– Az etnikai viccekről mint az etnikumközi viszonyok egyfajta torzító tükréről, a román nyelvű, magyarokról szóló viccekről közölt írást a Corbiialbi.ro honlapon. Mint írja, ebben a tükörben a humor céltábláját a köztudatban élő, nemzetekről szóló sztereotípiák alkotják. Magyar–néprajz szakot végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, most a Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Elsősorban mint néprajzost érdekelte a vicc témája?
– Gyerekkoromban rengeteg székely viccet hallottam, és már akkor gondoltam, csak kell legyen valami jelentősége annak, hogy ilyen gyakran mondják ezeket a történeteket az emberek. Mostanában egyébként a vicc nem kifejezetten folklórműfajként érdekel, hanem inkább az emberi és csoportközi kapcsolatok szempontjából, szociálantropológiai kérdésként. Az az izgalmas, hogy milyen viszonyok tükröződnek a viccekben, mire szolgál tulajdonképpen a viccmondás, a humor. Különbséget kell tenni a vicc és humor között: a vicc konzervműfaj és megkonstruált szöveg, a humor általában spontánabb, mintegy magától jön, szituációkhoz kötött. Persze a megkonstruált humornak is van varázsa, érdekessége, ahol a csattanó arra szolgál, hogy mintegy „kimozdítsa” az embert a sztoriból, rámutatva arra, hogy mennyire automatikusan működünk mi, emberek.
– A viccel és humorral különféle tudományok foglalkoznak, többek közt a nyelvészet, pszichológia, szociológia is. De konkrétan arról, hogy például a magyarokról milyen viccek születnek a román folklórban, létezik valamiféle szakirodalom?
– Nem találtam konkrétan erre vonatkozó szakirodalmat, de általános szakirodalom a humorról, illetve a viccekről persze elég sok van. Román viccoldalakat vizsgáltam az interneten, az ott közölt szövegekből az derül ki, hogy viszonylag ritkák azok, amelyek kifejezetten a magyarokról szólnak. Persze azt is számításba kell venni, hogy az élőbeszédet nem tükrözi az, ami a világháló felületein megjelenik, de tendenciaként valószínűleg mérvadó: véleményem szerint nem lehet az, hogy például a viccek 90 százaléka az élőbeszédben etnikai humor volna, míg az internetes oldalakon csak 10 százalékuk az. Talán biztonsággal állítható, hogy a románok viccei közt aránylag kevés az etnikai, és a magyarokról szóló viccek kifejezetten ritkának számítanak, talán száz viccből egy lesz „banc cu unguri” (magyarokról szóló vicc).
– Ilyen értelemben az, hogy milyen viccek jelennek meg az interneten, az élőbeszédre vonatkozóan is mérvadó?
– Igen. De figyelembe kell venni az élőbeszéd egy másik változóját is: megtörténhet, hogy kevés típusú etnikai vicc van, viszont azokat sokszor mondják el. A szituáció is fontos. Román barátaim például nekem elég kevésszer meséltek „banc cu unguri”-t, de persze lehet, hogy azért nem mondták szemtől szembe, mert épp velem, egy magyarral ültek le. De ez sem szükségszerű, hiszen megnézve az effajta viccekben tetten érhető iróniát és öniróniát, talán nem annyira durva és rosszízű humor ez, mint például a skinheadek által mondott cigány viccek.
– Az írásában különféle kategóriákba sorolja a magyarokról szóló vicceket, mint például a szomszédság, a vitatott terület, az erdélyiség. Mivel rengeteg viccet átolvasott, hogyan vélekedik, milyen fantomkép rajzolódik ki belőlük a magyarokról?
– Főleg sztereotípiák jelennek meg a viccekben. Egyik jellemvonásként kiemelhető a magyarok feltételezett kultúrfölénye: civilizáltabbnak, kulturáltabbnak, magasabb rendűeknek gondolják magukat a románoknál. Ezt ők is tudják, ki is figurázzák, és – mint az egyik viccben történik – a lovaikat is ellopják. A másik jellemvonás az eltökéltség, hogy föltétlenül meg akarunk valamit valósítani. Ez nem kizárólag a magyarokra vonatkozik a viccekben, hanem általánosabban az erdélyiekre, így az erdélyi románokra is. A viccanyag azt sugallja, hogy a magyarok vagy az „ardeleanok” bár lassúak, de eltökélten próbálnak véghezvinni valamit, aminek viszont sokszor gyakorlatilag semmi értelme, célja nincs. Megjegyzem, hogy amit a románok rólunk gondolnak, azazhogy magasabb rendűeknek tartjuk magunkat, és eltökéltek vagyunk, nem annyira meglepő, ez az önmagunkról alkotott sztereotípiák között is ott van.
