Egy éve még hármat helyeztek el Románia nemzeti ünnepén, idén már csak kettőt. Tavaly két virágkoszorú nemzeti szalagja felirat nélküli volt, idén csupán egy „ismeretlen (katona)koszorú” volt, miközben a „felvállalt koszorú” tulajdonosa, megrendelője idén nem a Hotel Aluniş, hanem a régi-új politikai győztes, a Szociáldemokrata Párt (PSD) volt. (Egyáltalán, december 1-én vagy december 11-én tették oda a koszorúkat?) Előrelépés-e vagy visszalépés, a jelen fitogtatása vagy előrevetített jövőkép üzenete? – ki-ki elmorfondírozhat a válaszon.

Vakító egynyelvűség

Gondolkodásra ébreszt(ene) az is, hogy az abszolút magyar többségi lakosú és tanácsú Szováta városközpontjától tíz kilométerre, valamint a helyi, környékbeli, sőt magyarországi magyarok által is még mindig szép számban látogatott fürdőváros centrumától nyolc kilométerre fekvő egyetlen sípálya környékén egyetlen magyar felirat sem olvasható. Azazhogy egyetlen három nyelvű felirat mégiscsak létezik, immár ezerkétszáz méter feletti magasságban, ahol románul, magyarul és angolul adják meg a hegyimentő-szolgálat telefonszámát. Lent, az aljban, a felvonóház falán és környékén minden sízési szabályzat, a nyitvatartás rendje, az árfekvések, a sípálya adatai, a reklámok mind-mind román nyelven, továbbá bárki számára elemi osztályos képzéssel is megérthető számadatok segítségével nyújtanak a működéshez – és gondolom, hogy a működési engedély érvényességéhez is – elengedhetetlen információt.

A Moldovai Köztársaságból érkezett vendégek (beleértve a szovátai moldovaiakat is, akik kettős állampolgárként és lassacskán kettős lakosként immár hazajárnak saját tulajdonú nyaralójukba) igazán vendégszerető és -marasztaló helynek tarthatják Szovátafürdőt és annak sípályáját. Őket leginkább az a dilemma kísértheti, hogy hol vannak a törésvonalak a román és a moldovai nyelv között, már amennyiben léteznek. És még egy nagy kihívás adatik számukra. Éspedig az, hogy ne elégedjenek meg azzal, hogy a Székelyföld egyetlen ülőkés felvonójára sílécek nélkül szálljanak fel. Sízésre alkalmatlan dimbes-dombos országukból amúgy is napi rendszerességgel indul az autóbusz Szovátára (is), úgyhogy érdemes az angyaltól vagy Miklós Apótól sífelszerelést kérni. Újévre meg is hozza, figyelembe véve az ortodox időeltolódást!

De mit szólunk mi az egynyelvűséghez a Székelyföld egyik legfelkapottabb, országos és nemzetközi kitekintésű turisztikai helységének a „síparadicsomában”? Mi, székely és magyar őslakosok a sízéshez – sőt akár a hódeszkázáshoz is – elégséges módon tudunk, tudogatunk románul. Azok a felnőttek, akik román állampolgárként sízni járnak Szovátára, bizonyára mindannyian sikeresen leérettségiztek román nyelvből. A gyermekek pedig hadd szokják a román betűket, hadd kínlódjanak a román grammatikával is, mert akkor több esélyük lesz a sikeres érettségihez és a jobb érvényesüléshez! Amúgy a feliratokat böngészve közösen megtudhatjuk, hogy éppen a Sebeş-patak völgyében vagyunk az Aluniş sípályán, amely a Repaş-csúcs aljában fekszik. Bocsánat: az egyik pléhtáblán Répás felirat szerepel, ez a kabanna neve. Valószínűsíthető, hogy Repaş és Répás egy és ugyanaz.

Hiánycikk az igényes szolgáltatás is

Igazán hátrányos helyzetben a magyarországiak lennének, azazhogy csak azok, akik születésüktől és iskoláztatásuktól fogva valódi és megkérdőjelezhetetlen anyaországiak, és nem hazajáró lelkek. Elnézést, a valóban „táposok” közül télidőben viszonylag kevesen jönnek Erdélybe, és ha mégis jönnének, az a későbbiekben életmód-változtatással jár számukra. Románul viszont felesleges megtanulniuk, hiszen a friss hegyi levegő, a hófödte bércek és a fehérbe öltözött fenyőfák látványa, a száguldás vagy csak a hegyen való lecsúszás élménye, teljes mértékben nemzetközi érzése mindent kárpótol számukra.

Végül egy utolsó nézőpont. Hogyan viszonyuljanak az egységesen román nyelvű feliratokhoz az Aluniş sípálya aljában a Románián, a Moldovai Köztársaságon és Magyarországon kívülről érkezettek, akik nem tudnak románul (vagy még nem tanultak meg)? Akik – mondjuk – nem olaszországi románok, vagy akik – csak a példa kedvéért – nem a székely–román nyelvet cserélték fel svédre új skandináv hazájukban? Ők angol feliratokra áhítoznának, de azt nem kapják meg. Ellenben nekik minden olcsó a Székelyföld amúgy legdrágább síelőhelyén. Számukra az egész „síparadicsom” egyetlen vendéglőjében (bocsánat: restaurant, a felirata szerint) nem tűnik fel a forralt bor hétlejes ára, sőt talán még az sem, hogy a boron és a forraláson kívül semmi egyéb nincs benne, hiányzik a fahéj, sőt a cukor is. Az ötlejes félig sült miccs (talán ez a helyi szokás...) valóban egészen más kategória, mint a számunkra íztelen kolbászka valamely száz kilométeres pályahosszú osztrák síparadicsom valamelyik étkezőhelyén a sok tucat közül.

Úgy tűnik, a két- vagy többnyelvű tájékoztatás hiánya nem téma sem a sípályára kilátogatók, sem a magyarbarátnak egyáltalán nem mondható tulajdonosok, sem a környékbeli önkormányzat tagjai, sem a kisebbségi jogai eléréséért vívódó erdélyi magyarság képviselői, sem az önmagával lépten-nyomon ellentmondásba kerülő Európai Unió korifeusai számára. Ha már a bosszankodás az emberi természethez tartozik (be jó lenne csak a jónak és a szépnek örülni!), az Aluniş sípályára kilátogatók körében sokkal nagyobb galibát okoz a bizonytalan időben tisztított és sóderhiányos autóút, a hiányosan takarított autóparkoló, az igényes szolgáltatások teljes hiánya, a pálya alsó részén megszokott jegesedés vagy egyebek. Az emberi érdekek diktálta tökéletlenségek felett azonban ott magasodik a – Jóisten alkotta – természet tökéletessége, szépsége, csodája, nagyszerűsége. A szovátai sípályához való kilátogatás és az ott töltött órák varázsa. Az öröm és a gyönyör lehetősége.

Boldogsághógolyó, karácsonyutói mesevilág?

Valóban, az öröm és a gyönyör lehetősége mindannyiunk számára megadatik, még ha más formában is. Szovátafürdő központjában, a Medve-tó és a Mogyorós sípálya környékén rengeteg pozitív inger, boldogsághógolyó érhet ebben a csodálatos télidőben, fehér karácsonyutói mesevilágban. Ezért bizonyára jobb lett volna, ha néhol ironikus hangvételű és bíráló, diszkomfortérzést keltő megjegyzéseim helyett az élet szépségeiről, az erdélyi lélek szárnyalásairól, a szellem csodatevő alkotásairól áradoztam volna. Ha borúlátó jövőkép előrevetítése helyett az általam „hibáival együtt” is oly nagyon szeretett Szováta „ajándékaival” törődtem volna.

Őszintén be kell vallanom, ismételten gyötör a kétség: miért nem az élet, kisebbségi létünk, a szívembe zárt fürdőváros napos oldaláról zengedezek? Miért ítélem el a sípályát működtető magáncég balkánias szűklátókörűségét, hogyha nálam sokkal illetékesebbek még csak nem is gondolnak erre? Miért foglalkozom ilyen „kicsinyes ügyekkel”? Miért vagyok – bizonyára újból – visszhangtalan „kiáltó szó”? Miért nem tanulom már meg: csak az számít, hogy bárki helyett Valaki valamiről valamikor valahogyan mit is mond? Hogyan adhatok olyan címet az írásomnak, hogy: Petőfi trikolórjától az Aluniş sípályáig? Ennél sokkal jobb cím és gondolatsor lehetne például: Téli mesevilág Szovátafürdőn és a tömegesen látogatott sípályáján.

Gyötrő kérdéseimre a választ, a magyarázatot már József Attila (is) megadta: „Az én vezérem bensőmből vezérel.”

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár