Folytatás a múlt heti Szempontból

Ha ezt az előírást szigorúan szó szerint értelmezzük, akkor mindössze a kisebbségi lakosok kitelepítését, illetve többségiek betelepítését tiltja, s azt is csak akkor, ha a tevékenység bejelentett célja a jogok gyakorlásának a korlátozása. A helyes értelmezéshez azonban – mint tette ezt a Stanomir-bizottság is – figyelembe kell venni a keretegyezmény második cikkelyét. Ez azt mondja ki, hogy a felek jóhiszeműen, a kisebbségekkel szembeni megértés jegyében alkalmazzák annak előírásait, márpedig akkor ez az előírás vonatkozik közigazgatási határok kijelölésére vagy módosítására is, amennyiben azok következtében adott területen lakó kisebbségiek jogai csorbulnak.

Miben áll a kötelező jelleg?

Ahhoz, hogy az olvasó átfogó és helyes képet kapjon az Európa Tanács működéséről, ezt a kérdést semmiképp nem szabad megkerülni.

A fennebb ismertetett mindhárom egyezményt ratifikáló államok önként vállalják azok előírásainak a betartását, aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Előny elsősorban az, hogy az aláírás és ratifikálás nem kötelező, tehát ha valamelyik tagország úgy gondolja, hogy adott egyezmény betartása számára gondot okozna, akkor megteheti azt, hogy nem írja alá és kész. Ily módon elérhető, hogy tényleg csak olyan országok ratifikáljanak valamely egyezményt, amelyek be is akarják és fogják tartani azt.

Hátrány, hogy ez nem garantálható, lehet olyan ország – s túlzás nélkül mondható, hogy Románia tipikusan ilyen – amelyik úgy akarja növelni nemzetközi presztízsét, hogy ratifikálja ezeket az egyezményeket, a betartásukat ellenben távolról sem veszi komolyan, sőt minden szégyenkezés nélkül tesz olyan lépéseket, amelyek ellentétesek az egyezmények előírásaival. (Egy releváns példa ilyen téren az anyanyelv használata az igazságszolgáltatásban. A nyelvi charta előírja, hogy a chartát ratifikáló országban megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ugyanakkor intézkednek hogy ... a tolmácsok és fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára ne jelentsen többletköltséget. Ezt az előírást Románia 2003-ban belefoglalta az alkotmányába is, erről szól a 128. cikkely.

Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a rá hét évre elfogadott új polgári perrendtartási törvénykönyv 150. cikkelyében az álljon, hogy ha a felek bizonyítékként egy nem román nyelven készült dokumentumot nyújtanak be, ahhoz kötelesek mellékelni annak hivatásos fordító által készített, hitelesített fordítását. A fordítás is, meg a hitelesítés is nyilván pénzbe kerül, ezen előírás tehát ellenkezik mind a charta, mind az alkotmány előírásaival. Ennek ellenére jelenleg is érvényben van.)

Mindebből azonban hiba volna azt a következtetést levonni, hogy ezek az egyezmények semmilyen gyakorlati jelentőséggel nem bírnak. Tudni kell ugyanis, hogy mindháromnak a betartását rendszeresen ellenőrzi az Európa Tanács valamely testülete oly módon, hogy a ratifikáló országok maguk készítenek egy jelentést az egyezmény gyakorlatba ültetéséről. Ugyanakkor készül egy szakértői jelentés is (aminek elkészítése előtt a szakértők ellátogatnak az adott országba s találkoznak nem­csak hivatalosságokkal, de az érdekelt közösségek képviselőivel és civil szervezetekkel is), s a kettő alapján készíti el a Miniszterek Tanácsa a maga határozatát, ami mindig tartalmaz az adott ország számára megjelölt tennivalókat is.

Mint látható, a kisebbségi szervezeteknek lehetőségük van az egész folyamat befolyásolására, sok múlik azon, hogy mennyire hitelesen képviselik a közösségüket, miképpen tájékoztatják a szakértőket a jogrend visszásságairól és a közösségüket érő jogsérelmekről. Következésképpen elmondható, hogy az Európa Tanács keretében született egyezmények önmagukban nem nagyon gyenge vagy nagyon erős eszközök, sok múlik minden esetben az érintett szereplőkön, illetve – később erről még szó lesz – a nemzetközi helyzeten.

2. Nem kötelező érvényű dokumentumok

2.1. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201 (1993)-as ajánlása

Az Európa Tanács tagjai 1950-ben fogadták el az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amely alapvető emberi jogokat rögzít, illetve felállítja az Emberi Jogok Európai Bíróságát, ahova a tagállamok azon polgárai fordulhatnak jogorvoslatért, akiknek az egyezményben rögzített valamely jogát valamely tagállam hatóságai megsértették. Az idők folyamán az egyezmény több kiegészítő jegyzőkönyv elfogadása révén lett átfogóbb és naprakészebb.

Egy ilyen, a nemzeti kisebbségek jogait rögzítő kiegészítő jegyzőkönyv szükségességét – valamint annak konkrét szövegét – fogalmazta meg a parlamenti közgyűlés az 1201-es ajánlásban, felkérve a miniszterek tanácsát (a kiegészítő jegyzőkönyvek elfogadására illetékes testületet), hogy fogadja azt el. Erre sajnos mindmáig nem került sor, ellenben az ajánlás maga létezik, hivatkozási alap bárki számára, ráadásul – mint látni fogjuk – Románia esetében annál is több.

A témánk szempontjából az ajánlás 11. cikkelye a releváns, ami magyarul a következőképpen hangzik: „Azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek joguk van ahhoz, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam belső törvényeivel összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatással (önkormányzattal), (appropiate local or autonomous authorities), illetve különleges státussal rendelkezzenek.\" (forrás: www.jakabffy.ro) Ez tehát már túlmutat a közigazgatási határok kijelölésén, s arról szól, hogy az olyan területek, amelyekben a kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, sajátos jogokra, különleges státusra is jogosultak. Ez az egyik alapja annak az elvárásnak, hogy a majdani Székelyföld régió sajátos jogállást is kapjon.

S hogy miért több ez, mint egy ajánlás Románia esetében? Mert szerepe volt abban, hogy Romániát felvették az Európa Tanácsba. A felvétellel kapcsolatos összes dokumentum nem érhető el az interneten, de az ET honlapján meg lehet találni ezek közül négy igen fontosat. Ezek közül három a parlamenti közgyűlés szakbizottságainak a jelentése, a negyedik pedig magának a közgyűlésnek ezen jelentések alapján megfogalmazott álláspontja (1993/176-os vélemény). Ezen dokumentumok alapján döntötte el a miniszterek bizottsága, hogy Romániát felveszi az Európa Tanácsba.

A parlamenti közgyűlés álláspontjának 5. pontjában az áll, hogy a közgyűlés értékeli Románia írott kötelezettségvállalását, miszerint kisebbség­védelmi politikáját az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201 (1993)-as ajánlásában lefektetett elvekre fogja alapozni. Hogy pontosabban miről is van szó, az megtalálható az egyik szakbizottság jelentésében, amelyik nyugtázza azt a tényt, hogy Románia külügyminisztere (Teodor Meleşcanu) 1993. május 25-én az Európa Tanács főtitkárának, június 22-én pedig az ETPK Politikai Szakbizottsága jelentéstevőjének írt levelet, s mindkettőben ígéretet tett erre. Ez a kötelezettségvállalás volt az egyik olyan pozitívum, ami alapján Romániát felvették az Európa Tanácsba, következésképpen román politikusok azon kijelentései, miszerint az csak egy ajánlás, aminek a betartása nem kötelező, még óvatosan fogalmazva is igencsak visszatetszőek.

