– „Mohács nemcsak a magyar állam és a teljes Kárpát-medence, hanem még Közép-Európa históriájában is sorsfordító jelentőségű. Jóllehet több tekintetben már maga a csata is döntő változásokat hozott, Magyarország és Közép-Európa sorsfordító eseményévé sokkal inkább következményei tették” – fogalmazott egy minapi konferencián tartott előadásában. Milyen következményekre gondolt?

– Az újabb társadalom- és életmód-történeti kutatások szerint a Magyar Királyság több mint hárommillió lakója többségének élete nem változott meg radikálisan az 1526. augusztus 29-ét követő napokban és hónapokban. Sokaknak még éveken át sem, azaz Mohács e tudományterületeken nem tartható igazi fordulópontnak. Ugyanakkor – ahogyan idézte is tőlem – egyértelműen kijelenthető: Mohács hosszú távú hatásait tekintve valódi fordulópont volt nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára is. Jagelló II. Lajos magyar–cseh király halálával, majd Habsburg Ferdinánd királlyá választásával 1526 és 1527 fordulójára a korábbi másfél évszázados magyar–oszmán konfliktus alapjaiban alakult át.

Pálffy Géza
Történész, az MTA doktora. 1971. február 9-én született Veszprémben. Az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya témacsoport-vezetője, tudományos tanácsadója; szakterülete Magyarország és a Habsburg Monarchia 16-18. századi története. Kutatási témái: a Habsburg-udvar és a magyar rendek; a magyar arisztokrácia a kora újkorban; a Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia története a 15. századtól a 18. század elejéig; a törökellenes határvédelmi rendszer Magyarországon és Horvátországban; magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona (Lendület-projekt); Magyarország politika-, had- és társadalomtörténete. Fontosabb kitüntetései: Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2015); Magyar Kultúra Lovagja (2011); Talentum Díj (2003); Szakály Ferenc-emlékérem (2000); Akadémiai Ifjúsági Díj (Magyar Tudományos Akadémia, 1997); Év ifjú hadtörténésze-díj (Alapítvány a magyar hadi történetírás támogatására, 1996).

– Hogyan?

– A Habsburgok magyar trónra kerülésétől kezdve az oszmánok számára már nem Magyarország volt az igazi ellenfél. A magyar–török küzdelem tehát a mohácsi csata után néhány hónappal a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom vetélkedésévé vált.

Ennek szárazföldi hadszíntere azután közel két évszázadra Magyarország lett. Lajos király Mohács mezei halálával ugyanakkor – Lengyelországot leszámítva – Közép-Európában a Jagelló-dinasztia korszaka is véget ért.

A fiatal magyar–cseh uralkodó mindkét trónját Habsburg Ferdinánd foglalta el. Ezzel az általa kormányzott magyar és cseh területek a születőben lévő Habsburg Monarchia részeivé váltak. Így 1526-ot joggal tartja a nemzetközi történetírás is a Habsburg-dinasztia osztrák ága irányította, későbbi Du­na menti nagyhatalom születési esztendejének és egyúttal Közép-Európa kora újkori történelme kezdőpontjának. Szülejmán szultán mohácsi győzelme így direkt és indirekt módon egyaránt kezdte átrajzolni az öreg kontinens középső részének térképét.

– Milyen visszhangja volt a mohácsi csatának a korabeli Európában?

– Két részre osztanám a választ: 1526-ban a 16–17. századi nagy kommunikációs forradalom előtt vagyunk, rendszeresen megjelenő sajtótermékekről tehát még nem beszélhetünk. Így tágabb értelemben vett közvéleményről és ezen a szinten különösebb visszhangról sem. A meghatározó politikai döntéshozók viszont nagyon is foglalkoztak vele egész Európában. Nem túlságosan régóta tudunk például arról, hogy a spanyol állami szervek legfontosabbika, az egyébként ma is létező Államtanács létrejöttéről szóló első fennmaradt dokumentumok egyike szerint a testület tárgyalt a mohácsi csata után kialakult európai helyzetről, és egyebek mellett támogatást szavaztak meg Ferdinándnak. Ez persze érthető, hiszen a spanyol király és német-római császár, V. Károly öccse volt.

Az újabb kutatások szerint csaknem naprakész információkkal rendelkezett az eseményekről az angol uralkodó, és sok mindenről tudott a pápa is. Közép-Európában pedig természetesen mindenkit élénken foglalkoztatott a téma. Ez nem is csoda. Gondoljunk csak bele: meghalt a magyar és cseh király, meghalt a császár közvetlen rokona, az európai dinasztiák közül tehát erősen érintettek voltak mind a Habsburgok, mind a Jagellók. Közép-Európában így meghatározó eseménynek tekintették Mohácsot, amelynek jelentőségével a kortársak is meglehetősen pontosan tisztában voltak.

– Nyugat-Európa számára csupán intő jel vagy inkább riadó volt Mohács, pontosabban a török katonai fenyegetés?

