A kormányoldal diadalát már előzetesen sem kérdőjelezte meg senki, az elemzők egyöntetű véleménye most beigazolódott, hiszen csupán azt tartották kérdésesnek, hogy marad-e a kétharmad, vagy „csak\" abszolút többséggel kormányozhat tovább. Az, hogy a polgárok jelentős része nem égett a kormányváltás lázában, abból is kiviláglik, hogy a mostani, immár egyfordulós megmérettetésen a részvétel valamivel alacsonyabb volt, mint négy évvel ezelőtt az első fordulóban: akkor 64,20 százalékos részvételi arányt mértek, most 61,2-t.

A Fidesz–KDNP újabb jelentős győzelmét az ellenzék azzal próbálja magyarázni, hogy a saját javára alakította át a választási rendszert, és a közszolgálati média is őt támogatta. A második helyezett balliberális erők vezetői próbálják kisebbíteni a vereségért viselt felelősségüket, mind a miniszterelnök-jelölt Mesterházy Attila, mind Bajnai Gordon a kormány által a saját képére átszabott választási rendszert okolja a kudarcért.

Ebben azonban csak részben van igazuk. Tény, hogy a választási rendszer átalakításakor – amelynek egyik legfontosabb eleme az, hogy az eddigi 386 fős Országgyűlés létszámát 199 fősre csökkentették, a választás pedig csak egyfordulós – úgy módosult a szisztéma, hogy az a legnépszerűbb pártnak kedvezzen. Míg ugyanis eddig a listás mandátumok aránya nagyobb mértékben számított, most a 199 parlamenti hely többsége – 106 – egyéni körzetben dőlt el, ahol az egyfordulós választás miatt az első helyezett gyakorlatilag bármennyi szavazattal besöpörhette a győzelmet.

Ugyanakkor a pártlistára leadott voksok aránya is jelentős Fidesz-győzelmet mutat, igaz, ez nem éri el az 50 százalékot, vagyis elvileg nem lenne meg az abszolút többség, hiszen a 98,39 százalékos feldolgozottság szerint a kormányoldalra a voksok 44,46 százalékát adták. Mögötte azonban közel 20 százalékkal lemaradva következik a baloldali összefogás a maga 26 százalékával, majd a megerősödött Jobbik 20,59, és a negyedik erőként a pártszakadás után is parlamentbe került LMP 5,27 százalékkal.

Vagyis a voksoláson megjelent választópolgárok jelentős többsége úgy gondolta, hogy az elmúlt négy év után a kormány megérdemel egy újabb esélyt, bár a kormányon eltöltött négy év számos vitatott intézkedése miatt számuk kisebb volt, mint négy évvel ezelőtt. Ez minden bizonnyal annak tudható be, hogy a rendszerszintű átalakítások miatt kirobbant konfliktusok ellenére a négy évvel ezelőtt a választók kétharmada által ellenzékbe küldött balliberális erők nem tudtak talpra állni, és nem tudtak megújulva olyan programmal előrukkolni, amely hitelessé tette volna őket a polgárok szemében.

Az pedig, hogy az MSZP ismét szövetségre lépett azokkal a politikusokkal, akikkel a polgárok többsége a 2002 és 2010 közötti kormányzást azonosítja, és akiktől korábban sikerült megszabadulnia, gyakorlatilag borítékolttá tette a vereségüket.

Mindemellett a kormány is szokatlan intézkedésekkel „édesgette\"magához a szavazókat. A multi- és bankellenes gazdasági „szabadságharc\" keretében olyan lépéseket tett, amelyek nyomán a mindennapi megélhetési problémákkal küszködő polgárok úgy érezhették, a kormány végre valóban azon dolgozik, hogy egy kicsivel jobb legyen nekik.

A közműszolgáltatókra rákényszerített rezsicsökkentés vitathatatlanul populista lépés, azonban olyan csodafegyvernek bizonyult, amellyel szemben az ellenzék nem tudott érdemi ellenérveket felhozni. A polgárok ugyanis konkrétan azt érzékelték, hogy a kormány intézkedései nyomán valamivel több pénz marad a zsebükben – és erre a kormány utasítására újabb kampányelemként a közműszámlákon is felhívták a figyelmüket –, és esélytelen volt, hogy bárki is meg tudja győzni a többséget arról, hogy ez tulajdonképpen rossz lenne.

A „kormányváltó\" balliberális összefogás egyetlen vigasza az lehet, hogy megszerezte a második helyet a Jobbik előtt, amely az előzetes felmérések szerint már-már utolérte a Mesterházy Attila, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc fémjelezte szövetséget.

A radikális párt arculatváltása a kampány során ugyanakkor mégiscsak meghozta az eredményét, hiszen a fiatalos, emberarcú pártként való megjelenítés – miközben a háttérben továbbra is megmaradt a cigányellenes retorika, és a nyíltan zsidózó „háttérmédiától\" sem határolódtak el – nagyobb arányú támogatottságot hozott, mint 2010-ben. Az akkori 17 százalékhoz képest most a 20 százalékot érte el az országos listájuk, ami vitathatatlan siker.

Ugyanakkor az is érthető, ha kudarcként élik meg, hogy egyéni jelöltjük ezúttal sem tudott győzni, még azokban az északkelet-magyarországi megyékben sem, ahol a párt legnagyobb bázisa található. Mindazonáltal a cigányellenes érzelmeket meglovagoló Jobbik támogatottságának növekedése azt jelzi, hogy a polgárok jelentős része továbbra sem elégedett azzal, amit a kormány a közbiztonság, illetve az emberek létbiztonságának növelése érdekében tett.

A magukat az elmúlt 24 év veszteseinek érző rétegek immár nem bíznak egyik hagyományos pártban sem, ezért fogékonyak a magát új, határozott és radikális erőként beállító párt retorikájára, amely ugyanakkor „a kibicnek semmi sem drága\" alapon működik, hiszen kormányon nem volt alkalma megmutatni, hogy miben lenne képes máshogy kormányozni, mint riválisai.

Az LMP ismételt parlamentbe jutása vélhetően jelentős mértékben annak tudható be, hogy a párt hűséges szavazói nem bírták lenyelni, hogy a baloldali összefogás éppen azokat a politikusokat vonultatja fel ismét, akiknek a leváltására az ökopárt létrejött. Így aztán azok, akik a pártszakadás után esetleg még hajlandóak lettek volna a Bajnai Gordonnal szövetségre lépő ex-LMP-sekre szavazni, Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor és Fodor Gábor felbukkanása után inkább maradtak az ökopárt mellett.

A mostani választások újdonsága az volt, hogy immár a könnyített honosítás nyomán állampolgársághoz jutott külhoniak is voksolhattak az országos pártlistákra. Az eddigi feldolgozottsági adatok igazolják azokat az előrejelzéseket, hogy az elszakított területeken élő magyarok elsősorban a nemzeti érzelmekre hatni akaró, nemzeti retorikát alkalmazó pártokat támogatják, elsősorban természetesen a Fideszt, hiszen a Fidesz vezette kormány biztosította számukra a magyar állampolgárságot.

Ennek megfelelően a külhoni voksok elsöprő többsége, 95,37 százalék jutott a Fidesz–KDNP-nek, míg a Jobbik 2,32 százalékot kapott. A baloldali összefogásra csupán 1,23 százalék voksolt, az LMP-re pedig 0,44 százalék. A továbbiakban bizonyára minden azon múlik, hogy a még feldolgozásra váró szavazatok összesítése után meglesz-e a kormány kétharmados többsége, vagy sem. A kérdés most az, hogy ha megmarad a kétharmad, a kormány megpróbálja konszolidálni az elmúlt négy évben kialakított rendszert, és békésebb, nyugodtabb stílusban kormányoz tovább, vagy továbbra is megmarad a „szabadságharcos\" retorika.

Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport