A helység apraja-nagyja jelen van, zene szól, limonádét isznak, szóval igazi „majálisi\" hangulat. Seriffünk félrehúzódik, ő nem így képzeli el a rendet. A film az amerikai vadnyugaton játszódik, talán a századfordulón. Ez csak egy kicsiny példa a sok közül, hiszen így volt ez mindig, az ókori kivégzések is nyilvánosak voltak: összeterelték a népet, okuljanak, rettegjenek, így járhat mindenki, aki nem tartja be a törvényt, vagy ellenszegül a hatalomnak. A rómaiak keresztre feszítették a keresztényeket és a lázadó rabszolgákat, a keresztények elégették az eretnekeket, a boszorkányokat, és a nép, a tömeg szívesen ment, ujjongva nézte a szenvedést, hajtotta a kíváncsiság, vagy inkább az a furcsa, szadista ösztön, ami állítólag az emberben eredetileg jelen van.

Ma, a civilizált Nyugaton már nincs nyilvános kivégzés, csak az Iszlám Állam videóit láthatjuk, ahogy keresztény túszokat fejbe lőnek. Ilyenkor háborgunk, és a média tele torokkal szidja az iszlámot. Pedig mi is szeretjük az erőszakot nézni, gyerekeink ezzel nőnek fel. A számítógépes videojátékok legnagyobb része, ahogy ezt egy szakérő megfogalmazta, gyilkos­szimulátor. De az üzlet az üzlet, még ha néha őrült diákok, csak úgy, ki is végeznek néhányat társaik közül, főleg Amerikában. Valahol olvastam, hogy a háborút a gyermekszobában kell legyőzni, hiszen ma azt látni, hogy a háborút már ott, a játékok között készítik elő. No de ezzel a témával sokat foglalkoznak, sok a bátor harcos, aki küzd a „trend\" ellen, mert egyszerűen életveszélyes, hogy gyerekeink az ölés, a pusztítás különböző trükkjeit megtanulva lépjenek az életbe. Persze ez csak egy picinyke, bár nem elhanyagolható része a háború problémájának.

Élet- vs. halálösztön

Albert Einstein, a nagy tudós is sokat foglalkozott a háborúskodás kérdésével, és bár tudta, hogy a háború mindig egy kicsiny uralkodó társadalmi réteg műve, úgy vélekedett, hogy az „emberben él a szükséglet a gyűlölködésre és a pusztításra.\" A témában Sigmund Freuddal, korának nagy pszichiáterével is levelezett. Freud szerint a háború oka az egyénben, az emberben van: „A rombolási ösztön, mely a halálösztön leszármazottja, a végső oka az ember harci készségének\".
Freud később enyhít véleményén, és hozzáteszi, hogy az élet- és halálösztön harcából egyszer talán mégis az életösztön kerül ki győztesen. Ezt mindnyájan reméljük.

Ha a kérdést a filozófia vagy a lélekbúvárok szemszögéből tárgyalnánk, ennek se vége, se hossza nem lenne, hiszen tömérdek, egymásnak ellentmondó elmélet létezik. Lépjünk tehát előre, és nézzük a probléma társadalmi oldalát. Mint tudjuk, a háborúk óriási (rossz) hatással voltak a népek és társadalmak kialakulására. Bár elismerjük, hogy voltak „szükséges\" vagy „nélkülözhetetlen\" háborúk különböző nemzetek történelmében, az is biztos, az emberiség legnagyobb átka, hogy állandóan, szinte szünet nélkül harcolt, hódított, leigázta a másikat, szóval gyilkolta egymást, értelmetlenül. A legtöbb háborút új területek, új élettér megszerzésére indították, és ez a vetélkedés már akkor – évezredekkel ezelőtt – napirenden volt, amikor még bőségesen volt szabad termőföld, mező és legelő. De úgy látszik, az emberi önzés mindig is azt akarja megszerezni, ami a másé.

A háborúzás másik nagy okát kétségtelenül a vallási konfliktusokban kereshetjük. A pogány istenek büntették az alattvalót, ha nem engedelmeskedett, az idegen istenek népeit pedig el kellett pusztítani. Tény, hogy az ókori háborúk nagy része valamilyen mértékben kapcsolódtak a valláshoz. Sajnos az egy Isten „megjelenése\" sem változtatott sokat. A három nagy monoteista vallás kezdettől fogva harcos vallás volt, pedig az emberölést szigorúan tiltják ezen hitek alaptörvényei. Az ötezer éves zsidó történelem tele van üldöztetéssel, meneküléssel, támadással és védekezéssel, gyűlölettel, rengeteg gyásszal és szomorúsággal. Ugyanezt mondhatjuk a kereszténység kétezer éves történetéről. Ha nem a keresztes háborúk, akkor az inkvizíció gyilkolta az embereket, hogy később, a kereszténység megreformálása után katolikus gyilkolja a protestánst, és fordítva.

Nincs mit mentegetőznünk: ezelőtt pár évvel Írországban még egymást robbantották katolikusok és protestánsok. Az iszlám alig másfél évezredes története szintén a sorozatos háborúkról szól. Már kezdetben kialakultak az ún. szunnita és síita ellentétek, melyek eleinte csak Mohamed próféta halálát követően, az iszlám közösség jogos vezetőségének a kérdésére szorítkoztak, az idők folyamán azonban szociális, politikai és hatalmi kérdéssé nőttek ki. „Modern\", szekularizált világunkban ez a kérdés jelentéktelen és nem kellene sorozatos fegyveres viszályok oka legyen. Az is igaz, hogy a Nyugat erőszakos, kapitalista célú beavatkozása megzavarta a Közel-Kelet rendjét, a muszlimok máig nem tudtak belenyugodni a keresztény jelenlétbe, és az ezerkilencszázhúszas esztendőt, amikor az angolok, és franciák egyszerűen bemasíroztak az Arab-félszigetre, a katasztrófa éveként emlegetik. Ha magukra hagynánk őket, talán kevesebb vér folyna!

Háborgó Közel-Kelet

Napjaink történelmének szomorú fejezete az „arab tavasz\", egy, 2011 elején elindult társadalmi, politikai folyamat, amely gyökeresen megváltoztatta Észak-Afrika és a Közel-Kelet muzulmán többségű országaiban az addigi – legtöbb helyen diktatórikus – rendet. A nyugati demokratikus rendre történő, várva várt átállás azonban nem történt meg, és a térségre ma politikai káosz, szociális bizonytalanság és demográfiai katasztrófa jellemző: a kormányellenes tüntetések és a különböző lázadó csoportok fegyveres összetűzései nyomán sok százezer halott és sebesült, menekültek milliói, akiknek nagy része Európa felé vette útját, ahol egy „migrációs káoszt\" okozott. Különben az arab tavasz kifejezés sokak szerint nem helytálló, mert egyáltalán nem hozott tavaszt az ott élő népek számára, és különben sem arabok találták ki, ők csak az áldozatok. Azokkal az országokkal, ahol a „tavasz\" elindult, Amerikának és egyes európai államoknak komoly politikai és gazdasági nézeteltérései voltak, változást kellett tehát kierőszakolni. Ez teljes mértékben sikerült is, csak nem a várt eredménnyel.

De miért ismételten a Közel-Kelet térsége az, ahol már hosszú évtizedek óta nincs nyugalom? Kezdetben „csak\" Izrael állam jelenléte volt zavaró az arab szomszédok számára, ma már az iszlám államok népei ölik egymást. A II. világháború befejezése utáni hét évtizedben több tucatnyi háborús konfliktus volt világszerte, amelyek legtöbbje hosszú évekig tartott, de aztán ott valamennyire helyre állt a béke. A Közel-Kelet, az ősi kultúrák helyszíne nem tud megnyugodni. A sumer és egyiptomi kultúrák folytatásaként a hellén–görög kultúra innen indult hódító útjára, ez volt az európai civilizáció bölcsője, és az ott kialakult iszlám civilizáció sorsa nem volt és ma se lehet közömbös számunkra. A nyugatinak nevezett civilizáció, amiben mi élünk, zsidó–keresztény gyökerű, de nem mentes az iszlám befolyástól sem, hiszen tőlük sok mindent kaptunk és ezek ma mind a mi kultúránk részei.

Ahogy fent már írtam, az egy istent imádó három vallás örökös viszályban élt egymás mellett, néha nagyon is összekeverve, de soha nem igazi egyetértésben. A zsidókkal évszázadokon át rengeteg bajunk volt, illetve nekik velünk, de ma már a zsidóság nagy hányada a nyugati civilizációhoz asszimilálódott, egy másik része a 20. század szörnyű eseményei után új hazát alapított az „őshazában\", körülvéve ellenséges, milliós arab tömegekkel. Egyelőre sikertelen kísérletnek bizonyult az iszlámmal való egymás mellett élés. Sokan, politikusok és történészek is állítják, hogy a Nyugatnak tulajdonképpen nem is az iszlámmal, hanem csak a szélsőséges, fundamentalista, terrorista csoportokkal van baja. Ez leegyszerűsítené a problémát, de a történelmi tapasztalat mást mutat.

Tizennégy évszázados fennállása óta az iszlám nem tudott igazi békét kötni a kereszténységgel, véres háborúk követték egymást, és csak nagyon kevés nyugalmi állapotot ismerünk. Ha az amerikai Samuel P. Huntington politikatudóst olvassuk, és intéseit komolyan vesszük, akkor az iszlám–keresztény civilizáció összecsapását sajnos nem lehet kizárni, ám a Harvard Egyetem professzora szerint is ez nem elkerülhetetlen. Természetesen, mint mindig, ma is vannak misztikus előrejelzések is, amelyek a térségben „fellángoló\" gyűlöletről, és az ezt követő véres háborúról beszélnek, mely az egész mediterrán térséget „felperzseli\" és kiterjed a világ többi részére is. Nem hiszünk a jóslatokban, de a gyűlölet már jelen van a térségben, és a háborúk már évek óta tombolnak.

Csak „egyesek\" maradhatnak?

De kik azok, akik ma még mindig háborút akarnak, amikor a világ olyan tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, amelyek használata mind a támadóra, mind a védekezőre végzetes következményekkel járhatnak? Csak kérdezem, mert nincs rá bizonyíték: létezhet egy olyan titkos szervezkedés, amelynek célja az emberiséget olyan minimális létszámra csökkenteni, hogy a megmaradottak igazi luxusban, kvázi földi paradicsomban éljenek? Lehet, hogy titkos szervezkedés nincs, lehet, van, de az biztos, az emberiség mai, már több mint hétmilliárdos lélekszámát sokan riasztónak találják. Szerintük minél kevesebben lennénk, annál könnyebben oldanánk meg a problémákat és mindenkinek több jutna a földi javakból.

A kérdés megvitatására itt nincs helyünk, de az biztos, hogy olyan személyek beszélnek nyíltan a népesség csökkentéséről, népességszabályozásról, kötelező abortuszról és egyéb „szükséges\" intézkedésről, akik ahhoz a kicsiny, alig egy százalékos „kaszthoz\" tartoznak, amely a világ összvagyonának több mint kilencven százalékát birtokolja, a maradékon pedig osztozhat a nagy tömeg. Ha tehát a nagy tömeget „megritkítjuk\", akkor a gazdagoknak még több juthat! Ez a felfogás annyira perverz és embertelen, hogy a normálisan gondolkodókat felháborítja. De mégis sokan így gondolkoznak, és tudatosan készítenek terveket, hogy a „nagy problémát\" megoldják. Tartsd az emberiség létszámát egy bizonyos küszöb alatt, és akkor jöhet egy új, boldogabb világ! Ez a jelszó, és ezért, ezért is kellenek a háborúk, a mesterséges gazdasági válságok és még ki tudja, milyen más eszköz, amit csak gyanítani lehet, de nem bizonyíthatók.

De kinek van joga megmaradni, és ki az, aki elpusztulhat?! Könnyű kitalálni, hogy a felesleges selejt nem a gazdagok, nem az elit környékén keresendő, hanem a szegények, szerencsétlenek között, akiknek úgy is mindegy. Ezt állítják „ott fent\" egyesek, akik isten szerepében szeretnének dönteni a világunk sorsáról. Viszont azok sem riadnak vissza semmitől, akik ezt a felsőbbrendű kasztot nagyon, de nagyon gyűlölik. És tulajdonképpen ez a terrorizmus lényege. Noam Chomsky világhírű amerikai tudós így fogalmaz: „Nem vethetünk véget a terrorizmusnak, amit a gyengék a hatalmasok ellen alkalmaznak, ha nem nézünk szembe a »kimondatlan«, de sokkal szélsőségesebb terrorizmussal, amit a hatalmasok a gyengékkel szemben folytatnak.\"

Erős állítás, de nagy az igazsága, mert úton-útfélen azt érezzük, hogy „felülről\" állandó nyomást gyakorolnak ránk, és ez mind a demokrácia jegyében történik. A természeti katasztrófák, a gyógyíthatatlan betegségek, a járványok, nem utolsósorban pedig a tömegeket egymás ellen uszító háborúk eddig is „ritkították\" az emberiséget, de ez, úgy látszik, ma már nem elegendő, a hétmilliárdból nagyon gyorsan lesz tíz, és így tovább. Meddig bírjuk az iramot? A népességszaporulat ellenőrzése és szabályozása komoly faladat, de ehhez nem az elit módszerei alkalmasak, legkevésbé a háborúk. Földünk tartalékai végesek, ezt tudjuk, kiszámítottuk, de ha okosan élnénk, még nagyon sokáig biztosítva lehetne mindenki számára a normális életmód.

A nyugati világ azonban „dőzsöl\", pazarol, pusztít, az emberiség másik része – legalább 80 százaléka – pedig épphogy csak él, éhezéssel, betegségekkel, víz- és energiahiánnyal küszködik. A logikus gondolkodás azt sugallja, hogy a mai szupertechnológiával és a tudomány lehetőségeivel a problémák nagy részét könnyedén megoldhatnánk. De nem ez történik, a földi javakat eszünk ágába sincs igazságosan elosztani, sőt a szegény, tehetetlen tömeg és a gazdag, kiváltságos csoportok közötti különbség mind nagyobb lesz. Ferenc pápa is többször hangoztatta beszédeiben, hogy csak a javak igazságos elosztásával lehet a világ nagy problémáit megoldani, de senki nem hallgat rá. Miért is tenné, amikor a piac szabályai, a pénzügyi előnyök ellenőrzik a politika minden lépését?

Folytatás a következő Szempontban

A szerző Németországban élő publicista