Az aláírásgyűjtés szakítópróba, egyben áttörés volt az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) számára, ugyanakkor ha november 2-án sikerül 220 ezer vagy ennél több szavazatot megszereznie, akkor az erdélyi magyarság a Bukarest-centrikus képviseletet felválthatja egy regionális, autonómiacentrikus képviselettel.

Az egyetemalapító Hollanda Dénes professzor szerint a sikerhez három dolog kell. Tudnunk kell, mit akarunk, erős akarat kell a munkához, ugyanakkor meggyőződéssel kell hinnünk, hogy amit akarunk, az sikerülni is fog. Dr. Hollanda Dénesnek hinnünk kell, mivel annak ellenére, hogy kevesen bíztak a Sapientia létrejöttében, mégis megalakult az egyetem, mert volt egy jó cél, erős akarat és erős hit.

Az erdélyi magyarságnak is tudnia kell, mit akar: Románia föderációját vagy autonómiát Románián belül. Bár sokan ezzel nem értenek egyet, Románia politikai érettsége nem kedvez egy gyakorlatba ültetett föderáció számára. Márpedig olyan föderációból nem kérünk, amely csak szóban létezne. Ne felejtsük el, hogy Jugoszlávia is föderatív államnak nevezte magát, holott kiderült, hegemóniáját a szerb nép a többi nép kizsákmányolására, beolvasztására használta. Napjainkban az Orosz Föderáció sem arról híres, hogy megvalósította volna a népek önrendelkezését.

Az Európai Unió sikeres autonómiaformáit kell szem előtt tartanunk, még akkor is, ha Romániában még az autonómia ki­fejezést is nehezen fogadják el. A dr. Eva-Maria Barki-féle önrendelkezés (rossz román fordításban autoguvernare) egyenesen árt a román–magyar belső viszonynak, és egyelőre még rosszabb a helyzet a föderáció fogalmával, melyről a románok nagy többsége hallani sem akar.

Ismétlem: egyelőre! Románia jeleskedik ugyan kisebbségi törvényekben, amelyek ígérgetik, de nem szavatolják az egyén és a közösség autonómiáját, amelyet mi nem követelünk eléggé. Sokan vannak közöttünk, akiknek tudása, anyagi lehetőségei megengedik, hogy kisebbségi jogaink biztosítását törvényes úton és nemzetközi fórumokon is követeljék. Ha ezer magyar pert indítana a törvény által biztosított kisebbségi jogai be nem tartása miatt, a román közigazgatás csődbe menne, a központi hatalom pedig kénytelen lenne odafigyelni jogaink érvényesítésére.

A jogban létezik szűk körű autonómia, például az egyházi intézmények vagy az iskolák önrendelkezése. Ezekben az egyénnek kötelessége a közösség elvárásait teljesíteni. Ez az autonómiaforma rendelkezésünkre áll. Oda kell figyelnünk a fiatal generáció nevelésére, oktatási intézményeinkben becsületes, szorgalmas embereket kell nevelnünk. Bár ebben az autonómiaformában senki nem korlátoz bennünket, van mit javítanunk a magyar fiatalság nemzeti öntudatán, felkészültségén.

Ugyanakkor az európai uniós tagállomak jogrendszerében létezik széles körű autonómia is. E szerint a kedvezményezett, széles körű autonómia működésének elengedhetetlen feltétele a pénzügyi függetlenség és az annak megfelelő hatáskör. Utóbbi esetében a központi hatalom nem veheti át azokat a feladatokat, melyeket a közösség helyben is megvalósíthat, hiszen csak így érvényesülhet a szubszidiaritás elve. A széles körű autonómia soha nem fog megvalósulni, ha nem tudunk élni az egyéni autonómia és a szűk körű autonómia által biztositott jogainkkal, lehetőségeinkkel.

Az RMDSZ és az MPP által kidolgozott autonómiatervezet több tekintetben hasonlít az 1960-as években létezett Maros Autonóm Tartomány sokunk által megtapasztalt gyakorlatával. A székely ember észre sem vette, amikor megszüntették a Maros Autonóm Tartományt, mivel sem előtte, sem utána nem volt beleszólása saját életvitelébe. Ha olyan autonómiát kapunk, amely a megmaradásunkat nem garantálja, történelmi öngólt rúgunk magunknak. A román állam könnyedén elfogad egy olyan autonómiát, amivel kiszúrja a szemünket. Amikor széles körű autonómiáról beszélünk, nem szabad szerénykednünk.

A Székely­föld esetében az az autonómiastatútum kell legyen a tárgyalási alap, amelyet eredetileg dr. Csapó I. József dolgozott ki, és amelyet közvita után néhai Birtalan Ákos, valamint Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc és Vekov Károly képviselő nyújtott be a bukaresti parlamentbe 2005. március 1-jén. A Székely Nemzeti Tanács idén májusban újra kiadta a Székelyföld autonómiastatútumát, melyhez Izsák Balázs elnök írt szakmailag kiváló és tanulságos előszót. Nem fogadható el, hogy az RMDSZ, miután több éven át alig törődött az autonómiával, most nyilvánosságra hozzon egy tervezetet, amelyet nem egyeztetett olyan személyekkel, akik hitelesen küzdöttek a székelyföldi autonómia megvalósításáért.

Autonómiatörekvésünk azért fontos, hogy megalapozzuk a román–magyar történelmi megbékélést. Meg kell hallgatnunk a románság panaszait is. Hivatalosan is elnézést kell kérnünk olyan esetekért, amikor a Magyar Királyság, illetve az Osztrák Császárság mereven korlátozta jogaiban a románokat. Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a magyarság számos tekintetben odafigyelt a románságra, Erdélyben például több román nyelvű iskola működött, mint Moldvában, amely később a román nemzeti emancipáció „infrastruktúrájává” vált.

Ha székelyföldi autonómiáról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a tömbben élő magyarságnak felelősséget, védnökséget kell vállalnia a romániai szorványmagyarság fölött is, nehogy hosszabb távon ők is a szászok sorsára jussanak. Ezért jó lenne, ha nekik is képviseletük lenne a leendő székely parlamentben. A moldvai csángómagyarság is támogatta államelnökjelöltjeinket, ezért az ő sorsukat is fel kell karolnunk.

Románia még nem érett meg egy reális föderációs államberendezkedésre, emiatt ez az államforma fokozná a magyar–román konfliktust. Az erdélyi magyarság és románság egy része viszont megérett egy széles körű, román–magyar együttműkődésen alapuló autonómiára. Napjainkban felgyorsultak a kisebbségi önrendelkezési törekvések Európában és a világ más tájain, ezért ebben a történelmi pillanatban kötelességünk összefogni. November másodikán pedig kötelesek vagyunk mindannyian szavazni.

Fodor Imre

A szerző a Székely Nemzeti Tanács volt elnöke, Marosvásárhely egykori polgármestere