– Kezdetben kézilabdával és ökölvívással próbálkozott. Hogyan lett végül mégis súlyemelő?

– Ami a kézilabdát illeti, az úgy történt, hogy még gimnazistakoromban az iskola csapatában játszottam, illetve főleg csak edzettem, mert az első csapatba nem kerültem be. Az edző se kedvelt, illetve az akkori tornatanárom azt mondta: ezekkel a bokákkal nem lehetsz sportoló soha.

– Ezért választotta a súlyemelést?

– Nem ezért kezdtem el a súlyemelést, hanem azért, mert be akartam bizonyítani önmagamnak, hogy ha nem a kézilabdában, akkor valamilyen más sportágban én is labdába tudok rúgni. Miután abbahagytam a kézilabdát, feliratkoztam a bokszra, Mihalik József Európa-bajnok ökölvívó volt az edzőm. Ő éppen annak a szakiskolának a tornatermében tartotta az edzéseit, ahová én is jártam, így kerültem oda.

Tasnádi István
1953. március 21-én született a Kolozs megyei Szék községben. Sportkarrierje kezdetén kipróbálta a kézilabdát és az ökölvívást is, 1971-től lett a kolozsvári Jövő/Viitorul Sportiskola súlyemelője.

A sorkatonai szolgálatot követően, 1975 márciusában a Clujana cipőgyárban alkalmazták félnormás fizetéssel, később felmentették a munkavégezés kötelezettsége alól, így ismét csak a súlyemeléssel foglalkozhatott, Javorek István edző irányításával.

1976-és 1984 között minden évben országos bajnokságot nyert. Összesen 50 alkalommal állított fel országos csúcsot, előfordult, hogy egyszerre három súlycsoportban (100 kg, 110 kg és 110 kg+) ő tartotta az országos csúcsot.

Az 1984-ben Los Angelesben rendezett nyári olimpián felállt a dobogó második fokára. Később edzőként is sikeresnek bizonyult, napjainkban pedig nemzetközileg elismert súlyemelőbírónak számít. Idén megkapta a Kolozs megye díszpolgára címet.

Körülbelül egy hónapig jártam edzésekre, amikor jött a vakáció, ez idő alatt pedig nem mondták meg, hova kell menni edzeni, végül így maradtam le a bokszról. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy a szüleim nagyon ellenezték az ökölvívást. Amíg bokszolni jártam, otthon azt hazudtam, hogy súlyt emelni járok, így egy kicsivel nyugodtabbak voltak. De még mielőtt megtudták volna, már abba is hagytam.

Másodéves szakiskolás koromban jártam bokszolni, ugyanakkor volt a suliban egy srác, aki elmondta, hogy súlyt emelni jár. Megkérdeztem tőle, nem protezsálna-e be engem is, mire azt mondta: neked már késő, én már száz kilót emelek, te mikor fogsz oda jutni? Ez a próbálkozásom itt annyiba maradt.

Egy másik alkalommal viszont tornaórán átment az udvaron Alexandru Voicu, az első edzőm, akinek a tornatanárom a figyelmébe ajánlott. Közölte, hogy a Viitorul Sportiskolánál súlyemelő szakosztályt akar alapítani, megígérte, hogy felkeres, amint sikerül megalakítania, mert akkor ugye nem volt még mobiltelefon. Két-három hét elteltével valóban értesített, hogy edzéseket fog tartani a Traian Vuia építészeti szakközépiskolában, a Szentpéteri templom mellett. Ott találkoztunk.

– Milyen volt a kezdeti időszak?

– Az első edzés abból állt, hogy beültünk egy osztályba és elbeszélgettünk. Eleinte nem volt edzőtermünk, súlyemelő-felszerelésünk. Voicu házi készítésű súlyával hajtottunk végre kisebb erőgyakorlatokat, de azzal edzeni nem lehetett, mert nem forgott a rúd, ami a súlyt tartotta, így balesetveszélyes volt. Kezdetben csak 20-25 kilót tudtunk így felemelni. Az első edzéseket az udvaron tartottuk, de az iskola mellett volt egy óvoda is, és annak a tornatermébe kerültünk be. Mi voltunk a sportiskola első növendékei. Többen mondták, hogy 17 évesen már késő elkezdeni, de hál’istennek elég gyorsan behoztam a lemaradást. 1973-ban az országos bajnokságon szakításban már harmadik lettem.

– Ekkor szólt közbe a sorkatonai szolgálat és a bukaresti Steaua...

– A Steaua felfedezett magának, és el is vittek oda katonának. Rajtam kívül még négy súlyemelő kolléga volt ott újonc baka. A 45 napos alapkiképzés alatt 96-ról lefogytam 87 kilóra, erőnlétileg is gyengébb lettem. Ekkor elvittek edzőtáborba. Amikor felértünk Pre­dealra, az edzőm első nap szintfelmérést tartott, én nagyon akartam bizonyítani, edzés nélkül, lefogyva megközelítettem a katonaság előtti teljesítményemet. De ez nekem sokba került, mert olyan izomlázam lett, hogy a lépcsőn alig tudtam felmenni.

– Ştefan Achim, a bukaresti katonacsapat edzője eltanácsolta önt a sportágtól. Mennyire játszott ebben szerepet, hogy erdélyi magyar?

– Hát ez benne volt, de más is. Amikor izomlázam volt, közöltem az edzővel, hogy majdnem kezdő súlyemelőként is tudok annyit, hogy nem kellett volna rögtön nagy megterhelés alá helyezzen, hanem fokozatosan kellett volna növelnie. Ez megbocsáthatatlan szakmai hiba volt a részéről. Aztán meg az történt, hogy az ötfős súlyemelőcsapat egyik tagját el kellett küldjék, mert kellett a hely a párt egyik tisztségviselője fiának.

– Szóval a kommunista rezsimnek is „köszönheti” a buktatókat.

– Igen. Elküldtek Konstancára, a párt kiválasztottja pedig mehetett a Steauához, hiszen a sportolóknak nem kellett katonai szolgálatot teljesíteniük. Miután hazajöttem a seregből, egy idő után a barátok és a volt kollégák ösztönzésére újrakezdtem a súlyemelést, de akkor már nem a sportiskolánál, hanem a Clujanánál. Egy-két hónapot dolgoztam a cipőgyárban fél normával, majd teljesen felmentettek a munka alól. 1975 nyarán már új országos csúcsot szakítottam. Egy évre rá tovább javítottam a csúcsot, és bekerültem a válogattotba.

– Ahol újra találkozott az önt már egyszer eltanácsoló edzővel...

– Sajnos újból annak a Ştefan Achimnak a keze alá kerültem, aki úgy elbánt velem a Steauánál. Teljesen szakmaiatlanul kezdett velem dolgozni, rögtön teljes terhelés alá rakott.

– Csak szakmai hibával magyarázható mindez, vagy esetleg rosszindulat is közrejátszott?

– Nem rosszindulatból tette, mert akkor csak engem terhelt volna túl, de a többiekkel is ugyanígy bánt. Én szenvedtem a legtöbbet, mert komolyan vettem az edzést, a többiek meg nem annyira. Amikor bekerültem a válogatottba, Achim már edző volt ott. Kezdetben úgy tekintettem rá, mint egy teljesen amatőr emberre. Elég nehéz volt az első időszak.

Megtörtént, hogy elmentünk versenyre, Balkán-bajnokságon jártunk, ő pedig bejegyezte az első kísérletemet 135 kilóra, ami nekem már akkor nagyon kevésnek tűnt. Megpróbáltam beszélni vele. Mondtam neki: tanár úr, ez nagyon kevés kezdősúlynak, ennél jóval többet is fel tudok emelni. Erre elkezdett velem veszekedni, én meg feleseltem vele, miszerint nem azért készültem, hogy tíz kilóval alulteljesítsem saját legjobb eredményemet, hanem hogy túlszárnyaljam az egyéni teljesítményemet. Nagyon összevesztünk, félrevonultam egy sarokba sírni, hogy mit művel velem ez az ember.

Ráadásul amikor hazajöttünk, a szakszövetségnek azt javasolta, hogy fegyelmi okok miatt tiltsanak el két évre a versenyzéstől. Szerencsére megúsztam a fegyelmi eljárást. Miután láttam, hogy kár a széllel szembepisilni, úgy próbáltam meg kezelni a vele való kapcsolatomat, hogy úgy tettem, mintha azt csinálnám, amit ő mond, de közben végeztem a magam munkáját.

– Ezek szerint gyakorlatilag önmaga edzője volt.

