Az akkor megszólított szülõkkel szemben azóta is adósnak érzem magam azzal, hogy Önöket, a másik oldalt is megszólítsam, azokat, akik a magyar oktatást, a magyar iskolákat vezetik, igazgatják, képviselik. A szülõk kedvezõ döntésének ugyanis csak az lehet a feltétele és viszonzása, hogy a magyar nyelvű oktatás jó is legyen: eredményes, színvonalas, versenyképes.

Hasonló tartozásom van mindazok iránt is, akik az anyaországból, a világ minden részébõl vagy éppen Erdélybõl jóhiszeműen és teljes bizalommal támogatják az általam kezdeményezett, immár 11. éve működõ tehetségtámogató programunkat, a Nyilas Misit. A támogatottak leveleibõl, némelyikük sikeres iskolai pályájából tudjuk, hogy programunk valóban csökkenti azt az esélytelenséget, amelyet sokuk számára a pénztelenség jelent, de nem képes megóvni õket oktatási rendszerünk esetlegességeitõl és egyenetlenségeitõl, némely esetben ijesztõen alacsony színvonalától.

Kétségtelen ugyanis, hogy magyar közoktatásunk színvonala, eredményessége, versenyképessége folyamatosan romlik. Ezt mutatja minden nemzetközi és hazai mérés, ennek riasztó jelei a próbavizsgák és a sorsdöntõ vizsgák eredményei. És ezt nem lehet „a románokra\", a román oktatási rendszerre, a pedagógusok alacsony bérére vagy éppen a vizsgákon felszerelt kamerákra hárítani.

Ez az aggasztó folyamat és helyzet, amelyet mintha legszívesebben elhallgatnánk, sok mindennek a következménye, és maga is sok mindennek az okozója. Nem szeretném megbántani azokat, akik az oktatásban is legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat, de nem hallgathatom el azt a véleményemet, hogy „sok minden\", ami ok és következmény, rajtunk múlik: közoktatásunk tisztségviselõin, tehát felelõsségviselõin, iskoláinkon és pedagógusainkon. Még mindig a minõség az egyetlen esélyünk, nem a statisztika. Hiú remény arra számítani, hogy a román oktatási hatóság teszi eredményessé a mi oktatásunkat, vagy arra, hogy az anyaország jó szándékú támogatása pótolja saját mulasztásainkat.

1990 után a jogos restitúció részeként épülhetett újjá közoktatási hálózatunk, a megújult régi és az új tanintézmények nevet is választhattak maguknak. Abban bízhattunk, iskoláink nemcsak büszkék lehetnek a nagy nevekre, hanem méltóvá is válnak a viselésükre.

Ez a reményünk ritkán teljesült. Még mindig nem láttuk be, hogy megtévesztõ ideológiáink ellenére a büszkeség és a hivatástudat vagy az arra való hivatkozás nem pótolhatja a szakmai tudást, a tartalmas tanórákat. A tanórákon a tanító, a tanár az úr, elsõsorban rajta múlik, mennyire vonzó és tartalmas minden 50 perce a közös munkának. Nem célravezetõ az az ideológia sem, amely a közösségszolgálatot szembe helyezi az önmegvalósítással. Közösségét is csak az szolgálhatja jól, aki megvalósíthatta önmagát, csak abban lehet kellõ alázat, aki tudatában van saját értékének és méltóságának.

Oktatásunk folyamatos romlásának valódi okai annyira nyilvánvalóak, hogy ebben a levélben nem feltétlenül kell a sajtóból is ismert mindennapi történésekre, tapasztalatainkra vagy saját kutatásaink megállapításaira hivatkoznom. Az alapvetõ okok nyilvánvalóak, de mégsem közismertek, nem merjük kimondani, legalább közösségünk számára tudatosítani õket. Azt, hogy oktatásunknak nincs kellõ szakmai megalapozása; nincs összefogott, jól szabályozott irányítása; nincs kellõ felügyelete, nem sok jele van a felelõsségnek és a fegyelemnek.

De mi biztosíthatná például a legfontosabbat, az igazi szakmaiságot, amikor tudjuk, hogy a pedagógusképzés felemás (felsõ)oktatásunk leggyengébb láncszeme; hogy oktatásunk továbbra is nélkülözni kénytelen egy, a működéséhez nélkülözhetetlen szolgáltató jellegű szakmai háttérintézményt (noha ennek létrehozását a jelenlegi oktatási törvény lehetõvé tenné); hogy nem biztosítottak a megfelelõ színvonalú tankönyvek és taneszközök.

Mindezekben a hiányokban, hibás döntésekben, döntésképtelenségben, mulasztásokban és megalkuvásokban állami, intézményi szinten szerepük és felelõsségük volt és van mindazoknak, akiknek az oktatási hatóságban (minisztériumban, tanfelügyelõségeken, önkormányzatokban, az iskolák vezetõiként) kell képviselniük oktatásunk érdekeit; politikai szinten: oktatáspolitikai tisztségviselõinknek (pártállástól függetlenül) és parlamenti képviseletünknek; szakmai szinten pedagógusképzõ intézményeinknek, azok vezetõinek, a pedagógusok szakmai szervezetének.

Úgy tűnik, akik az oktatási hatóságban kaptak megbízatást, gyakran elfeledkeznek arról, hogy õk a magyar oktatás érdekeinek képviselõiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítõiként, végrehajtóiként.

A 90-es években az intézményépítés láza vonta el a figyelmet magától a minõségi oktatástól, mintha csak az anyanyelvűség vált volna fontossá, az elmúlt 7-8 évben és napjainkban pedig már az akkor kiépített oktatási hálózat lebontása folyik. Ez – és nem a tanulás – tartja izgalomban a tanulókat, a szülõket, a pedagógusokat.

1990 elõtt a pedagógusoknak legalább kétharmada kényszerült ingázni, most az iskolások, egész iskolák, sõt néhol óvodások is ingáznak. Lakótelepi tagozatok szűntek meg, falvak sora maradt iskola nélkül. Templomok iskola nélkül, közösségek jövõ nélkül. Az országos adatokat nem ismerjük pontosan, de azt például igen, hogy egyedül Hargita megyében több mint 5000 tanuló ingázik, Temesváron pedig 154 kisiskolás kényszerül iskolabuszra.

Ez a korábban elkezdett „átszervezés\", amelyre a „gazdaságosságon\" és a fejpénzen kívül a minõség igényére is hivatkoztak, nemhogy javította volna, hanem tovább rontotta az oktatás színvonalát. Országútra, vasútra tettük a tanulókat, megterhelve õket az utazás fáradalmával, veszélyeivel, idõveszteségével, eltávolítottuk õket otthonuktól, a szülõkre pedig újabb költségeket hárítottunk. Az otthonosság helyett így gyakran az otthontalanság érzése társul az iskolával. Sok helyen már nem a pedagógus az oktatás fõszereplõje, hanem a sofõr.

A nagyvárosi, lakótelepi magyar osztályokat, tagozatokat „jóindulatúan\" és gyakran gátlástalanul felszívja néhány központi „elitiskola\", azoknak a tanulóknak a kivételével persze, akik közben inkább a közelebbi román iskolába kénytelenek átiratkozni. A demográfiai apadás így válik nemcsak okozójává az oktatási hálózat szűkülésének, hanem következményévé is. Mint nemrég egy konferencián is hallhattuk: azok a szülõk is, akik gyermekük számára tannyelvként a románt választják, egyre inkább és nem ok nélkül hivatkoznak a magyar iskola alacsony színvonalára, esetleg az idõ- és pénzveszteséggel járó nagyobb távolságra.

A szellemi értékekre nem tekintõ pénzügyi számítás, az értéksemleges szociológiai és demográfiai statisztikák a „gazdaságosságot\" és azt a fejpénzt teszik meg hivatkozási és viszonyítási pontnak, amelyet a költségvetés szán egy-egy tanulóra. Ez nyilvánvalóan és gátlástalanul felülírja a tanuláshoz való alkotmányos jogot, figyelmen kívül hagyja az oktatási törvényben egyébként „garantált\" esélyegyenlõséget, már most is súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, és ezzel – mint annak idején a falurombolás – veszélyezteti közösségeink jövõjét.

Nincs más választás: Önök, tisztség- és felelõsségviselõink, és maga a közösség vagy határozottan elutasítja a pénz logikáját, az ebbõl eredõ hátrányos megkülönböztetést és korlátozást, vagy beletörõdik oktatási hálózatunk fokozatos felszámolásába. Most inkább a megértõ közreműködés, esetleg beletörõdés tapasztalható, mint a határozott érdekképviselet és elutasítás. Vagy már nem is ismerjük érdekeinket?

Az oktatási színvonal romló tendenciáját nem ellensúlyozza, legfeljebb vigasz lehet az, hogy néhány „elitiskolánk\" végzõsei hazai és nemzetközi szinten is versenyképesek. Az erdélyi magyar értelmiségi és gazdasági elit vigyáz gyermekeire, és jól teszi. De nemcsak róluk van szó, hanem a többiekrõl, a többi sok tízezerrõl, akik között ugyanolyan arányban vannak tehetségesek, törekvõk, mint az elitek körében. Õk, akik a jelek szerint csak a statisztikában fontosak, kellõ tudás, iskolázottság hiányában hol és miben válhatnak versenyképessé? A Kárpát-medence és Európa cselédpiacán? A napszámosok és szezonmunkások piacán?

Péntek János
Kolozsvár, 2014. január 22.

A szerzõ egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke