– Miként vált labdarúgóvá?

– Nálunk a családban mindenki űzte a sportágat, az idősebb bátyám, valamennyi unokatestvérem focizott, így aztán magától értetődő volt számomra, hogy a nyomdokaikba lépve jómagam is labdarúgóvá váljak.

Tizenegy éves koromban kezdtem el focizni az Orvault Sports ificsapatában, majd 19 éves koromban Skóciába költöztem.

– Milyen volt a skót alsóbb osztályokban játszani?

– Meglehetősen nehéz, sőt kifejezetten kihívást jelentett, de Skóciában mindig nagyszerű játszani. A szenvedélyes skót szurkolók kiválóak, nagyon hálás vagyok, hogy lehetőségem volt ott bemutatkozni. Először a Forfar Athletic biztosított lehetőséget számomra, tőlük kaptam az első profi szerződésemet.

Ezután már sosem néztem hátra, és egyre magasabb osztályokban kezdtem játszani. A Forfar a skót harmadosztályban szerepelt, majd innen a negyedosztályú Stranraerhez kerültem, amellyel feljutottunk a harmadosztályba. Ekkor a Clyde FC-hez igazoltam a másodosztályba, ahol hat hónapot töltöttem, majd a Raith Rovers volt a következő állomás. Két évvel később az Iverness színeiben mutatkoztam be a skót Premier League-ben. Náluk egy évet maradtam, majd mielőtt Kolozsvárra jöttem volna, átigazoltam a St. Johnstone-hoz.

– Meglehetősen kalandos az eddigi pályafutása, három országban is megfordult. Egy francia labdarúgó szemével nézve mi a legszembetűnőbb különbség Franciaország, Skócia és Románia, esetünkben Erdély között?

Grégory Victor Tadé
1986. szeptember 2-án született a franciaországi Nantes-ban, karrierjét az Orvault Sports csapatában kezdte. 2006-tól Skóciában játszott, a Forfar Athletic, a Stranraer FC, a Clyde FC, a Raith Rovers, az Inverness, majd a St. Johnstone FC színeiben. Két éve szerződött Kolozsvárra, a 2014–2015-ös szezonban 18 góllal a Liga 1 gólkirálya lett.

– Franciaországban töltöttem a fiatalkoromat, iskolába jártam, édesanyáméknál éltem, és akkor még nem fociztam. Csak egy átlagos, normális diák voltam, pontosan azzal foglalkoztam, mint a legtöbb gyerek. Skóciába költözésem után belekerült néhány hónapba, amíg elkezdhettem focizni.

Egy ideig dolgoztam is mellette, olyan fiatal munkás voltam, aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy félprofi szinten futballozhasson.

Csak miután elkerültem a Clyde-hoz és a Raith Rovershez, váltam teljes mértékben hivatásos labdarúgóvá. Nagyszerű érzés volt, abban az értelemben, hogy minden reggel felkeltem, elmentem focizni és éreztem, hogy profi focista lettem. De igazából a skót élvonalban értem hivatásos labdarúgóvá, az Ivernessnél és St. Johnstone-nál. Ekkor kerültem a figyelem középpontjába, autogramokat kértek tőlem, mutattak a tévés meccsösszefoglalókban. Eljöttek a nagy meccsek is, a Glasgow Rangers vagy a Celtic ellen játszottunk, meg UEFA-kupa mérkőzéseken. Akkor döbbensz rá igazán, hogy hivatásos labdarúgó vagy, mikor az első osztályban játszol.

– No és milyen egy hivatásos futballista élete civilben?

– Ami a hétköznapokat illeti, a családom Skóciában él, teljes mértékben beleszerettem az országba és a barátnőmbe. Az ország remek, az emberek nem zavarnak az utcán, szerencsére nem vagyok hej, de rendkívül hatalmas nagy játékos. Az életem teljesen normális. Amikor otthon vagyok, elviszem a gyerekeimet az iskolába, bevásárolni járok, mint bárki más, néha még vendéglőbe is.

