A gyakori vallásháborúk mellett hamis ideológiák, és egy alapjában hamis, felsőbbrendűségbe, elhivatottságba vetett hit buzdított a másik legyőzésére.

Példák voltak régebben is, hiszen a kínaiak évezredeken keresztül elszigetelten éltek, a falon kívüli barbárokkal nem érintkeztek, elkergették őket. Ez a felsőbbrendűségi tudat csak akkor kezdett „csillapodni”, amikor a 19. században a nyugati tőkések lassan behatoltak a „világ közepébe”. A német übermensch (felsőbbrendű ember) elmélete lett a nácik vesszőparipája, de a veszte is. A zsidók voltak Isten „kiválasztott népe”, a zsidó ortodoxia ezt még ma is hiszi (a holokauszt után sok zsidó azt mondta: bár ne minket választott volna ki az Isten). A franciák a „grande nation”, de ezt ők sem veszik már komolyan. A muszlimok szerint, aki nem hisz Allahban, az hitetlen – és aki hitetlen, az pusztulhat?

Lehetne a sort folytatni, és Rómát venni elrettentő példaként, mert a hatalmas és verhetetlenek hitt Római Birodalom bukását is az elbizakodás és a mértéktelen terjeszkedés okozta. Ahogy a történészek fogalmaznak, Róma túlnőtt önmagán. Egy zsidó írótól pedig azt olvastam: „ha van Istennek kiválasztott népe, kutyakötelessége, hogy senkit se rekesszen ki a maga köréből”. Hát igaza van...

Geopolitikai pozíciók

Nos, itt álljunk meg történelmünk legfiatalabb nagyhatalmánál, az Egyesült Államoknál, mert vele van most a legtöbb baj. Az Új Világ 1492 óta létezik, de a mai értelemben vett USA csak 1776-ban alakult, tehát 240 éve. A fiatal állam ma a világ első számú „szuperhatalma”, és ehhez a titulushoz továbbra is ragaszkodik. A „felemelkedés” már akkoriban elkezdődött, amikor az első puritán, nagyon vallásos telepesek fanatizmusukkal elhitették a néppel, hogy ők, az amerikaiak „egy hegyen épülő város lesznek” (Jeremiás próféta után). Sőt már azokká is váltak, és küldetésüket – miszerint a szabadságot, demokráciát az egész világon elterjesszék – a gondviselés jelölte ki számukra.

Megszületett tehát egy erős nemzeti öntudat, és a kialakult mítoszok után az amerikaiak követték ezt a „vallásos küldetést”, amely szerint az amerikaiak merőben különbeznek a többi népektől, fejlődésük egyedülálló, politikai, társadalmi és erkölcsi alapállásukat az egész világra ki kell terjeszteni. A továbbiakat már nagyjából ismerjük, Európa sorsát az amerikaiak akkor változtatták meg, mikor eldöntötték az első világháború kimenetelét az „entente” javára. A Párizs melletti békeszerződések igazságtalanságai viszont már előrevetítették a második világháborút, ahol a nyugati, keresztény szuperhatalom egy kommunista hatalom segítségére sietett, hogy leverje az istentelen náci hatalmat. A történelem útjai kiszámíthatatlanok, de az amerikai világhatalmi ambíció az idő múlásával csak növekedett.

A geopolitika klasszikusa, a skót Halford John Mackinder 1904-ben megfogalmazott elméletének alapja, hogy a földrajztudomány a történelem kulcsa. Nos, az amerikaiak is megismerkedtek ezzel az elmélettel. Mackinder híres tétele szerint a világ ún. kulcsövezete, illetve magterülete Eurázsia hatalmas térsége, és ebben Oroszország az az állam, amely pozitív stratégiai pozíciójának birtokában betöltheti az egykori Mongol Birodalom szerepkörét. Ez a kulcspozíció hasonló Németország Európában betöltött stratégiai szerepéhez. Egy orosz–német szövetség már a második világháború kezdetén végzetes lehetett volna az angolszász hatalmakra, és bár erről szó esett, és Moszkva támogatta is, Hitler – remélvén egy esetleges „germán” megbékélést az angolokkal – inkább a Szovjetunió ellen fordult. (Mi lett volna, ha az 1939. augusztusi Molotov–Ribbentrop paktumot mindkét fél komolyan veszi, és betartja a meg nem támadási szerződést? Két véres diktatúra a Nyugat ellen!)

A mackinderi elméletről aránylag kevés szó esik manapság, a geopolitika általában kevesebbet foglalkoztatja fiatal politológusainkat, mint az ideológiai, faji vagy vallási ellentétek, pedig az említett eurázsiai „kulcsterület” olyan óriási energia-erőforrásokat rejteget, amelynek birtoklása tényleges világhatalmi pozíciót biztosít. Nem hiába fogalmazta meg Mackinder az I. világháború befejezése után, 1919-ben: „aki uralkodik Kelet-Európán, kormányozza a magterületet, aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet, aki uralkodik a világszigeten, kormányozza a világot”. Ha gondolkodunk, könnyen megérthetjük az Egyesült Államok Oroszország, és már úgy látszik, Németország gyengítését célzó igyekezetét. A két hatalom szövetsége ugyanis egyszer s mindenkorra véget vetne Amerika „szuperhatalmi” törekvéseinek. Mackinder viszont, mint egy okos, előrelátó tudós, elméletével azt akarta kihangsúlyozni, hogy a hatalmi erőviszonyokat ellensúlyozni kell. Egyetlen államnak sem szabad a másik kárára terjeszkedni, és semmi esetre sem háborús eszközökhöz folyamodni tisztán hódítási szándékkal.

Sajnos az amerikai történelmet tanulmányozva szomorú következtetésekre jutunk. Az Újvilág meghódításakor a legkegyetlenebb módon kiirtották az őslakosságot, csupán azért, mert bőrük más színű volt, vallásuk nem keresztény, és egyszerűen másképp gondolkoztak, másképp képzelték el az életet, mint a messziről jött idegenek. A későbbiekben is, 20. századi történelmünk tragikus eseményeinél az amerikai „kéz” mindig jelen volt, és hozzátehetjük, nem mindig szerencsésen. Az első tömegpusztító bombát ledobták Japánra, teljesen feleslegesen. Később Korea, Vietnam, Dél-Amerika, végül a Közel-Kelet, Irak, Afganisztán, Európában a Balkán, Ukrajna, és természetesen a terror elleni harc. Mindenütt háború, vérontás, az igazság bajnokai a „rosszak” ellen. Miért bírálják sokan az amerikaiakat, mikor sokan mások is hibáznak?

A válasz egyszerű, ahogy a már említett Noam Chomsky fogalmazza: „az Egyesült Államok a világ legfontosabb nagyhatalma, nyomasztó katonai erőfölénnyel, és a hatalom más formáival is rendelkezik, meghatározó hatást gyakorol mindenre, ami a mai világban történik”. Ennek a hatalomnak a birtokában nem uralkodni, nem terjeszkedni kellene, hanem jó példával megmutatni, hogy a világ problémáit közösen, erőszak nélkül, emberi jóindulattal kell megoldani, mert ha ez nem történik meg, elpusztulunk. A fentiek után talán könnyebben megérthetjük a mai politika helyzetet, és nem csodálkozunk, hogy politológusok és nemzetbiztonsági szakemberek már-már háborús hangulatról beszélnek. A felerősödött NATO-jelenlét Európában, a jobboldali vagy nemzeti pártok elleni „nyomozások” mind olyan jelenségek, amelyek alátámasztják azt a gyanút, amiről még az alábbiakban szó lesz.

Szuperhatalmi ambíciók

Amerika még Kína felemelkedése előtt be akarja biztosítani „szuperhatalmi” pozícióját. Idézem a nagyeszű, lengyel származású amerikai politikust, Zbigniew Kazimierz Brzezinskit, aki tudatosan alkalmazta Mackinder elméletét, és tudván, hogy Ukrajna mennyire fontos az orosz stratégia szempontjából, már 1997-ben kijelentette: „az USA világhatalma Ukrajnán keresztül vezet. Ha Amerika Oroszország hatalmát meg akarja törni, akkor Ukrajnát le kell szakítsa az orosz befolyási szféráról, hogy megakadályozza az eurázsiai nagyhatalom létrejöttét.”

Az a Brzezinski mondta ezt, aki régóta sürgeti a kelet-európai, volt szocialista országok felvételét a NATO-ba (ami azóta meg is történt), és természetesen Ukrajna NATO-tagságát is kulcsfontosságúnak tartja. Ilyen értelemben világos lehet az ukrán válság háttere, semmi nem történik véletlenül. A migrációs hullám tervezett akció, a német gazdaság gyengítése szintén stratégiai lépés. A transzatlanti paktum (TTIP) megkötése az Európai Unióval óriás siker lehetne az USA számára, ennek előkészítése már évek óta folyik, de Európában nagyon sok az ellenzője. A német hivatalos politika – bár ezt nem hangoztatják – erősen Amerika-függő, ezért nagyon nehéz bizonyos kérdésekben megegyezésre jutni.

A német közvélemény végre rádöbbent az erőltetett bevándorlás veszélyeire, a politika viszont tehetetlen, élen a teljesen zavart helyzetbe került kancellár aszszonnyal. Óriási ellentmondás ugyanakkor, hogy miközben a békéről szavalnak, a németek más NATO-tagállamokkal együtt eurómilliárdos értékben exportálnak fegyvert a világ különböző részeire, többek között a közel-keleti térségbe, ahol ezekkel a nyugati fegyverekkel ölik egymást a muszlimok. Aki pedig megmenekül a háború borzalmai és az üldöztetés elől, az szervezett embercsempészek segítségével Európa felé indul, a kontinens pedig tárt karokkal kell fogadja őket. Mi ez, ha nem emberiség elleni bűn?! Emberkereskedelem, életek veszélyeztetése a nehéz tengeri és szárazföldi útvonalon, népcsoportok elleni háborúzás a közel-keleti országokban, mindkét ellenséges oldalnak fegyverek szállítása, és így tovább. De ki fogja ezeket a bűnös politikusokat felelősségre vonni, akik hetente összeülnek, mosolyognak, kezet ráznak, majd üres parolázás után megbeszélik, hogy mikor találkoznak legközelebb?

A magyar politika a migrációs kérdést eddig sikeresen kezelte, de tovább kell lépnie. A visegrádi négyek szövetségét ki kell szélesíteni egész Kelet-Európára. Szükség van egy egységes migrációs politikára, amelyben szerepet kell kapjon Európa keresztény kultúrájának a megvédése, a nemzetállamok szerepének biztosítása az Unió politikájában, a fiatal munkanélküliek elhelyezése a munkaerőpiacon. A külpolitikában a keleti és déli nyitás logikáját kell folytatni és kihangsúlyozni, hogy Oroszországgal továbbra is normális gazdasági és politikai kapcsolatokat kell ápolni, miközben az Unió, a NATO tagjai és Amerika barátai maradhatunk.

Nekünk nem a keresztény Oroszország az ellenségünk, hanem az iszlám hatalom felől érzünk fenyegetést, amely az utolsó 1200 évben már többször bizonyította, hogy nem tud a másik két monoteista vallással – sem a zsidósággal, sem a kereszténységgel – békésen egymás mellett élni. A tartós béke és a világ különböző civilizációinak együttműködése egyelőre kérdéses. Jövőnk attól függ, hogy az emberiség békeóhaját a nagyhatalmak politikai és szellemi vezetői mennyire tudják magukévá tenni, vagy továbbra is a pénzoligarchia befolyása és irányítása mentén hozzák döntéseiket.

Német–orosz koalíció?

Befejezésül idézném az amerikai Stratfor Intézet (elemző és hírszerző cég) vezetőjének, George Friedmannak két véleményét. Az első még a 2007-ben megjelent, A következő 100 év című könyvében olvasható: „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”. Hoszszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Nemrégiben egy interjúban pedig ezt mondotta: „az első és a második világháborúk, majd a hidegháború idejében is az amerikai külpolitika számára a Németország és Oroszország közötti kapcsolatok alakulása volt igen fontos. E két ország egymással szövetkezve az egyetlen olyan hatalmat képezheti, amely veszélyt jelenthet számunkra. Éppen ezért elsőrendű érdekünk annak biztosítása, hogy ez a szövetség ne jöjjön létre.”

Mit lehet erre még mondani? Legalább őszinték, és nem titkolják szándékaikat. Az amerikai számítás viszont kihagyná Kínát ebből a játékból? Most ismét Mackindert idézem: „ha a kínaiak megdöntenék az orosz birodalmat, és meghódítanák a területet, ők jelentenék a világ szabadságát jelentő sárga veszedelmet, mert ők kapcsolnák össze a tengereket a nagy kontinens erőforrásaival, és ez olyan előnyt jelentene számukra, amely az oroszoknak, a kulcsövezet gazdáinak nem adatott meg”. És ezt a tudós még a múlt század elején írta. De mit tegyen ilyenkor a világ, a világ népei, akik nem akarnak háborút?

A szerző Németországban élő publicista