– Önt úgy tartja számon a szakirodalom, mint a Marosvásárhelyi Műhely (MaMű) elnevezésű művésztársaság alapítóját. Lényegében mi a MaMű és hogyan jött létre?
– A MaMű lényegében az, amit a neve is sugall, Marosvásárhelyi Műhely, amely egy alkotói közösség. A történet kezdete azonban visszanyúlik az 1970-es évek elejéig, amikor Marosvásárhelyen működött egy rajz szakkör az akkori szakszervezeti székház egyik termében, amit Nagy Árpád és György Csaba képzőművész működtetett. Később ennek a szakkörnek a rendelkezésére bocsátottak egy kis termet az Apolló ifjúsági székházban kiállítások céljára.

Ám ez a terem nem csak képzőművészeti kiállítások céljait szolgálta, és nem igazán felelt meg galériának, ennek ellenére mi Apolló Galériának neveztük. 1975-ben, amikor az egyetemet elvégeztem, az akkori törvények szerint engem Bukarestbe helyeztek két évre, ahol egy reklámgrafikai és formatervezési vállalatnál dolgoztam. 1977-ben, amikor visszakerültem Marosvásárhelyre, ott már jelentős létszámú fiatal művészből verbuválódott csoportosulással találkoztam, amelynek tagjai az ezt megelőző három évben végezték el az egyetemet.

Természetesen voltak idősebbek is, mint például Kelemen Tamás Anna textilművész, aki akkoriban már befutott alkotó volt vagy Dienes Attila szobrászművész, és természetesen ott voltak az egykori középiskolai tanáraink is. Ha már ilyen szép létszámban öszszegyűltünk, kitaláltuk, hogy hozzunk létre valami szervezetfélét, amit akkoriban Apolló-körnek, ifjúsági alkotókörnek neveztünk. Jelzem, hogy akkoriban Bukarestben már működött az Atelier 35 nevű, fiatal művészeket tömörítő alkotói közösség. A bukaresti csoportosulás hivatalos volt, mi pedig nem, de nyíltan deklaráltuk, hogy mi egy alkotói közösség vagyunk, és különféle kiállításokat szerveztünk az Apolló Galériában.

Közben meghívtam Marosvásárhelyre egy bukaresti művészettörténészt, Radu Precupovici-ot, aki sokat segített. Előbb egy kiállítás megnyitására hívtam, aztán 1979-ben egy performanszprogramra, Precupovici mindkét eseményt közölte az Arta folyóiratban. Aztán nem tudni, milyen okokból, de az Apolló Galériát megszüntették, és a kiállítások szervezésével Kelemen Tamás Anna közbenjárásának köszönhetően átköltöztünk a színművészeti főiskola stúdiótermének előcsarnokába. Néhány jó barátommal – például Garda Aladár, Krizbai Sándor, Nagy Árpád Pika és Szabó Zoltán – összeállítottunk egy hároméves kiállítási programot, mert rájöttünk, hogy kell valami indíték, koncepció, amelynek mentén a művészek elkezdjenek gondolkodni és dolgozni. Ez 1980–81-ig működött.

– Mindez különösebb gondok nélkül működhetett a diktatúra legsötétebb éveiben?
– Persze voltak kisebb kellemetlenségeink. Például a pártbizottságtól egy nő állandóan kritikákkal illetett, többek közt azzal, hogy szeparatista módon élünk, noha a társaságunkban voltak román művészek is. Ugyanakkor abban az időszakban volt egy olyan szokás, hogy május elsején az értelmiségi fiatalok a cementlapoknál összegyűltek: a színészek pantomimszerű előadásokat tartottak, és volt, aki verseket olvasott fel.

Estefelé pedig átmentünk az ernyei völgybe, és ott az erdő alatti domboknál – Vizes halomnak, Kincses halomnak és Kenyér domboknak nevezik a különleges, félgömb alakú képződményeket – tüzet gyújtottunk, beszélgettünk, ettünk-ittunk, egyszóval buliztunk. De mindig akadt közöttünk egy-két személy, aki hozott magával valamilyen anyagokat – szalagokat, papírokat, fapálcikákat –, amikből spontánul kezdtünk építkezni, különféle dolgokat alkotni. Aztán idővel azon a helyen egyre sűrűsödtek az akciók, szaporodtak az alkotások, és eljutottunk oda, hogy akaratlagosan művészeti programokat szerveztünk, miközben az útról állandó jelleggel figyelt bennünket két-három fekete Dacia, hogy az „őrültek mit művelnek ott”. De előfordult, hogy megvicceltük őket, és egy-egy hétvégén nem oda mentünk, hanem Dédabisztrára, és ott játszadoztunk. Amúgy a fekete autósok soha nem kötöttek belénk, de tudtuk, hogy figyelnek, és nem nézik jó szemmel a tevékenységünket.

– Baász Imre 1981-ben megszervezte a Kortárs Képzőművészeti Kiállítást a sepsiszentgyörgyi múzeumban. Ez is összefügg a MaMűvel?
– Részben igen, ugyanis eljött Marosvásárhelyre, és kialakított egy törzsgárdát bizonyos művészeti koncepció alapján, amiben volt egy kis társadalompolitika, tájművészet. Aztán Baász kezdett rendszeresen járni Marosvásárhelyre, és a barátnőjével, Szigeti Pálmával különféle tájművészeti akciókat szerveztek. Tehát ő is a társaságunk tagja lett lényegében. De ezzel párhuzamosan Temesváron is működött a Szigma-csoport, amelynek tevékenységéről sokat nem tudtunk, csak azt, hogy létezik.

– Közben a MaMű lassan oszladozni kezdett...
– Hát, sajnos igen... 1981–83 körül már nagyon rossz hangulat kezdett kialakulni, egyre többen mentek a bolhapiacra, ahol a holmijukat bocsátották áruba, és egyre többen kezdtek kivándorolni. Magyarán, ha az 1981–86 közötti időszakban ismerőst láttunk a bolhapiacon, anélkül, hogy beszéltünk volna róla, tudtuk, hogy rövidesen kivándorol az országból. Ez nagyon szomorú időszak volt, mert sokan elmentek, lényegében egy generáció 50–60 százaléka emigrált. Ennek következtében a Stúdió-színházbeli programunkat is megszüntették. Az okát nem tudjuk, mert annyira távol tartottuk magunkat a politikától, hogy egyszerűen nem érdekelt. A fellegekben jártunk, és úgy véltük, hogy mi vagyunk a legjobb művészek, a világ megváltói.

– Egyértelmű, hogy az akkori diktatórikus államhatalom nem nézte jó szemmel a tevékenységüket. Voltak-e számonkérések, provokációk, felelősségre vonások?
– Provokációk voltak, és ki is hallgattak az illetékesek. Például a főtéri színházi plakátokra kézi pecsétnyomóval felírták: „Kiraly Karoly az ustokos, a jel 896” – így, ékezet nélkül. Király Károly akkoriban komoly kiállású politikus volt, akit nem ismertem személyesen, csak hallottam róla, de egyáltalán nem érdekelt a tevékenysége. Ezért amikor felcipeltek bennünket a Borsos Tamás utcába kihallgatásra, és valamit kérdeztek, egyszerűen nem értettük, miről beszélnek. Két alkalommal engem is kihallgattak, és többek közt le kellett írnom, mi a véleményem a színházi plakátokon megjelent pecsétekről. Leírtam, hogy szerintem, aki a pecsétet készítette, nem ismeri a magyar helyesírást.
 

– Aztán 1984-ben ön is csatlakozott a kivándorlók népes táborához. Mi késztette a távozásra?
– Különösebb ok nem kellett ehhez, egyszerűen ilyen volt a közhangulat, mindenki csomagolt és ment. Azt viszont tudni kell, hogy abban az időben ahhoz, hogy valaki 1984-ben távozhasson, 1982-ben el kellett kezdenie a folyamatot. Tehát előbb elment a nagyváradi barátom, Molnár László József grafikus, őt követte Butak András festő és grafikus, majd rendre a többi művész. De románok is emigráltak, többek közt a szászrégeni Ioan Bonuş, aki Badenben egy hét alatt létrehozta az emigráns művészek galériáját – ő végül Franciaországban kötött ki.

A csoport tehát fogyatkozott és egyre családiasabb jelleget kezdtek ölteni a találkozásaink, többnyire Nagy Árpádnál gyűltünk össze, de szinte minden MaMű-tagnál megfordultunk legalább egyszer. Tulajdonképpen éreztük, hogy már nem lehet a nyilvánosság elé lépni, nem lehet nyilvánosan megmutatkozni. Ám ebben az időszakban még kijártunk a halmokhoz. Aztán 1983 őszén egy alkalommal megint összegyűltünk a halmoknál, és elégettünk mindent: programokat, plakátokat, műveket, amiket oda szántunk. Lényegében felszámoltuk a műhelyt, és 1984-ben elmentem én is. Végül egyedül György Csaba maradt, aki még 1984-ben egy-két akciót megszervezett azokkal a fiatalokkal, akik akkor végezték az egyetemet.

– Közben az 1980-as évek végén egymásra találtak Magyarországon a maműsök, és újra szervezkedni kezdtek.
– 1988–89-ben döbbentünk rá, hogy már 18 vásárhelyi művész van kint a társaságunkból. Így hát 1989-ben Budaörsön hivatalosan is létrehoztuk a MaMű Társaság Kulturális Egyesületet, ami azóta is működik. Van egy pincegalériánk, ahol havonta megrendezünk egy-egy kiállítást kevés pénzből. Eleinte jól működött, mert sok támogatást kaptunk. A nyitottságunknak köszönhetően egyre több nem erdélyi tagja is lett ennek a társaságnak, és teljesen megváltozott a karaktere. Most már ott tartunk, hogy szigorítani akarjuk a tagsági feltételeket, mert a 130 fős tagság ügykezelése kezdett nehézkessé válni.