– A viccek közötti átjárhatóságról is írt: tehát az a vicc, amely a magyart figurázza ki román verzióban, megjelenik a magyar változatban is, csak ott „a székely” a humor céltáblája.
– Igen, ez így van, de fontos, hogy a kategóriák nem szimmetrikusak: például a magyaroknak nincs ilyen külön kategóriája, hogy „románokról szóló vicc”, míg olyan van, hogy „székely viccek”. A románoknak viszont van külön „banc cu unguri” kategóriájuk, még ha nem is annyira népszerű, hanem ritkább az egyéb jellegű viccek között.
– Érdemes elgondolkozni azon, hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy ezek a viccekben megjelenő kategóriák nem szimmetrikusak?
– Az egyik magyarázat lehet, hogy a románok „szignifikáns másként” (számottevő „másik csoportként”) nem jelentenek erős referenciát a magyarok számára, ugyanakkor a magyarok mindig ott voltak a románok nemzeti „alakulásánál”, és így kerültek be a román köztudatba. A másik magyarázat, hogy a román viccekben sokkal megosztottabb, árnyaltabb a regionális különbségek megjelenítése, mint amit a magyaroknál találunk. Náluk ugye léteznek olténiaiakról, moldvaiakról, erdélyiekről szóló viccek. A magyaroknál nincs ilyen – leszámítva a székely vicceket – , ők nemzetiségnél kisebb egységekről nem mondanak vicceket. Ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy a román nemzeti öntudatban a magyarok jelen vannak mint sztereotip ellenségkép. De az erdélyiekről is sok viccet mondanak, tehát itt az erdélyi és a magyar egyféleképpen közös kategóriát alkot, ők a „mások”. Mindez nemcsak játékossággal jelenítődik meg, hanem egyben szimbolikus eltávolításként is.
– Véleménye szerint a magyarok viccekben fellelhető öniróniája különbözik-e a románokétól?
– Szerintem igen. De ez nem meglepő. A székely viccek példáját hoznám fel, ahol a humoros relativizmus teljesen más, mint ami a román nyelvű, magyarokról szóló viccekben érzékelhető. Például a székely viccben az van, hogy ha így nézzük, minket csatoltak Romániához, ha úgy, akkor az egészet hozzánk csatolták. Ez a „kacagunk kínunkban” elég domináns a székely viccekben, de van felszabadító hatása, ezért is szeretik a székelyek az etnikai humort, azaz szeretnek vicceket mondani magukról. Az öniróniáról szólva: a viccekben szereplő marginális csoportok, akik a bevett sztori szerint általában megszívják – önmagukról is mesélnek: a székelyek is mondanak székely vicceket, a zsidók zsidós vicceket és a cigányok cigányos vicceket. Ilyen értelemben a humor a kisebbségek körében is egyfajta interakció a többségi csoporttal. És ezek a viccek másabbak, mint a nagyon népszerű, de általános és absztrakt skótos vagy kannibálos viccek. Ezeknek nálunk nincs valós társadalmi háttere: kevés az esély errefelé egy skóttal találkozni…
– A karikatúra és gúnyolódás éles téma a közbeszédben és politikában ebben az évben az iszlám támadások miatt, rávilágítva, hogy a viccelődés bántó is lehet. Találkozott-e olyan viccekkel, amik például egy román számára viccesek, számunkra viszont nem, és fordítva?
