– Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életek című. Mit mondanak erről az eladási adatok?

– Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György- vagy Grecsó Krisztián-dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám.

– Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró?

– Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla.

Papp Sándor Zsigmond
A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999–2001 között a Krónika kulturális rovatvezetője, 2001–2002 között lapunk főmunkatársa. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek (regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debütdíja 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövidpróza-pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj.

– Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben?

– Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni.

De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége.

De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam.

Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék.

– Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit\" soha nem bonthatja le az idő?

– Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban.

– A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény?

– Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget.

– Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója?

– A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója.

– Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni\"?

– Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap – Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben.

Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra?

– A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza?

– Semmivel. Nehezen megsaccolható, és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz, egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik\", bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel.

Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek\" – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok.

– Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül?

– Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel.

A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni.

– Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin?

– Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára.

– És a következő Papp Sándor Zsigmond-regényt mikor ünnepelhetjük?

– Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával vagy valami más, nos erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni.