– Talán vágjunk a közepébe: mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk?

– A boldogság szubjektív élmény, attól függ, hogy milyen jelentést adunk az élet dolgainak. A kedvező jelentések szubjektív élményben is úgy fogalmazódnak meg bennünk, hogy boldog vagyok, jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban. Ennek több vetülete van, egyrészt például az, hogy egészséges vagyok fizikailag és mentálisan, hogy az emberi kapcsolataim rendben vannak, de igazából ahány rendszerszint van az emberi felépítményben, mindegyiken óhajtjuk, hogy a dolgok jól menjenek. 

Bagdy Emőke
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a pszichológiatudomány kandidátusa, professor emeritus. 1941. augusztus 18-án született Tiszafüreden. Miskolci gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Gyógytornászképző Főiskolára járt, majd 1968-ban klinikai pszichológiából szakvizsgázott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1970-ben lett relaxációs terapeuta, 1972-ben bölcsészdoktori címet szerzett. 1982-ben kandidátusi fokozatot,1984-ben pszichoterapeuta címet kapott. 1995-ben lett habilitált egyetemi tanár. Az utóbbi 42 évben 1600 tudományos előadást tartott, 12 saját szakkönyve jelent meg, 24 könyv szerkesztője volt, további szakkönyvek társszerzője, 200 tudományos tanulmány írója. Számos médiaszereplés is kötődik nevéhez. Két gyermek édesanyja, többszörös nagymama.

A fizikai rendszerszinten, hogy legyünk egészségesek, mert a test nem valamiféle különálló képződmény az elmétől és lélektől. Ha úgy minősítem az életet, hogy magammal, egészségemmel, állapotommal rendben vagyok, a kapcsolataimmal – ez a szociális szint – rendben vagyok, a világ, amiben élek, biztosítja azt a minőséget az életemhez, ami kell az emberi méltósághoz – ez az abszolút társadalmi szint –, akkor azt mondjuk, hogy boldog vagyok.

És végül a vertikális dimenzió is az emberi lény része, ez a spirituális dimenzió. Tehát azt mondhatom, hogy boldog vagyok akkor, ha teljes egész valómban a legparányibb sejtekig és érzelemmolekuláig, valamint a legmagasabb dimenzióig, a spirituálisig rendben vagyok, összhangban magammal, a világgal és a kettő kapcsolatával.

– De van egyáltalán ilyen helyzet?

– A tudomány kiemel, magasabb szinten fogalmaz. A fent leírt a tökéletes boldogság lenne.

Azt tudjuk pontosan, hogy az emberben az örömérzés viszonylag mulandó, de ha nem volna az, akkor nem volna viszonyítási alap sem. Összehasonlítási élményekre van szükség ahhoz, hogy a rossz ellenében fel tudjuk emelni a fejünket, és azt tudjuk mondani, hogy ennek most örülök.

Nagyon sajátos, de az örömérzés statisztikai előfordulási gyakorisága olyan helyzetekhez kötődik, mikor valami rossz elmúlik. Azt gondoljuk, hogy attól lesz örömünk, ha kapunk valamit, közben kiderül, hogy mikor az életünkben egy megszorultság föloldódik, az a kristálytiszta öröm. A kérdés helyesen nem az, hogy mitől is vagyunk boldogok, hanem az, hogy mikor voltál igazán boldog az életedben?

Egy világszintű összehasonlító vizsgálatból kiderül, hogy a boldogság nem tárgyakhoz, értékekhez, anyagi dolgokhoz kötődik. Mindenkinek a világon valami olyan esemény jut az eszébe, amikor valaki szerette, ő valakit szeretett, ennek kifejezést is adott az a pillanat vagy óra, együtt voltak, örültek egymásnak és beszélgettek. Vagyis szeretni egymást, együtt lenni, beszélgetni, szeretetben lakozni az életben: lényegében ez a fundamentális boldogság.

– Kulturális- vagy társadalmi meghatározottságról beszélhetünk?

– Mindegy, hogy a világnak mely táján élünk, hogy egy bangladesi szegénynegyedben tájékozódunk arról, hogy boldog-e valaki vagy New Yorkban. Egy gyerek boldog, ha vannak szülei és azok szeretik, még akkor is, ha a szeméttelepen turkál. Meghökkentő, de egy világméretű vizsgálat során kiderült, hogy Banglades szegény gyerekei és New York felhőkarcolói közt élő gyerekek között mérhető különbség nincs.

Miért? Mert a bangaldesiek lehet, hogy a szeméttelepen turkálva szedik össze, amit hazavisznek a szüleiknek, akik megdicsérik, hogy milyen ügyes gyerekük van, de szeretik őket, és családban élnek, ha nagyon szegényen is. De ha meggondoljuk, egy gyerek számára a szegénység azon mérődik, hogy adnak-e nekem enni, szeretnek-e, van-e otthonom vagy sem. És ha adnak enni, otthona van, biztonságban van, a gyerek számára a többi attól fogva teljesen mindegy.
– És hogy van ez a felnőtteknél?

– Itt is érvényes ez. Biztonságban vagy? Vagyis van-e állásod, munkahelyed, van-e ahol megbecsülnek, van-e ahol pénzt keresel? Van-e valaki, akit nagyon szeretsz, és aki téged szeret? Van-e valamilyen közösség, ahová tartozol, van-e családod? Ha ez a három megvan, akkor mi, felnőtt lények is azt mondjuk, jól megvagyok. Mert hiszen a boldogsággal kapcsolatban egészen egybehangzó az az álláspont, hogy nem görögtűzörömök felvillanásából szőtt valamilyen háló, hanem egyfajta biztonság az életben, meghittség, odatartozás, az az élmény, hogy van valakim, hogy gondoskodhatok valakiről.

– A másikról való gondoskodás ilyen fontos szempont?

– Igen, mert akkor kezd felnőtt lenni, amikor tud adni. A gyerek nem tud gondoskodni magáról, a felnőttre támaszkodik. Mikor felnőttek leszünk, akkor visszaadjuk. Lényegében ez az örök társadalmi anyagcsere, amivel továbbvisszük az életet: a gyerek akkor boldog, ha mi adjuk a biztonságot, mi akkor vagyunk boldogok, ha képesek vagyunk neki kenyeret, szeretetet, családi biztonságot adni. És így hömpölyög a történelem, és így ágyazódik bele az emberi boldogság. Ez figyelemre méltó dolog, mert nem valamilyen különleges örömről van szó.

– De mostanában nem ilyen hatások érnek bennünket.

– A fogyasztói kultúra manipulál minket. Mert túltermel, és mert arra van szükség, hogy valaki a túltermelt cuccokat megvegye. Felhasználó, kihasználó, elhasználó, eldobó kultúra lettünk. És van egy nagy veszedelem ebben: emberi kapcsolatokban is ezek az elvek kezdenek működni: kihasznállak, eldoblak. Veled járok, nem megy a dolog, dehogy javítjuk! Nem javítjuk, mert az anyagi kultúra azt mondja, hogy nehogy megjavítsd, ha elromlott, különben sem találsz mesterembert, aki értene hozzá! Dobd el, van másik!

És egyszer csak azt látjuk szomorúan, hogy az emberi kapcsolatokban ez az egymást tönkretevő, boldogtalanná tevő, pusztító viszony kezd uralkodó lenni, ahol nem adjuk meg egymásnak a tiszteletet. Nemcsak fizikai környezetszennyezés van, hanem szellemi is, így ne csodálkozzunk azon, hogy sok a depressziós ember.

A depresszió a boldogtalanság kórképben való megjelenése, az anhedónia: az örömtelenség, életcél nélküli állapot. Az ember teleológikus lény, ez különböztet meg minden más élőlénytől. Cél-okság, hogy hitem van, hogy előre sugárzó reménységem van. Nem tervezek, örömtelen vagyok, nem látom az élet célját, nincs kiért, miért élni, kész, vége az életnek. Azért van boldogságkutatás, mert valahol azt elvesztettük. De hol? Úgy élünk, ahogyan termeljük a boldogtalanságot, és ha tudjuk, hogy mi az, ami viszont boldogságot teremt, akkor kérdezem én, miért nem azt termeljük?

– Mire érdemes támaszkodnunk?

