– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.

– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.

Gráma János

1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.

Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.

A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.

Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.

– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.

– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.

Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.

Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.

Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.

Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó­gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.

Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.

– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?

– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.

Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”

– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?

– A verések gyakoriságából ki le­he­tett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.

Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.

Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.

– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.

A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.

– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?

– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.

Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.

– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?

– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.

De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.

– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?

– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.

– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?

– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.

– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?

– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.