– Játsszunk el a gondolattal, hogy 1989. december végén járunk, és ismét összegyűlünk mi, marosvásárhelyi magyar és román értelmiségiek, és létrehozzuk azt a bizonyos Barátság Platformot, amit annak idején aláírtunk, közzétettünk, mert hittünk abban, hogy eljött a „szeressük egymást, gyerekek” szlogen megvalósulásának boldog korszaka. Vajon tehettünk volna valamit másképpen? Megakadályozhattuk volna a márciusi véres konfliktust? Vagy olyan konspiratív gépezet indult be, ami ellen esélyünk sem lett volna cselekedni?
– Sok mindent tehettünk volna, de ahhoz tudnunk kellett volna, hogy valójában mi is történik. Meggyőződésem, hogy kész forgatókönyv alapján történtek a marosvásárhelyi események, és mi ezt nem vettük észre. Decemberben a tömeg azt skandálta a városban, hogy testvérek vagyunk, sovinizmus nem létezik, az emberek komolyan gondolták, hogy a forradalom a nemzeti ellentéteket is feloldja. De a közhangulat nagyon rövid idő alatt romlott. Január végén már nemzetiségi összecsapás történt Szászrégenben, amelyet a Vatra Românească elődje, a Frăţia Românească provokált. A Vatra február 6-i, a vásárhelyi Sportcsarnokban rendezett nagygyűlésén igen kemény jelszavak hangzottak el, mint például: „Magyar vért akarunk inni!”. Ha jól emlékszem, olaj volt a tűzre François Mitterand francia elnök kijelentése is, már ami a magyarokkal szembeni igazságtalan bánásmódra vonatkozott. Januárban a Cuvântul Liber megyei lapban naponta megjelent valamilyen uszító cikk, például arról, hogy az önálló magyar iskolák szeparatizmushoz, külön magyar kórházak, járdák létéhez vezet... A közszolgálati televízió is táplálta ezt a hangulatot, megjelentek a vérlázító térképek Erdély elcsatolásával kapcsolatban. Nekünk, itteni értelmiségieknek semmilyen tapasztalatunk nem volt a válságkezelésben, nem voltunk tisztában a nagy geopolitikai folyamatokkal.

– A fekete márciussal kapcsolatban azóta is létezik egy magyar és egy román igazság. A román változatban kulcsszerepe van annak a magyarázatnak, hogy a konfliktust a február 10-i gyertyás menet robbantotta ki, mivel a románság megijedt a magyar tömegtől. De ha már januárban szisztematikusan zajlott az uszítás, akkor ez a változat nem állja meg a helyét.
– Főleg a nem erdélyi származású románság számára volt megdöbbentő, hogy a magyarok rendkívül szervezetten léptek fel, hogy az RMDSZ nagyon gyorsan, jelentős taglétszámmal megszerveződött. Úgy gondolták: a szervezet illegálisan korábban is létezett. A Pro Europa Ligában elemeztük, hogy a gyertyás menet szervezettsége, némasága révén erősen hatott, és jól jött azoknak, akik már azelőtt is a „magyar veszéllyel” riogatták a román közösséget. Azt sulykolták a román lakosságba, hogy baj van, mert a hadsereg stigmatizálódott, hiszen részt vett a forradalom elnyomásában, az állambiztonsági szervek nem léteznek, a határok nyitottakká váltak, tehát veszélyérzetet keltettek az emberekben. A magyarság nem vette észre, hogy egyes gesztusait nagyon jól lehet manipulálni. A gyertyás menet magyar résztvevői egyénenként azt akarták sugallni a többségnek a felvonulással, hogy „mi gyengébbek vagyunk, szükségünk van a segítségetekre a kultúránk megóvása érdekében”. De a hatalmas, kompakt tömeg üzenete nem ekként jutott el a többséghez.

– Közismert az az elmélet, miszerint a Szekuritáté újraalakítása volt a vásárhelyi események kirobbantásának fő célja. Vagyis hogy álláshoz, fizetéshez jussanak a belügyisek. De vajon létezett-e egy Koszovó-típusú forgatókönyv, vagy inkább az ettől való félelem sürgette az ország akkori vezetőit, hogy talpra állítsák, működésbe hozzák az állambiztonsági szerveket, a titkosszolgálatot?
– Valamennyi államnak bármilyen helyzetben szüksége van a biztonsági szervekre, és a vásárhelyi események mindenképpen legitimizálták az új titkosszolgálatot. Szerintem a belügyi szerveknek főként az nem tetszett azokban a napokban, hogy a forradalmi hevület mennyire közel hozta egymáshoz az erdélyi magyar és román közösséget, hogy hirtelen egymásra találtak. Ez hosszú távon erdélyi autonomista törekvésekhez vezethetett volna. Sikerének akkor lett volna komoly esélye, ha mind a magyarok, mind a románok óhajtották volna az autonómiát. Szerintem, és sok más értelmiségi szerint főként ezért hoztak létre törésvonalat a két etnikum között.

– A márciusi eseményekről rengeteget írtunk, beszéltünk, de a lényeg mintha mégis rejtve maradt volna. A közvélemény ma is arra kíváncsi, hogy kik tehetők felelőssé a pogrom kialakulásáért. Ön kiket nevezne meg?
– Talán egy évvel az események után találkoztam a Temesvár Társaság két egykori vezetőjével, George Şerbannal és Vasile Popovici-csal, akik 1990. március 19-én Ion Iliescunál voltak megbeszélésen, mert a Temesvári Kiáltványban is volt egy pont, ami az ország regionalizálására vonatkozott. Ezért hivatták őket. Ők mesélték nekem, hogy a kabinetfőnöke óránként tájékoztatta Iliescut a vásárhelyi eseményekről. Iliescu nagyon jól tudta, hogy ide várják, mégsem volt hajlandó eljönni. De nemcsak Ion Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front ítélte el a magyarokat, hanem a Parasztpárt (PNŢCD) vezetősége is. Szintén felelős a belügyminisztérium akkori vezetősége. Vásárhely nem nagy város, a hadsereg helyi hírszerző szolgálata meg tudta volna akadályozni az öszszecsapást. Meg kell állapítanunk, hogy a titkosszolgálat azokban a napokban is jól működött, hiszen a román falvakban mindenütt megvoltak azok az emberek, akik meghúzták a harangokat, értesítették a lakosságot arról, hogy Vásárhelyre kell utazni. Mobiltelefonok akkor nem léteztek, de működött az emberi hálózat.

– Ön bizonyos szempontból kisebbségi, hiszen a görög katolikus egyház híve, ugyanakkor anyanyelvi szinten beszél magyarul, otthon van a magyar kultúrában. Mennyire magyar a családja?
– Édesanyám egyik nagyapja, azaz a dédnagyapám római katolikus vallású magyar ember volt.

– Román nemzetiségű értelmiségiként az elmúlt húsz év alatt a legkövetkezetesebben kiállt a magyarság jogaiért. Mennyire ítélte el ezért a román társadalom? Mi volt a legkeményebb támadás, ami emiatt érte?
– Otthon olyan nevelést kaptam, amely a kisebbségek melletti kiállásra késztet. Édesapám családjában memorandisták is voltak, a dédapám testvérének, Aurel Suciunak a neve szerepel a Funar-féle kolozsvári emlékmű névsorában. A románok annak idején szintén emberi jogaikért szálltak síkra. Olasz nyelvre a híres görög katolikus bíboros, Alexandru Todea oktatott. Tőle is sokat tanultam a bátorságról, és arról, hogy valamennyi elnyomottal mindenképpen szolidarizálni kell. Orvos szüleim mindkét nyelven beszéltek, a férjem magyar nemzetiségű. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem magamtól álltam ki a barikádra. 1990-ben a tanárok egyik vásárhelyi összejövetelén elmondtam a véleményemet, és ezután egy tévés – ha jól emlékszem, Farkas Istvánnak hívták – készített velem egy interjút, ami bekerült a bukaresti tévé adásába, éppen január 28-án, amikor Bukarestben nagy felfordulás volt, és mindenki a készülékek előtt ült. Rengetegen látták az interjút, így egy csapásra közismert lettem. Később számomra a legfájdalmasabb az volt, hogy az a nép, amelyhez tartozom, kiközösített. A családomat is megbélyegezték. A testvéremre, az unokatestvéreimre, a fiamra ferde szemmel néztek, egy időre munkanélküliekké, kiközösítettekké váltak. A fiatal orvosok nem köszöntek édesapámnak, az idős orvosnak, akinél gyakornokokként dolgoztak, habár ő tényleg „tiszta” román. A kispolgári orvostársadalom évekig igen elutasítóan viselkedett velünk szemben. Tőlem megtagadták azt a jogot, hogy egy néphez tartozzam. Megbélyegzett emberré, „nemzetárulóvá” váltam. Újságokban azt írták rólam, hogy olyan magyar-zsidó vagyok, aki egy szép román név mögé rejtőzik. Nem az volt nehéz, hogy kiálljak az emberi jogokért, eme mentalitás ellen vívtam a legnehezebb harcot.

