Sokan a Birdmant tartják befutónak – nem ok nélkül, a kiégett, korábban egy szuperhőst alakító, de a Broadway-n igazi művészként visszatérni akaró idős színész története, illetve a főszereplő, Michael Keaton játéka egyaránt méltó a legnagyobb elismerésre.

Nincsenek azok sem kevesen, akik Wes Anderson A Grand Budapest Hotel című, a lopakodó diktatúráról szóló édes-bús meséjét tartják esélyesnek, mint ahogy Clint Eastwood kissé egyoldalú Amerika-propagandaízűre sikeredett Amerikai mesterlövészét, illetve az Alan Turing életéről szóló Kódjátszmát is befutónak látják egyesek. Azonban a mezőny igencsak erős.

Itt van mindjárt Richard Linklater eposzi léptékű filmje, a Sráckor. A mű esetében egyáltalán nem túlzás az eposzi jelző, a rendező ugyanis a Mielőtt-trilógiához hasonlóan itt is több éven keresztül követte főszereplőinek életét.

A film attól zseniális, hogy nem történik benne semmi különös, semmi átlagon felüli – mégis minden benne van, amit a 2000-es évek Amerikájáról, egy átlagos amerikai családról, és egy kissrác felnőtté válásáról el lehet és el érdemes mondani. A történet 12 éven keresztül követi a főszereplő, a kezdő képsorokban még csak hatéves kissrác, Mason életét. A produkció azért példátlan, mert a filmet tizenkét éven keresztül forgatták, így a főszerepet játszó színész a közel háromórás játékidő alatt a szó szoros értelmében a nézők szeme láttára válik 18 éves fiatal felnőtté.

A sztori nem túl bonyolult: egy kisfiú szülei elváltak, édesanyjával és nővérével él. Édesanyja úgy dönt: elrontott fiatalkorát helyrehozandó visszamegy a főiskolára, és diplomát szerez. Közben keresi az igazi kapcsolatot, de hiába – mindegyik új partneréről kiderül, hogy alkalmatlan férjnek és pótapának. Mason közben éli a csonka családban felnövő gyerekek mindennapi életét: iskolába jár, elvan a haverokkal, minden második hétvégét az apjával tölt, amint a megfelelő korba ér, kipróbálja az alkoholt, és csajozni kezd – de igazából nem történik semmi rendhagyó, nincsenek az átlagosnál súlyosabb drámák, tragédiák.

És mégis, a tizenkét éves forgatás alatt néha spontán módon változó, laza szerkezetű forgatókönyv és a színészek elképesztően karakteres játéka nyomán a Sráckor olyan, az emberi viszonyok mélységeit tűpontosan feltáró coming of age filmmé válik, amely a majdnem háromórás játékidő ellenére sem tűnik hosszúnak, és talán még a kissé sziruposra sikeredett befejezés ellenére sem túlzás kijelenteni: filmtörténeti jelentőségű alkotásról van szó.

Sráckor (Boyhood – amerikai filmdráma, 166 perc, 2013). Írta és rendezte: Richard Linklater. Szereplők: Ellar Coltrane, Ethan Hawke, Patricia Arquette, Lorelei Linklater. Kép: Lee Daniel, Shane F. Kelly.

Egy szociopata zenetanár története

Kiváló film Damien Chazelle filmje, a Whip­lash is, amely a forgatókönyvíró-rendező saját, konzervatóriumi élményein alapul. A történet egy fiatal dzsesszdobosról, Andrewról szól, aki felvételt nyert a világ egyik legjobb zenei főiskolájának számító New York-i Shaffer Konzervatóriumba.

Az iskola rettegett tanára, Terence Fletcher meglátja benne a tehetséget, és kiválasztja saját zenekarába, azonban ez nem a beteljesülés, sőt a szenvedés kezdete. Fletchernek ugyanis sajátos nevelési elvei vannak. Úgy tartja, az igazi tehetséget csak úgy lehet fölfedezni, ha a zenésztanonc a lelkét is kiteszi játék közben. Ezért a maximalistánál is maximalistább elvárásokat támaszt, és valóságos katonai drillt tart fenn a konzervatóriumban.

Fletcher szociopata figurája néha egyenesen Stanley Kubrick vietnami háborús filmje, az Acéllövedék elmebeteg kiképző őrmesterét idézi. Andrew mindent megtesz azért, hogy ő legyen a legjobb, ezért minden idejét gyakorlással tölti, még a magánéletről is lemond, azonban Fletchernek még ez sem elég: azt sem fogadja el mentő körülményként, hogy Andrew balesetet szenvedett, hogy időben odaérjen egy koncertre, és kiteszi őt az együttesből. Andrew pedig bosszút áll mentorán. A történet feszes, jól kidolgozott, néha egyenesen thrillerszerű, és még az utolsó jelenetre is jut váratlan fordulat.

A film ritmusa és a vágások is tökéletesre sikeredtek – a történet együtt lüktet a felcsendülő zenékkel, amelyek között többször is felhangzik a címadó Whiplash című szám. Chazelle kiválóan vázolja fel a két főszereplő közötti viszonyt, a zsarnoki oktató és a minden áron profi dobossá válni akaró fiú közötti vibráló feszültséget.

Ahhoz, hogy a film átütő erejű legyen, rengeteget tett hozzá a zenetanárt játszó J. K. Simmons. A sajátos, karakteres arcú színész zseniálisat alakít, félelmetes precizitással kelti életre a néha zsarnoki apafiguraként, néha pedig elmebeteg katonatisztként, esetleg – a sportfilmek mintájára – maximalista edzőként viselkedő karaktert.

A filmben nyújtott alakításáért az Aranyglóbuszt és a BAFTA-díjat már megkapta mint a legjobb férfi mellékszereplő, és kirívó igazságtalanság lenne, ha nem söpörné be az Oscart is. A Whiplash az a film, amit nem lehet megunni: a fiatal dobos és a tanár mentális (és fizikai – amatőrként ki gondolta volna, hogy a dobolás jelentős fizikai megerőltetést jelent?) párbaja az első perctől az utolsóig a székébe szögezi a nézőt.

Whiplash (amerikai dráma, 107 perc, 2014). Írta és rendezte: Damien Chazelle. Szereplők: Miles Teller, J. K. Simmons, Melissa Benoist, Austin Stowell. Kép: Sharone Meir. Zene: Justin Hurwitz.

A kozmológia romantikája

Sztárokról életrajzi filmet forgatni mindig hálás dolog, hiszen az átlagember mindig kíváncsi arra, honnan jöttek, és hogyan váltak idollá az idolok, illetve hogy milyenek is valójában a magánéletben. James Marsh rendező és Anthony McCarten forgatókönyvíró így gyakorlatilag biztosra ment, amikor egy popsztároknak kijáró rajongással körülvett tudós, Stephen Hawking életéről forgatott filmet A mindenség elmélete címmel.

Hawking élete egyértelműen kiváló filmalapanyag: kozmológusként meghatározó mértékben járult hozzá az univerzumról meglévő ismeretek bővítéséhez, Az idő rövid története című könyvével pedig a laikus nagyközönség számára is érthetővé tette a világegyetem keletkezését és működését.

Emellett közismert, hogy súlyos betegsége – az amiotrófiás laterálszklerózis nevű degeneratív idegrendszeri elváltozás – miatt teste teljesen megbénult, egy tüdőgyulladás nyomán szükségessé vált gégemetszés miatt pedig a beszélőképességét is elveszítette, így tolókocsiba kényszerült, kommunikálni pedig egy beszédgenerátorral összekapcsolt számítógép segítségével képes.

Mindezek ellenére az életéről készült film nem igazán sikerült az átlagosnál jobbra, sőt. A volt felesége, Jane önéletrajzi művéből készült A mindenség elmélete ugyanis nem sokkal több a szappanopera-csatornákon látható romantikus drámáknál, amelyekben a főszereplők néha kimondottan fölöslegesen és idegesítően bírnak szenvelegni.

A sztori 1963-ban indul, amikor Hawking – még betegsége kiderülése előtt – Cam­bridge-be került doktorálni. A zseniális fiatalember – akinek ambíciója az volt, hogy megtalálja a világegyetem működését egyszerűen leíró képletet – itt ismerkedett meg Jane-nel, aki mindvégig mellette volt, miután diagnosztizálták a súlyos kórt, és feleségként, anyaként magára vállalta a magatehetetlenné vált tudós gondozásának terheit is.

Az amúgy erős alapanyagnak tűnő sztoriban azonban Jane néha szinte már mártírszerepben tűnik fel, ez a túlzó megjelenítés pedig nem kis mértékben csorbítja a lassan hömpölygő történet drámaiságát. Közben Hawking tudományos munkásságáról még az átlagos, tudósokról készült életrajzi filmekben megszokottnál is kevesebbet tudunk meg, tulajdonképpen végig a sziruposra sikeredett szerelmi szál van a középpontban.

Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a két főszereplő színészi teljesítménye ettől függetlenül kiváló. Eddie Redmayne elképesztő élethűséggel képes felidézni Hawking karakterét, és Felicity Jones is bebizonyítja, hogy jó színésznő. Ez azonban nem változtat azon, hogy a film egy igencsak melodramatikus alkotás, amely inkább romantikus, mint életrajzi mű.

A mindenség elmélete (The Theory of Everything – angol életrajzi dráma, 123 perc, 2014). Rendezte: James Marsh. Szereplők: Eddie Redmayne, Felicity Jones, Charlie Cox, Harry Lloyd. Írta: Anthony McCarten. Kép: Benoit Delhomme. Zene: Jóhann Jóhansson.