– Figyeltek az oszmán térhódításra, de a korabeli hatalmak addig nem tettek igazán érdemi lépéseket, amíg nem voltak közvetlenül is érintettek. Azzal, hogy Mohács után a törökök csak az ország legdélebbi részén rendezkedtek be, a veszélyt Európában távolinak tekintették. Az 1521-ben elesett Nándorfehérvár még túl messze volt az osztrák és német területekhez.

Az igazi fordulópontot nem is Mohács jelentette, hanem Buda 1541-es elvesztése, illetve az 1543. évi hadjárat, amikor a törökök elfoglalták egyebek mellett Pécset, Székesfehérvárt és Esztergomot. Ez utóbbi elestével alig 200 kilométerre kerültek a hódítók Pozsonytól, és nem sokkal több mint 200 kilométerre Bécstől, az új közép-európai hatalmi központtól. Ekkor már azonnal lépni kellett. Nem véletlen, hogy az 1540-es évek közepétől markáns változások figyelhetők meg a védelem terén.

– A Magyar Királyság például éves rendszeres segélyt kapott a Habsburg Monarchia tartományaiból.

– Igen, a megszavazott összegek nagyságrendileg közelítettek a megfogyatkozott területű Magyarország még mindig tekintélyes éves jövedelméhez.

– Bár ha jól tudom, ennek általában csak egy része folyt be valójában.

– Ez igaz, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Magyarország a következő másfél évszázadban mindvégig hatalmas támogatást kapott az osztrák tartományokból, a német birodalomból és Morvaországból. Az a rendszer alakult ki, hogy minden szomszédos tartomány tartsa el a saját magyarországi határvidékét. Tehát nagyobbrészt Alsó-Ausztria fizette Győrt és környékét, a horvát véghelyeket Karintia és Krajna, Stájerország a szlavóniai várakat és így tovább.

Véleményem szerint ezért nem állják meg a helyüket a Habsburgok mulasztásairól korábban a hazai történetírásban is fel-felbukkanó vádak. Sőt, Magyarország megmaradásában a 16-17. században a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt. Tegyük hozzá rögtön: természetesen nagyon is jól felfogott érdekből. Olyan kölcsönös egymásrautaltságról volt szó tehát, amikor mind a magyaroknak, mind a Habsburgoknak szükségük volt a másikra. A tét pedig nagyon nagy volt, hiszen – bár Fodor Pál kutatásaiból tudjuk, hogy a törökök célja az ország egészének elfoglalása volt – nem Magyarország egésze veszett el.

– A főleg a múlt század hetvenes éveiben a magyar történetírásban dúló Mohács-vita egyik fontos témája, az akciórádiusz-elmélet hívei szerint a többi rész nem is nagyon volt veszélyben, hiszen az oszmán hadszervezet erejéből ennyire telt.

– Én más véleményen vagyok. Szerintem elvileg lett volna rá lehetőségük, hogy a hódoltsági területeket akár Bécstől nyugatra is kitolják. Magyarország azonban kemény diónak bizonyult. Más erőt képviselt, mint a korábban meghódított államok. Amennyiben a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott. A Magyar Királyság nem Bulgária, Szerbia vagy Bosznia volt. A középkorban Közép-Európa meghatározó középhatalmának, sőt bizonyos időszakokban nagyhatalmának számított.

– Nem szeretnék szőrszálhasogatásba bonyolódni, de a mai napig szívesen mondjuk magunkról, hogy Európa és a kereszténység védőbástyája voltunk, ugyanakkor ütközőállamként is olvashatunk Magyarországról. Történészként lát-e különbséget a két fogalom között, és ha igen, Ön melyiket használná a 16–17. századi Magyar Királyságra? Ütközőállam voltunk vagy védőbástya?

– Van, mégpedig lényeges különbség. Leegyszerűsítve: a védőbástyának én is része vagyok. Az ütközőállam viszont rajtam kívül eső területet jelöl. Hunyadi Mátyás királyunknak például Bosznia ütközőállama volt. Bevonult oda, helyőrséget vezényelt egy-egy kulcsvárba, de nem volt Bosznia legitim és tényleges uralkodója. A Habsburgok esetében más volt a helyzet Magyarország vonatkozásában. 1527-től I. Ferdinánd legitim uralkodója volt a Magyar Királyságnak. Ezért neki és utódainak nem előretolt ütközőállamuk, nem gyarmatuk volt Magyarország, hanem a monarchiájuk része. Védőbástyájuk és éléskamrájuk.

Fontos hozzátenni, hogy a Magyar Királyság elsősorban Közép-Európa védőbástyája volt, és nem, pontosabban nem egyedül a kereszténységé. Azaz Magyarország nem egymaga, hanem Horvátországgal közösen állt helyt szárazföldön a kereszténység védelmében, miközben ugyanezt tették a Földközi-tengeren a spanyolok vagy éppen tőlünk keletre a lengyelek is. A magyar-horvát hadszíntér jelentősége egyébként nem volt azonos mértékű minden időszakban. Attól függött, hogy éppen hol hadakoztak a törökök. Amikor például a perzsák ellen harcoltak, értelemszerűen csökkent a magyar végek jelentősége.