– Valami olyasmi, de aztán kezdett enyhülni a viszony. A pasas nagyon szerette a piát: amikor hazaengedett az edzőtáborból egy-két napra, vittem neki egy fél liter pálinkát, erre mindjárt engedékenyebb lett, és jobb fiúnak tekintett. A végén úgy sikerült, hogy elég jól egyeztünk. Szakmailag nem volt nagy edző, de jó motivátor volt. Tudtam, hogy technikailag ennyit tud, de a motiváláshoz értett, beférkőzött a bőröm alá is. Miután vittem neki a fél liter pálinkákat, már nem akadékoskodott vagy kötekedett mindenben.

– Két olimpián is részt vett. Hangulatában mennyire különbözött a kettő egymástól?

– Fantasztikus dolog részt venni egy olimpián, nincsenek rá szavak. Eleinte álmodni se mertem róla, később, ahogy javultak az eredményeim, és feljebb kerültem a ranglistákon, érthető módon már vágytam rá. Az 1980-as moszkvai és az 1984-es Los Angeles-i olimpia nagyon különbözött egymástól, de mindkét helyszínen felemelő volt ott lenni. Akkor is, amikor megérkeztünk Moszkvába, és láttuk, hogy 140 ország sportolója van jelen az ötkarikás játékokon. Mindenféle népekkel találkoztunk.

– A román kommunista titkosszolgálat emberei mennyire vigyáztak arra, nehogy disszidáljanak?

– A moszkvai és a Los Angeles-i olimpián is voltak emberek, akiket mi nem ismertünk, de tudtuk róluk, hogy szekusok. Aztán amikor teltek a napok, jobban megismertük őket, de azért megtartottuk a pár lépés távolságot, mert nem akartuk, hogy a következő versenyekről lemaradjunk miattuk. Próbáltunk úgy viselkedni, hogy ne legyen gond. Úgy vettem észre, hogy Los Angelesben többen voltak, valamennyien amolyan humbug tisztséget töltöttek be az olimpiai küldöttségben. Oroszországban szabadabbak voltunk, de az Egyesült Államokban minden egyes alkalommal minden eseményen igyekeztek hozzánk szegődni, amire elmentünk.

– Hogyan sikerült megküzdenie a sérülésével a Los Angeles-i olimpián? Mikor érezte úgy, hogy meglesz az érem?

– Már a játékokra sérülten utaztam el. Egy hónappal a megnyitó előtt az edzőtáborban lesérültem egy gyakorlat után a jobb térdemre. Annyira fájt, hogy egyáltalán nem tudtam rálépni a jobb lábamra. Néhány napig az ételt is a kollégák hozták fel a szobámba, mert nem tudtam lemenni a lépcsőkön. Nagyon meg voltam ijedve, hogy a sérülés miatt elpuskázom az olimpiai részvétel lehetőségét.

Olyan kisegítő gyakorlatokat kezdtem el végezni, amelyek nem szokásos gyakorlatok egy súlyemelőnél. Rehabilitációs és erőnléti gyakorlatok voltak ezek. Hogy érmes leszek-e vagy sem, kizárólag attól függött, hogy végig tudom-e vinni a versenyt. A megmérettetés előtt még volt bennem félsz, vajon a térdem kibírja-e a terhelést. Szakmai segítségre nem számíthattam, mert Achim volt a válogatott edzője akkor is.

– Nemrég megkapta a Kolozs megye díszpolgára címet a megyei önkormányzattól. Nem zavarta, hogy a díjra Ştefanként írták fel a nevét?

– Nem. Mivel én a hetvenes években kezdtem a súlyemelést, akkor még nemigen volt rá lehetőség, hogy valamit is magyarul szólj. Még azt se igazán lehetett, hogy egy újságba Tasnádi Istvánt írjanak a Tasnádi Ştefan helyett. Én Ştefan Tasnádi voltam 1970-től egészen 1990-ig. Így ismertek, ez volt azoknak az időknek az egyik kellemetlen velejárója. Már megszoktam.

Jó dolog, hogy most, a díszpolgárrá avatáson megszólalhattam magyarul és Killyéni András (sporttörténész – szerk. megj.), Bogdan Laci (Vasile Bogdan, a BBTE sport és testnevelés karának dékánja) – akivel sportoló korunkban csak magyarul beszéltem és mindig Lacinak szólítottam, sose Vasinak – is megszólalhatott magyarul. Ezzel kapcsolatban annyit még szeretnék elmondani, hogy támogattam azt a civil kezdeményezést, miszerint március 10-én minden magyar öleljen meg egy románt és minden román öleljen meg egy magyart.