régi titkosszolgálatok (Szekuritáté) legalizását, átmentését, átszervezését. És ennek az elfogadtatását is a jogosan gyanakvó közvéleménnyel. Ehhez jött kapóra, éppen a legjobbkor, a „magyar kártya” kijátszása.