– Felnőtt vagy, tudsz adni? Ne az legyen az első gondolatod, mint amit ez a kultúra tanít, hogy legyen neked jó! Akkor nyílik ki a boldogság, ha megtanulok adni. Kaptam felnőtti fizikumot, – már bocsánat – ivarérett vagyok, pszichoszexuálisan érett vagyok? Akkor visszaadom az életet, amit kaptam, gyermeket nemzek és továbbviszem az életet.

Ezek életfeladatok, amik megszólítanak minket. Erik Erikson szakaszolta az emberi életet a feladatok szempontjából. Teljesíted azt? Ha nem, akkor valami elakadás történt a fejlődésben. Nézzünk már szét, hogy mi történik körülöttünk? Tömegek szenvednek fejlődési elakadásban, nem lesznek felnőttek, mert felnőtt az, aki tud elköteleződni, felelősséget vállalni és adni.

– A pénz nem boldogít közmondás sem igaz tehát?

– Megállapították, hogy a pénz és az anyagi javak az emberhez méltó élet biztosításához kellenek, plusz, ha lehet, szükséges egy kis mozgássáv, húsz százalék, biztonságzónaként. Ezen felül a többi fölösleges. De mi mindenben fölösleget termelünk.

– A boldogság világnapja alkalmából kiadott kutatás azt mutatta ki, hogy a nők inkább boldognak érzik magukat, mint a férfiak. Beszélhetünk nemi meghatározottságról?

– Amikor azt vizsgálják, hogy ki depressziósabb, a nő vagy a férfi, kimutatják, hogy a nő. Amikor arról van szó, hogy ki a boldogabb, kimutatják, hogy a nő. Erre az a válasz, hogy mi nők jobb agyfélteke dominánsak, az érzelmi agyunk túlsúlyával élő és dolgozó lények vagyunk. Ebből következik, hogy mi a fentet és a lentet egyaránt sokkal szélsőségesebben éljük át, de épp ezért szeretni is kiáradóan tudunk, így tudjuk szeretetünket a családra kiterjeszteni.

És maradjon is meg ez a képességünk, merthogy a családi fészek boldogsága, a családi atmoszféra – ezernyi vizsgálat igazolja, hogy – tőlünk ered, nőktől. A férfiak az anyjuktól kapták a legtöbb szeretetet, gondoskodást, és visszaálmodják a nő szeretetében az anyai öl melegét is, a cici gömbölyűségét, a szem sugarát, és a testi érintés gyönyörűségét. Így kerek a világ. Nehogy elveszítsük ezt az érzelmi agyi dominanciánkat!

– És hogyan kezeljük a nemi egyenjogúság kérdését?

– Van ez az úgynevezett gender main­streaming, ami egy neoliberális elhatár­tala­nodás, a szabadság félreértelmezéséből, szabadossággá tételéből ered. A szabadság rendet jelent, ahol határok vannak, hogy te vagy a lány, a másik meg fiú. Tudjuk, hogy az mit jelent genetikailag, hormonrendszer szempontjából. Tudjuk, hogy ha egy másfél éves kisfiúnak botot adsz a kezébe, automatikusan püfölni kezd, a lány pedig kavargató mozdulatokat végez, tehát bennünk van a nemre jellemző viselkedésprogram. A pszichológia ezt nembeli lényegnek nevezte el.

Mi történik ebben a megbuggyant világban? Félreértelmezett esélyegyenlőség szellemében a nő azt kívánja, hogy ha akar, legyen férfi és fordítva. Pedig a határt maga a természet szabta meg. Tőlünk nyugatabbra már elterjedt ez, de már Szlovákiában is a hármas házasságról van szó, ahová kívülről érkezik egy pótszülő: így lehet a két férfinek és két nőnek gyereke.

Közben már szakirodalmi bizonyítékok vannak arra, hogy ezek a nagyon rossz irányú vállalkozások, az ilyen helyzetben felnőtt gyerekek maguk tiltakoznak, mivel rájuk deviánsként tekintenek kortársaik. Svédországban már van vécé a harmadik nemnek. Természetellenes irányt vesz a természetes emberi élet és megöljük magunkban az embert.

– Ilyen sokrétű témával kapcsolatban tudunk valamilyen végkövetkeztetést megfogalmazni?

– Pilinszky János idézi Simone Weil filozófusnőt, lényege: tanuljunk meg vágyakozni azután, ami a miénk. Ezt üzenem, és fejtse meg mindenki magának.