Itt Romániában kicsit másképp állnak a dolgok, az emberek felismernek az utcán, minden órában látod magad a tévében. Az összes mérkőzést közvetítik, a sajtó is sokkal intenzívebb érdeklődést tanúsít minden iránt. És amikor egy ilyen nagy klubhoz jössz játszani, állandó reflektorfényben vagy, nem számít, épp jól vagy rosszul játszol. Az elvárások is nagyon magasak. Itt más az élet, nyilvánvalóan sokkal nagyobb a nyomás, mert a klub is rangosabb.

– Melyek voltak az első benyomásai, amikor Kolozsvárra költözött? Hogy tetszik a város?

– Nagyszerű! Hogy őszinte legyek, nem számítottam rá, hogy Románia ennyire kellemes hely. Az emberek nagyon melegszívűek és lazák. Szeretem önmagában a tényt is, hogy a város nem túl nagy. Úgy értem, nagyváros, de nem túl nagy, összehasonlítva Bukaresttel. Nem kedvelem igazán az olyan nagyvárosokat, mint Bukarest, London vagy Párizs. Kolozsvárnak emberi mérete van, az emberek nagyon kedvesek, remek vendéglői vannak, ki tudunk menni a városba a fiúkkal. Azt gondolom, Kolozsvár tökéletes választás volt számomra.

– Mivel tölti itt a szabadidejét, egyáltalán mit tud nyújtani az ön számára a kincses város?

– Sokat járok moziba, nagyon kedvelem a filmeket. Szeretem kihasználni a szabadidőmet, hiszen labdarúgóként tisztességes mennyiségű szabadidő áll a rendelkezésünkre. Kimegyek néha kávézni a fiúkkal (csapattársakkal – szerk. megj.) egy vendéglőbe, szeretek pókerezni is, Texas Hold\'em-et játszom. De sokat ülök otthon is, és filmeket nézek a tévében, meg számítógépezek. Próbálok lazítani és regenerálódni a következő mérkőzésig.

– Rengeteg idegenlégiós játszik a Kolozsvári CFR-ben. Hogyan jön ki a csapattársakkal, milyen a hangulat az öltözőben?

– Teljesen jól kijövünk egymással, mint egy család. Megértettük, hogy mindnyájan ugyanazért a célért vagyunk itt, hogy meccseket nyerjünk, és jobb játékosokká váljunk. Nem számít, hogy különböző országokból érkeztünk. Mindnyájan ugyanazt szeretjük: focizni. Szeretjük egymást is persze, egyébként sincs más választásunk, mert mindennap egymást látjuk.

– Ha már a csapattársaknál tartunk, mi a véleménye Veres Szilárdról, az együttes ifjú tehetségéről?

– Szilárd játéka reveláció volt számomra ebben az idényben. Ő és Alex Păun volt az a két játékos, akik az utánpótlásból érkeztek, és nagy hatással voltak a csapat játékára. A tény, hogy beválogatták őket Románia U21-es csapatába, azt mutatja, hogy ezt nemcsak én látom így. Remek játékosok lesznek, remélem, nem sérülnek meg, és képesek lesznek „a földön járni\". Tavalyhoz képest óriásit fejlődtek. Amikor a „nagy fiúkkal\" fociznak, látszik, hogy ugyan még nem óriási, de jó felnőtt játékosok. Szilárd nagyon jó középpályás, nem fél becsúszni, nagyon agresszív, amire én mindig biztatom is, hiszen a játéknak ebben az elemében a legjobb. Még fejlődnie kell, de azt gondolom, egyike azoknak a fiataloknak, akikből majd nagyon jó játékos lesz.

– Két idényt játszott eddig a Kolozsvári CFR színeiben. Az első szezonban két gólt szerzett a bajnokságban, most meg 18 találattal gólkirály lett. Mi az oka annak, hogy a teljesítménye egyik idényről a másikra óriásit, átlagon aluliról kiválóra javult?

– Az első évet a felfedezés, az útkeresés évének nevezném. Amikor eljössz egy idegen országba, alkalmazkodnod kell a környezethez, az emberekhez, az új csapathoz és hát ez elég nehéz tud lenni. Az edző (Mircea Rednic), aki ide hozott, nem maradt túl sokáig, az utódja (Petre Grigoraş) nem értékelt, nem tetszett neki az a futballstílus, amelyet én képviselek, és nem gondolta, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy én vezessem a támadásokat. Szóval kezdettől fogva nem bízott bennem, márpedig ha nem érzed az edződ bizalmát...

Én nem olyan vagyok, aki könnyen feladja, de sajnos egyszerűen semmi sem akart összejönni. Nem tudtam gólokat szerezni. Hol a jobb szélre tettek ki, hol balra, hol a kispadra ültettek, gyakran a keretbe se kerültem be. Nehéz volt így gólokat szerezni. Hát ez történt. Aztán a klubnak is voltak gondjai, és nekem mindez új volt. Egy játékos, különösen egy csatár fejében sok minden megfordul. Távol volt a családom, gond volt a fizetésekkel, nem bízott bennem az edzőm, és hát valószínűleg elvesztettem az önbizalmamat. És akkor mindennek a tetejében meg is sérültem. Rendkívül nehéz volt.

– Mennyire játszott szerepet látványos formajavulása terén Vasile Miriuţă érkezése?

– Akkoriban sérülés miatt éppen kihagytam a téli felkészülés első felét. Amikor meg felépültem, valószínűleg nem akart hozzányúlni a csapathoz, mert addigra összerakta a kezdőt. Értékelt engem, de nem adott annyi játéklehetőséget, mint amennyit szeretett volna. Aztán amikor a nyári felkészülési időszakban látta, mire vagyok képes, felismerte, hogy egész ügyes játékos vagyok. Az általa alkalmazott játékrendszer és a tőlem elvárt feladat könnyű volt számomra, még Skóciából ismertem ezt a letámadáson, folyamatos nyomásgyakorláson alapuló védekezést.

Ez fekszik nekem, jól reagáltam a módszerére, amellyel megtanította és elmagyarázta nekünk ezt a taktikát, így gólokat szereztem. Önbizalmat adott, hogy megbízott bennem, az is egyértelmű jele volt a bizalmának, hogy kiemelten kezelt az öltözőben. Ezt pedig úgy tudtam a legjobban meghálálni, hogy gólokat szereztem.

– Tavaly nyáron a Kolozsvári Magyar Napokon maga Miriuţă is azt mondta nekünk, csupán önbizalom kérdése volt, hogy hirtelen akkorát javult a teljesítménye...

– Csatárként magabiztosnak kell lenned ahhoz, hogy átvedd a labdát, lefordulj, cselezz, jól passzolj, jó ütemben érkezz a tizenhatoshoz, és gólt tudj szerezni. Az edző a felkészülés során világossá tette, hogy a csapatnak szüksége van rám. Amikor sérült vagy, és a csapattársaid alig várják, hogy térj már vissza a pályára, és segíts a csapaton, akkor nyilvánvalóan túllépsz önmagad korlátain és mindent elkövetsz, hogy ezt mindenkinek megháláld. Hálás vagyok a csapatnak a kiszolgálásért, hogy ennyi gólt szerezhettem.

Mindez nyilvánvalóan önbizalom kérdése. Nem tudsz úgy futballozni, hogy nem bízol a saját képességeidben. Ez mentális kérdés, elég erősnek kell lenned ahhoz, hogy jól játssz, ami olyankor nehéz, amikor kétségek gyötörnek. Idén azonban rendben volt az önbizalmam és ez kifizetődött.

– Több poszton is megállja a helyét, tud játszani szélsőt, középcsatárt és árnyékéket is. Melyik fekszik a legjobban?

– Taktikától függ. Nem okoz gondot, ha jobbról és balról kell érkeznem és beadnom a tizenhatosba, irányítani tudom a támadást, fel tudom törni a védelmet, de vissza is tudok lépni a középcsatár mögé, ahonnan gólt is tudok szerezni és a védekezést is segíteni tudom a középpályán. Nincs olyan pozíció a pályán, ahonnan különösebben hatékonyabb lennék, mint máshol, mindez a csapattól, a taktikától függ. Azért természetesen csatár vagyok, szeretek elől játszani akár középcsatárt, akár árnyékéket, mert itt vannak a fontos labdák. Nem hinném, hogy egy csapat szélsőnek használna, kivéve, ha sérülések vagy eltiltások miatt muszáj.

– Mik a tervei a közeljövőben? Gólkirály lett, tehát szinte biztosan több lehetőség közül válogathat. Ha Nyugat-Európába igazolna, melyik bajnokság stílusa feküdne igazán?

– Hát... még egy évet ide köt a szerződésem Kolozsvárra, úgyhogy ez most az ügynökömön és a klubon múlik. Minden attól függ, ki akar megszerezni; valószínűleg elmennék, ha sikerül mindenben megegyezni a klubommal. Egy olyan játékosnak, mint én, hozzá kell szoknia egy új környezethez, országhoz, életmódhoz, futballstílushoz. Meglátjuk, mi történik, nem tudom biztosra megmondani, melyik klubhoz mennék. Semmit se tudok egyelőre, arra koncentrálok, hogy hazamegyek pihenni a családomhoz.

– Mégis milyen futballstílus fekszik önnek jobban: ahogy azt az angolok, skótok játsszák vagy esetleg ahogy a franciák?

– Mindegy, csak foci legyen. Csak egy jó országban szeretnék lenni, egy jó klubnál. Természetesen az álmom az, hogy egy napon visszatérjek Franciaországba, az első osztály valamelyik jó csapatához. Alkalmazkodni tudnék a német vagy francia bajnoksághoz, az angol Premier League-hez vagy a spanyol első osztályhoz is. De nem tudnék most választani.

– Mérkőzések után a játékosok megköszönik a szurkolók biztatását, de mennyire számít a buzdítás a pályán, meccs közben?

– Már hogyne számítana? Telt házas stadionban hajlamos vagy jobban játszani, mert az emberek néznek, és amikor valamit jól csinálsz a pályán, akkor megtapsolnak, ami önbizalmat ad. Megkérdezhetnéd Messit, vajon ugyanazt a teljesítményt tudná-e nyújtani egy olyan stadionban, ahol csak 15-en vagy százan vannak. Persze, hogy képes lenne rá, mert ő Messi, de biztosan szívesebben játszik a Camp Nouban, mert ott jobb a hangulat.

Megkérdezheted bármelyik játékost, aki a Bajnokok Ligájában játszott, ahol tele van a stadion. Ilyenkor egyszerűen azért vagy hajlamos jobban játszani, mert nagyobb figyelem irányul rád. Sokkal szórakoztatóbb, ha többen vannak kint. Persze előfordulhat, hogy minden helyzetet kihagysz és a közönség ellened fordul, de idén a közönség az esetek többségében jó volt hozzánk. Kitartóan szurkoltak nekünk, noha gondjaink is voltak. Amikor ott vannak a szurkolók, jobban tudunk játszani.

– Apropó gondok: hogyan tudtak felülemelkedni a klub anyagi gondjain? Ha az ember nem kap fizetést, vagy csúszik a bére, többnyire elmegy a kedve a munkától. A CFR mégis bronzérmes lett a bajnokság végén, ilyen körülmények közt ez megsüvegelendő teljesítmény.

– Tudtuk, hogy mindent meg kell tennünk, elsősorban önmagunkért. Játszanunk kellett, mert mindig minden mérkőzést meg akartunk nyerni. Szeretjük a focit, ezért tisztelnünk kellett magát a játékot. Márpedig a futball gyönyörű játék és elég szerencsések vagyunk, hogy egy professzionális klubnál játszunk, egy ország első osztályú bajnokságában. Ezért számunkra egyszerűen nem volt választható lehetőség, hogy feladjuk. Mindig többet akartunk elérni, jobban akartunk teljesíteni és meg akartuk nyerni a bajnokságot.

Ami azt illeti, ha nem lettek volna azok az (anyagi) gondjaink, akkor meg kellett volna nyernünk a bajnokságot. De nekünk ezek a problémák nem számítottak. Korábbi edzőnk, Vasile Miriuţă épp olyan nehéz helyzetben volt, mint mi, az edzések mégis pont olyan kemények voltak, mint máskor. Ő is azt akarta, hogy nyerjünk meg minden meccset. Mert ez a mi hivatásunk: azért focizunk, hogy nyerjünk.