1915. április 24-én Isztambulban a török hatóságok mintegy 250 örmény értelmiségit, papot, kereskedőt tartóztattak le és deportáltak. Ez volt a kezdete a törökországi örmények elleni, mintegy másfél millió halálos áldozatot követelő leszámolásnak (1915–1917).

A téma a napokban feszültté tette Törökország és a Szentszék viszonyát. Ankara visszahívta szentszéki nagykövetét, és további lépéseket ígért a Vatikánnal szemben azt követően, hogy Ferenc pápa vasárnap a Szent Péter-bazilikában bemutatott örmény rítusú misén népirtásnak nevezte az örményeknek az Oszmán Birodalmon belüli legyilkolását a történelmi esemény kezdetének 100. évfordulóján.

A 20. század első intézményesített népirtásának hátterében a pánturanizmus ideológiája húzódott meg, amely egy kizárólag türk népességből álló, Anatóliától Közép-Ázsiáig nyúló, iszlám alapokon nyugvó török birodalom megteremtését tűzte ki célul. Ennek állt útjában az Oszmán Birodalom egyik legnagyobb kisebbsége, a Kelet-Anatóliában, Kilikiában és számos török nagyvárosban élő, mintegy kétmillió keresztény örmény.

Az örmények elleni ellenséges hangulatot az is táplálta, hogy az 1877–78-as orosz–török háborút lezáró berlini kongresszuson az európai nagyhatalmak támogatásukról biztosították őket, ráadásul – mivel jobban előrehaladtak a polgárosodás útján – többségük jobb módban élt, mint a környező muszlimok. Amikor az iszlám jogrendszer által másodrangú állampolgárként kezelt örmények több jogot kezdtek követelni, II. Abdul Hamid szultán véres pogramokat szervezett ellenük, amelyeknek 1894 és 1896 között mintegy 200-300 ezer ember esett áldozatul.

Az örmény kisebbség megsemmisítéséről nem tettek le a szultán hatalmát 1909-ben megdöntő ifjútörökök sem, különösen azután, hogy az 1910-es évek eleji Balkán-háborúk következtében a félszigetről kiszoruló Oszmán Birodalmat a Balkánról érkező török menekültáradat özönlötte el.

Az örményekkel szembeni végső leszámolásra az I. világháború kínált alkalmat és ürügyet. A háborúba 1914 novemberében a központi hatalmak (Németország és Ausztria–Magyarország) oldalán belépő Törökország decemberben a Kaukázusban hadjáratot indított az oroszok ellen, ez azonban súlyos vereséggel végződött. A kudarcért Enver pasa, a hadügyminiszter az örményeket tette felelőssé, akik úgymond összejátszottak az ellenséggel.

A hatóságok 1915. április 24-én a fővárosban mintegy 250 törökellenes, nacionalista törekvésekkel gyanúsított örmény vezetőt vettek őrizetbe, akiket még aznap kivégeztek. Ezt a dátumot szokták a népirtás kezdetének tekinteni. Egy hónappal később, május 26-án – belbiztonsági érdekekre hivatkozva – rendkívüli törvénnyel tették lehetővé minden gyanúsnak tekintett csoport kitelepítését.

Anatólia és Kilikia belső ellenséggé nyilvánította örmény lakosságát, százezreket kényszerítettek élelem, ivóvíz és fedél nélkül a sivatagba, ahonnan nagy részük soha nem tért vissza, az „örménytelenített” falvakba pedig muszlimokat telepítettek. A török hadseregben szolgáló örmény katonákat 1915 elejétől lefegyverezték, munkaszolgálatra küldték, április után pedig többségüket kivégezték.

1915 szeptemberében Talat pasa, nagyvezír és belügyminiszter ezt írta a tartományi elöljáróknak: „Maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak.” A szörnyű kínzásokkal, embertelenségekkel párosuló tömeggyilkosságok elől az örmények tömegesen menekültek külföldre, főleg Oroszországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba. Az örmény tragédiát Franz Werfel osztrák író is megörökítette A Musza Dagh negyven napja című könyvében.

Az örmények lakta területek nagy részét 1916-ban elfoglalták az orosz csapatok, de a szovjet–orosz állam 1918-ban visszaadta ezt a térséget, és a törökök folytatták az örmények üldözését. 1920-ban a török parlament által elutasított sèvres-i béke függetlenséget adott ugyan Török–Örményországnak, de ebből nem lett semmi, mert a függetlenségi háborúban a török seregek elérték a mai határokat, amelyeket a lausanne-i béke véglegesített 1923-ban.

Örmény források szerint 1922-ig a török fennhatóság alatt élő mintegy 2,5 millió örményből másfél millió pusztult el, és százezrek kerestek menedéket külföl­dön. (Becslések szerint Törökországban ma csak 60-70 ezer örmény él.) A győztes hatalmak nyomására 1919-ben a vérengzések felelőseit és elkövetőit katonai bíróságok elé állították, többeket ki is végeztek, de a „három pasaként” emlegetett főbűnösöket csak távollétükben tudták halálra ítélni. Közülük Talat pasát és Dzsemál pasát, a korábbi szíriai kormányzót örmény merénylők ölték meg, Enver pasa pedig az Oroszország örmények lakta vidékén zajló harcokban esett el.

Az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága 1985-ben, az Európai Parlament 1987-ben fogadta el, hogy 1915–17-ben népirtás történt, s napjainkig több mint húsz ország foglalt hasonlóképpen állást. Ferenc pápa 2015. április 12-i, örmény szertartású római miséjén a végzetes eseménysorozatról azt mondta, hogy azt „széles körben a 20. század első népirtásának tartják”.

A török vezetés mindmáig elutasítja, hogy tudatosan szervezett genocídiumról lett volna szó: a hivatalos álláspont szerint az első világháborúban török katonák mintegy 300-500 ezer örményt öltek meg Oroszországot támogató, törökellenes felkelésük leverése közben, és az akkor történteket éhínséggel párosuló polgárháborús konfliktusnak tartják.

Ankara nem zárja ki, hogy a világháború végén és az Oszmán Birodalom felbomlásának zavaros állapotai közepette sok örmény vesztette életét polgárháborús cselekmények következtében, de nemcsak a népirtás tényét vitatja, hanem sokszor azt bizonygatja, hogy ugyanabban az időszakban éppen az örmények öltek meg több százezer törököt. A világ örménysége minden évben április 24-én, az örmény népirtás napján emlékezik a kegyetlen genocídiumra.