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az ajánlás 11. cikkelye mindössze egy pár soros bővített mondat, a mondanivalója ellenben annál bőségesebb. Ezt jól mutatja az, hogy az Európa Tanács nagy tekintélyű jogászokból álló szaktestülete – az úgynevezett Velencei Bizottság – négyoldalas dokumentumban fogalmazta meg a szakvéleményét ennek a cikkelynek az értelmezéséről. Ez a témánk szempontjából is igen érdekes és tanulságos dokumentum, hisz – ellentétben a román politikusok értelmezésével – mindjárt az elején leszögezi, hogy ezen cikkely megfogalmazásakor elsősorban az államok egységének a megóvását tartották szem előtt.

Más szavakkal egy sajátos jogállású önkormányzat elsődleges szerepe nem az, hogy kiváltságokat biztosítson egy adott régió lakóinak, illetve végképp nem a függetlenedés előszobája (amint szent borzadállyal szokták ezeket emlegetni a pártok képviselői), hanem pontosan az, hogy alternatívája legyen egy terület önállósodásának, elszakadásának. Ezzel, illetve a témánkkal kapcsolatban fontos megállapítása a bizottságnak az, hogy a sajátos jogállás milyenségét az adott állam határozza meg (ez a garanciája annak, hogy az állam szuverenitása nem sérül), ellenben ez a szabályozás nem lehet olyan, hogy sértse avagy teljesen ellehetetlenítse a cikkely lényegét (azaz a sajátos jogálláshoz való jogot).

Fontos még megjegyezni az 1201-es ajánlás kapcsán, hogy amikor a parlamenti közgyűlés úgy döntött, hogy befejezi Románia monitorozását (ugyanis a felvétel utáni években folyamatosan figyelemmel kísérték, hogy eleget tesz-e vállalt kötelezettségeinek) – lásd az 1997/1123-as határozatot –, akkor megfogalmaztak több elvárást, kezdve az oktatási törvény módosításával, s befejezve a rasszizmus és intolerancia elleni harccal. Egyúttal ismét emlékeztették Romániát, hogy vállalt kisebbségi politikáját az 1201-es ajánlásban lefektetett elvekre fogja építeni.

Végül az utolsó pontban kilátásba helyezték, hogy amennyiben a felsorolt problémákat egy éven belül nem orvosolja, avagy megszegi a felvételkor vállalt kötelezettségeit, akkor dönthetnek a monitorozás újraindításáról. Azóta eltelt nem egy, hanem 18 év, s túlzás volna azt mondani, hogy az összes jelzett problémát megnyugtatóan megoldották. Következésképpen célszerű a monitorozás újraindítását kezdeményezni, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a kormány ismert tervei szerint a régiósítást úgy szándékoznak megvalósítani, hogy az 1201-es ajánlásban rögzítettekkel ellenkező módon jelöljék ki a régiók határait, illetve hatásköreit.

2.2. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es határozata

Kerek tíz évvel az 1201-es ajánlás után fogadta el a parlamenti közgyűlés ezt az Andreas Gross jelentése alapján készült határozatot, aminek már a címe sokatmondó: Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint az európai konfliktusmegoldás forrásai. A dokumentum már az első pontban rögzíti azt a vitathatatlan tényt, hogy jelenleg Európában a legtöbb politikai válság az államokon belül jelentkezik. Ezek okai között kiemelt szerepe van annak, hogy a két világháború, illetve a kommunista rendszer összeomlása nyomán új államok keletkeztek, illetve határok módosultak. Ezeknek (is) köszönhetően számos ország területén élnek jelentős számban más nemzetiségű állampolgárok, akik jogot formál­nak arra, hogy őrizzék identitásukat, hagyományaikat. Az ál­lamoknak ezeket az igényeket megértéssel kell kezelniük, s – mivel számos ilyen létezik – érdemes tanulniuk a meglévő pozitív példákból.

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke

Folytatás a következő Szempontban