– Vannak bántó viccek, persze. De arra is van példa, hogy több nézőpontból is humoros egy-egy történet. Román–magyar viszonylatban a lóellopásos vicc példája jut eszembe: ez mind a két oldal számára kacagtató, de nem ugyanazon nevetnek: a magyarok azt kacagják, hogy a románok már akkor tolvajok voltak, a románok pedig azt, hogy mégiscsak ők voltak ott hamarabb. Ez ide-oda működik, akárcsak a sztereotípiák némelyike, látszólag egyetértünk, de nem ugyanazt látjuk bennük. A viccet úgy is el lehet képzelni, hogy az ember egy irányba megy az úton, és valahol aztán van egy kanyar: a két olvasatban a kanyar másfelé fordul. Tehát látszólag a viccbeli verseny arról szól, hogy ki volt ott hamarabb, de a csattanó rámutathat, hogy mindegy, ki volt ott hamarabb, de kié lesz a ló? A román humor megértéséhez Caragialét kell olvasni, hiszen jól illusztrálta és meg is határozta az elmúlt évszázadban annak formálódását.
– Mennyire követik a viccek az aktuális történéseket: ugyanazon nevet a mai fiatal generáció, mint amin mondjuk a szüleik generációja nevetett? Pl. a Ceaşusescuról szóló vicceket megértheti egy mai tinédzser?
– Természetesen vannak aktuális, pillanat szülte viccek, mint például a tavalyi magyar–román meccsel kapcsolatos, ezek a szövegek komplexushoz vagy történeti szituációhoz kapcsolódnak. Egyébként azért nehéz elmondani a mai fiataloknak egy ceauşescus viccet, mert el kellene magyarázni a hátteret, sőt azt is, hogy mi a vicces ebben. Valószínűleg a diktatórikus rendszerekben több viccet mondanak az emberek: gondoljunk csak a kommunizmus ideje alatt terjedő viccekre, ha a rendszer etnikailag színezett, vagy éppen tombol a nacionalizmus, az „termelheti” az etnikai vicceket. Visszakanyarodva: a kontextus nagyon fontos. Mint mondtam, a viccnek az a jellemzője, hogy konzervműfaj, de a konzervnek van egy lejárati határideje, függ a kontextustól, ahol működik. Ha a kontextusból kivesszük, akkor ellaposodik. Ugyanakkor a viccek megerősödhetnek a történelmi változások hatására: néha elavulnak, más formában előkerülnek, és megszületnek új összefüggésben.
– Találkozott olyan román nyelvű viccekkel, amelyben a székelyek szerepelnek?
– Igen, akadnak ilyenek, de elképzelhető, hogy azokat magyarok fordították románra. A székely mint külön kategória nem nagyon jelenik meg a vicceikben, mert általában a románok elég keveset tudnak a székelyekről. Az a gazdag szimbolika meg az a karakter, ami székelyekről szóló viccekben szerepel, csak a magyar viccekben található meg. A székely autonómia-kérdés és a székelyföldi korrupt erdőirtás témája viszont felbukkant az utóbbi időben a román viccekben. A brit antropológiában egyébként Alfred Radcliffe-Brown írt az úgynevezett „tréfálkozó viszonyokról”, amelyek az afrikai törzsek körében léteznek. Az úgynevezett „joking relationship” két társadalmi csoport vagy kategória között áll fenn, és a szerepe tulajdonképpen az elkerülés, az, hogy a potenciális konfliktust félrevigye vagy félreüsse. Bíró A. Zoltán Hétköznapi humorvilág című könyvében azt vizsgálja, hogy a humort mire használják különböző szituációkban: például a gyerekkel való viccelődésnek szocializációs szerepe lehet, vagy hogy a humor megalkot egy világot abban a helyzetben, amikor látszólag nincs alternatíva. Ezzel azt is mondjuk: most éppen nehéz ez a helyzet, de ki fogunk belőle lábalni.
– A „tréfálkozó viszonyok” szerepéből kiindulva az etnikai vicc oldhatja az etnikai konfliktust?  
– Inkább azt mondanám, hogy a vicc egyfajta elszólás: rajta keresztül ki tud jönni az, ami a mélyben le van fojtva. És általános értelemben a kibeszélés jobb és egészségesebb, mint a folyamatosan lefojtott gőz.

Fosztó László
1972-ben született Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron (BBTE), Budapesten (CEU) és a németországi Halle am Saaléban (Szociálantropológiai Max Planck Intézet) végezte tanulmányait. Megalakulása óta (2007) a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Kutatási területe az etnikai identitás, társadalmi és vallási megújulási mozgalmak, illetve a gazdasági és rituális kapcsolatok közti összefüggések. Elsősorban az erdélyi roma közösségek társadalmáról és kultúrájáról publikált tanulmányokat.