Paradox módon ezek azok az időszakok, amikor érezhetően pusztul az infrastruktúra és gyengül a védőbástya. Amikor viszont nő a fenyegetettség, akkor nyugatról gyorsabban érkezik a pénzügyi támogatás, jön a katonai erősítés, és megújul a végvári rendszer. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az általunk nem nagyon emlegetett földközi-tengeri hadszíntér is mindvégig meghatározó volt a törökök nyugati terjeszkedésének megakadályozása szempontjából.

– Ahol például 1571-ben a lepantói csatában több száz hajó és mindkét oldalon több tízezer ember vett részt.

– Így van, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy később, a 18. században Oroszország felemelkedésével az orosz-török hadszíntér is rendkívül fontossá válik.

– Ha Mohács következményeiről beszélünk, akkor szólni kell arról is, hogy a Magyar Királyság és a hódoltsági területek mellett ott volt még az Erdélyi Fejedelemség, amelyet később gyakran neveztek a magyar nemzeti függetlenség letéteményesének.

– Pedig az új kutatások szerint biztosan nem volt az. Az Erdélyi Fejedelemség – ahogyan a törökök emlegették: „Szülejmán szultán műve” – már születésekor kényszerpályára került, amely helyzetből később nem igazán volt kiút. Erdély vezetőinek a törökök markában a kezdetektől igen szűk ösvényen kellett lavírozniuk. A magyarság ottani részének a megmaradásához viszont kétségkívül ez volt az egyetlen út. Azaz a fejedelemség létrejötte emiatt egyértelműen pozitív jelenségnek tartható.

Ugyanakkor határozottan vitatom azt a 19-20. századból visszavetített koncepciót, hogy az erdélyi fejedelmek a magyar nemzeti egységet képviselték volna. Ilyet sajnos nem képviselhettek. Bethlen Gábor sem akarhatta Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, még ha napjainkban ez olvasható is a történelemtankönyvek egy részében. Hogyan érte volna el mindezt? Talán török–tatár csapatokkal?! Tisztázzuk tehát ezzel kapcsolatban a legfontosabbat: a 16–17. században két magyar állam létezett: a történelmi magyar állam, a királyság a Habsburg Monarchia részeként élt tovább, az Erdélyi Fejedelemség pedig török gyámkodás alatt. Persze, miközben politikai-katonai szempontból eltérő érdekeik voltak, ugyanakkor társadalmi, kulturális és nyelvi szinten szoros kapcsolatban álltak egymással. A magyarság nagy szerencséjére.

– Eddig főleg Mohács katonai-politikai következményeiről beszéltünk, de mi mondható el az etnikai változásokról és a településszerkezetben tapasztalt pusztulásról?

– Az 1570-es évekre a Magyar Királyság középkori területének 40 százalékát, majdnem 120 ezer négyzet­kilométert veszített el, azaz – a fejedelemséget leszámítva – ennyi került közvetlen török megszállás alá. A rendszeres hadjárások felmérhetetlen pusztítással, a településrendszer, a város- és kolostorhálózat vissza nem fordítható, egyes régiókban 60-90 százalékos mértékű károsodásával jártak, következményeik pedig átformálták a Kárpát-medence etnikai térképét.

Az utóbbi kapcsán mesterem, Szakály Ferenc akadémikus már negyedszázaddal ezelőtt is „Trianon török kori gyökereiről” beszélt, hiszen a hódoltság korában a magyarság megindult a kisebbségbe kerülés útján. Végül a középkori magyar fő- és rezidenciaváros, Buda 1541. évi elvesztését és kiesését a magyarság szinte már sohasem tudta teljességgel helyreállítani. Az önálló magyar királyi udvar és politikai-kulturális központ örökre megszűnt. Ténylegesen még az 1867. évi kiegyezés után sem állhatott helyre.

A megfogyatkozott Magyar Királyságnak 1918-ig két fővárosa volt: előbb Pozsony–Bécs, utóbb Buda–Bécs. Szuverenitása pedig – paradox módon éppen a török hódítás miatti kiemelt fontossága következtében – számos államigazgatási területen korlátozva volt. Reálisan nézve, ki kell mondanunk: 1526 és 1541 sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint utóbb Trianon. Bár a területveszteség – éppen az Erdélyi Fejedelemség létrejötte miatt – kisebb volt, mint a 20. század elején, a késő középkorban Budáról irányított jelentős magyar középhatalom örökre elveszett. A Magyar Királyság pedig egy közép-európai államkonglomerátum, a Habsburg Monarchia részévé – bár hangsúlyozandó: katonai, politikai és gazdasági szempontból egyaránt előkelő részévé – vált.

Velancsics Béla

A szerző az MTA.hu vezető szerkesztője