– Rockzene és grafika – elég ritkán társul egymáshoz ez a két művészeti ág. Trifán Lászlónak melyik volt az elsődleges, avagy egy időben kezdett rajzolni és zenélni?

– A zenével kezdődött, mivel édesapám tangóharmonikázott. Nagyon tetszett nekem az erős, öblös hang, ugyanakkor éppen ezért féltem is a termetes hangszertől. Gitár után kezdtem vágyakozni, a többi serdülőhöz hasonlóan, hiszen mind a világhírűvé vált Beatles bűvöletében éltünk. Pénzünk nem volt márkás gitárra, én viszont elhatároztam, hogy csinálok magamnak egyet. A szüleim családi ágyából szedtem ki a deszkalapokat, kirajzoltam, kivágtam, édesanyám tükrös szekrényén összeraktam.

Trifán László

1955. december 10-én született Nagyváradon, a helyi művészeti, majd pedig a 2-es számú középiskolába járt. Mottl Román tanítványaként elvégezte a Népművészeti Iskola grafika szakát, tagja volt a legendás Metropol rockegyüttesnek.

Húsz évet dolgozott a mozivállalatnál, illetve a mai napig – ugyancsak húsz éve – a volt bábszínház, jelenleg a Szigligeti Színház Liliput Társulatának grafikusa.

De hamar kiderült a turpisság, mivel egy családi összejövetel alkalmából apám elővette a tangóharmonikát, hogy megteremtse a hangulatot, viszont ahogy leült játszani az ágy szélére, az a hiányzó deszkák miatt összerogyott. Nem lett belőle különösebb baj, még sikerült húznom drótokat is a gitáromra, viszont az első próbálkozáskor összetört. A vége az lett, hogy apám mégiscsak vett nekem egy Szászrégenben gyártott gitárt. Így kezdődött a „zenészkedésem”. Az otthoni rajzolgatás viszont mondhatnám professzionálisabb körülmények között alakult, részben mert ugyancsak édesapám sokszor emlegette a tehetségemet, ez motivált, így kerültem a művészeti középiskolába.

– Úgy tudom, hogy a mai napig közös osztályba járnak a zenészek és a képzőművészek, az általános tantárgyak közösek, csak a szakórák vannak külön. De mit tehetett, akit mindkét szak vonzott?

– Képzőművészetin voltam, olyan kiváló tanárok keze alatt, mint Tompa Mihály, Fekete József, Mottl Román, de a szünetekben bekapcsolódtam a zeneszakos osztálytársaim gyakorlásaiba, hallgattam őket, leültem én is a zongora mellé, egyszóval ideális volt a helyzet. Nem dúskáltunk az anyagiakban, szükség volt az én keresetemre is, úgyhogy elhelyezkedtem a címfestőknél, délután pedig jártam a népi művészetibe, Mottl Románhoz.

Három év és egy év diplomaelőkészítő volt az időtartam, és ez után helyezkedhettem el az első komoly munkahelyemen, a mozivállalatnál. A grafikai műhelyben egy elismert szakember keze alá kerültem, és igyekeztem is megtanulni tőle minden megtanulhatót. Címfestést, plakátfestést, tervezést végeztünk: abban az időben nagy divat volt a filmek hirdetése, de karácsonykor is mi készítettük el a díszítéseket. Közben a zenélés is komolyra fordult: tagja lettem a Metropolnak.

– Csak úgy, „hirtelen”?! Ha nem tévedek, elég hamar nagy sikereket ért el a Ráduly Béla nevéhez fűződő rockzenekar. A hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek elején lemezeket is jelentettek meg, nem is beszélve a kirobbanó sikerről, Az ifjú W. újabb szenvedései című színházi előadásban való fellépésről. Szóval hogyan is alakult Trifán László Metropol-sztorija?

– Nagyon tömören úgy mondanám, hogy ez számomra egy valósággá lett álom. Tizenéves koromban ugyanis, éppen akkoriban, amikor indult a zenekar, a mi Teleki utcai lakásunk közelében lévő Solidaritate klubban muzsikáltak a zenés rendezvényekkor. Jaj, de sokszor ácsorogtam kint, hallgattam a zenét és eleinte csak sóvárogtam, hogy bárcsak valaha tagja lehetnék én is egy ilyen zenekarnak. Aztán egyszercsak léptem egyet előre a sóvárgásban, és attól kezdve kijelentettem, hogy én a Metropol tagja leszek. Ők akkor már túl voltak a Soli klub estjein, sokszor kaptak felkérést a tévé magyar adásában való fellépésre, fesztiválokon vettek részt, egyszóval kiléptek a hobbizenész kategóriából.

Boros Zoltánnak köszönhetően felkérték őket a Szabó József rendezte Az ifjú W. előadásban való közreműködésre, már a szerződés is megvolt, amikor az egyik gitáros kilépett a zenekarból, Ráduly Béla pedig lázasan keresni kezdett egy zenészt. Abban az időben javában virágzott a színház (mögött) és a mostani Ady-gimnázium közti körönd, a legendássá vált Majomsziget, ahol mi, srácok üldögéltünk és vártuk, hogy jöjjenek ki a lányok az iskolából. Béla hozzánk is odajött kérdezősködni, én mondtam, hogy van néhány saját szerzeményem, látni akarta őket, majd megkérdezte, lenne-e kedvem belépni a Metropolba.

Hogy kedvem lenne-e?! Gyerekkori álmom! Úgy alakult, hogy amikor kiszállásra mentünk a darabbal, az én szerzeményeimből is adhattunk külön koncertet, vagyis Az ifjú W.-t társítottuk a Metropol-turnékkal. Weiss István, a színház fotósa készített egy nagyon sikeres plakátot, többször is jártunk a Székelyföldön, mindig eseményszámba ment az ottlétünk. Tevékenységünket Boros Zoltán patronálta, sokat köszönhetek neki, ugyanis mehettem külön is turnézni. Akkori dalaim szövegét Mátza Gyula írta.

Közben a színház egy évig szerződtetett mint díszletfestőt, ez alatt az év alatt mentem el a csíkszeredai zenei fesztiválra, ahová a színház főigazgatója nem akart elengedni, de mivel hoztam egy díjat, megenyhült irányomban és belegyezett, hogy mondjak le. Keszy-Harmath Vera, a bábszínház magyar részlegének művészeti vezetője hívott az intézményhez – húsz évvel ezelőtt. Azóta is ott dolgozom, díszleteket, bábokat tervezek és az előadások plakátjait. Most pedig, hogy betöltöttem a 60. életévemet, húsz év munkájából készítek elő egy kiállítást.

– Ezek szerint a zene átbillent a második helyre, a grafika mögé?

– A Metropol már régen csak a múlté. Ráduly Béla előbb átment Magyarországra, ott folytatta a ze­nélést, egészen az 1994-es szörnyű balesetéig. Mi többször rendeztünk az emlékére koncerteket, nemrég volt nagyszabású műsorunk Budapesten, amikor meghívtak minket a Magyar Rockmúzeumba, bekerültünk a nagy magyar előadók közé – aláírtuk mi is a nevünket a falon. Ráduly Béla emlékének szenteltük ezt a koncertet is, és átadtuk a múzeumnak Béla legendás bőrdzsekijét, csizmáját és jellegzetes sálját. Készül a Három az egyben című kiállításom is, grafikákból, dalokból. Mondjam úgy, hogy készülgetek a nyugdíjra. Mindent a lányom fog örökölni.

– A művészek, különösen, ha „többgyökerűek”, legföljebb papíron mennek nyugdíjba.

– Igen, ebben van valami, hisz Kinda Péterrel együtt mi ketten vagyunk a nagyváradi Tibor Ernő Galéria kiállításainak, könyvbemutatóinak a zenei kísérői, csak saját szerzeményeket adunk elő, ahogy Tóth Ágnes költő és író dalszövegeinek is én vagyok a megzenésítője. Tóth Ágnes nagyon jól meg tudja szólítani a szövegeivel a gyerekeket, számos fellépésünk van különböző iskolákban. Vagyis félni nem félek én a nyugdíjas évek tétlenségétől, inkább attól, hogy egyszer talán majd nem lesz már erőm eleget tenni a galériabeli feladatoknak, illetve a Tóth Ágnessel közös munkának. De talán majd akkor sem kell majd ölbe tett kézzel üldögélnem.