– Szóval az említett interjú miatt lényegében kényszerpályára került?
– Így van. Soha nem akartam közismert személyiség lenni, politikusi pályát befutni. Szüleim diszkrécióra neveltek, de nem beszéltek le semmiről. Viszont nagyon sok fenyegetés érte őket, például valakik többször kilátásba helyezték, hogy felgyújtják a házukat. A fiam is mindig mellettem állt, de később azt javasolta, ne csak a magyarság és a cigányság jogaival foglalkozzam. Viszont én úgy gondoltam, hogy ha én nem mondom ki ezeket a dolgokat, más nem teszi meg. Ezért kitartottam ennél a témakörnél. Persze ennek előnye és hátránya is volt. 1990-ben elvesztettem az állásomat, másrészt nemzetközileg ismert és elismert lettem, olyan országokban, ahol komoly hagyománya van a kisebbségi harcnak, a civil kurázsinak. Harminc országban jártam, számos konferencián szólaltam fel, több nemzetközi szervezet tagja lettem, itthon mégsem javult a megítélésem. Amikor a legutóbbi parlamenti választáson kihúztak a Nemzeti Liberális Párt (PNL) képviselőjelöltjeinek listájáról, a pártvezetés ezt azzal indokolta, hogy nem volt megfelelő a kiállásom az 1990-es marosvásárhelyi és a hadrévi események kapcsán. Tehát ma is mellőzött egyéniség vagyok, akit például nem hívnak meg talk-show-kba.

– A Pro Europa Liga nagyon sokat tett Vásárhelyen a közhangulat megváltozásáért, a konfliktusos helyzet megfelelő kezeléséért, a demokratikus nevelésért. Az ön sajtókonferenciáira olyan „véres szájú” újságírók jártak az 1990-es években, akik igen negatív hatással voltak a román közösségre, és később nagyon lassan mozdult el jó irányba a román sajtó. Valóságos leckéket tartott demokráciából, emberi jogokból a nacionalista újságíróknak. Ön ezt hogyan érzékelte?
– Valóban médiaháború zajlott Marosvásárhelyen, amit valahogy meg kellett nyerni. A koromnál fogva is sokszor azt éreztem, hogy a fiatal újságírók mamája vagyok, aki jó útra próbálja téríteni őket. Megdöbbentő, hogy most, a húszéves évforduló kapcsán egyes újságírók nyilvánosan beismerték: a Vatra Românească tagjai voltak, és évek után jöttek rá arra, hogy manipulálták őket. Nos, ehhez a beismeréshez nagyobb kurázsi kell, mint amilyen az enyém volt. Emlékszem, amikor Vásárhelyen először szerveztem nemzetközi konferenciát, az egyik román újságíró nyilvánosan rengeteg támadó kérdéssel bombázott. Utána a külföldi meghívottak megjegyezték, hogy ez az újságíró részéről felért egy vallatással. De akkor is álltam a sarat, mint máskor is, amikor a helyi román sajtóban azt írták rólam, hogy szekus besúgó voltam. A Cuvântul Liber soha nem közölte az engem lejárató cikkekre küldött válaszaimat. Egy alkalommal sajtópert is indítottam ellenük, de mivel egyetlen román vásárhelyi ügyvéd sem vállalta fel a védelmemet, lemondtam erről. Feltétlenül román nemzetiségű ügyvédet akartam fogadni. Hát nem találtam. Végeredményben a sajtóper beindítása ellentmondásban lett volna a sajtószabadságról alkotott felfogásommal, ezért végül nem bánom, hogy nem került rá sor.

– Ön szerint mit kellene tennünk a magyar–román viszony normalizálásáért?
– Úgy vélem, a teljes megbékélés kulcsa az erős erdélyi identitástudat. Ami szerintem ma is árt az erdélyi lakosságnak, az az, hogy mind a román hatalom, mind a magyar politikusok részéről nyomásgyakorlás folyik. Egyes román pártoknak ma is érdeke Erdély destabilizálása. Ennek a folyamatnak része az ortodox egyház előrenyomulása, az ortodox templomok építése. Ugyanakkor Budapest részéről is létezik egyfajta nyomás. Olyan magyarországi áramlatok éreztetik hatásukat, amelyeknek nincs mit keresniük Erdélyben, mint például a Magyar Gárda, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Persze ez nem azt jelenti, hogy korlátozni szeretném a véleménynyilvánítási, önkifejezési jogot. Csakhogy az erdélyi magyar–román viszony igen érzékeny mérleghez hasonlatos, nagyon vigyázni kell az egyensúly megőrzésére. Azt gondolom, hogy az erdélyi magyaroknak az a titkos vágya, hogy egy virtuális Nagy-Magyarországban együtt éljenek az anyaországi magyarokkal, sajnos megakadályozza őket abban, hogy az erdélyi románokkal közös projekteket képzeljenek el, ezek megvalósításán dolgozzanak. Nem titok, hogy a Provincia-körhöz tartozó értelmiségiekkel évek óta egy olyan Romániában gondolkozunk, amely lehetővé tenné, hogy a régiók – esetleg spanyol mintára – nagyobb önállóságot kapjanak, ami nem jelentené a függetlenségüket, Erdély leszakadását az ország testéről, csupán határokon belüli autonómiát kapna a régió. Én hiszek ennek a megvalósulásában. Viszont a kölcsönös megismerés sajnos még igencsak gyermekcipőben jár mind az erdélyi románok, mind a magyarok részéről. Enélkül pedig semmire nem megyünk, akár van autonómia, akár nincs.