Örültem, hogy az anyaországom végre tagja lehet az európai államok azon közösségének, ahol tisztelik az emberi és kisebbségi jogokat, ahol becsülete van a munkának, ahol szabadon utazhatnak, tanulhatnak a polgárok. Legalábbis akkor az Uniót egy ilyen szövetségnek gondoltam. Annak ellenére örültem, hogy a határon túli magyarokra elkeserítők voltak a következmények.
Gyomorideg a határátkelésnél

Nagyszalonta tizenhárom kilométerre fekszik a magyar–román határtól, mindig szorosan kötődtünk Magyarországhoz, ahol rokonok, ismerősök éltek. Már az 1989-es rendszerváltozást megelőzőleg is gyakran léptük át a határt. A román nacionálkommunista elnyomásból jó volt kis időre átugrani a határ magyarországi oldalára valamivel szabadabb levegőt szívni, szabadabban megélni nemzeti identitásunkat. A határátlépéskor menetirányban, de jövet is gyomoridegünk volt az ellenőrzés miatt. Nem voltunk bűnözők, de tudtuk, hogy a vámosok bármit elkobozhatnak, sőt indoklás nélkül visszafordíthatnak. Visszafelé pedig azon izgultunk, hogy a ruházatunk alá rejtett magyar nyelvű könyveket, folyóiratokat el ne kobozzák, amit még az útlevelünk bevonásával is büntethettek. Ki voltunk éhezve a magyar kultúrára, regényekre, történelemkönyvekre.

A \'89-es rendszerváltást követően szabadabb lett a román–magyar átjárás, persze a határőrök önkénye továbbra is érzékelhető volt, de már nem kekeckedtek annyit az egyszerű polgárral, hiszen megvolt a maguk nagybani biznisze a cigaretta-, benzin- és italcsempészekkel. Az idegenrendészeti törvények viszont szigorúan vonatkoztak ránk, határon túli magyarokra is. Például 30 napot meghaladóan nem lehetett az anyaországban tartózkodni, ha nem volt munkavállalási vagy tanulói vízum az ember útlevelében. A két ország közötti gazdasági különbségekből adódóan fellendült a feketemunka utáni kereslet és kínálat. A budapesti volt Moszkva téren (ma Széll Kálmán tér) a sorstársaim százával várták a jó szerencsét egy-egy vállalkozó személyében, aki napszámosként elviszi őket valamilyen építkezéshez. A legtöbben a harmincnapos határidő lejárta előtt felültek a vonatra, leutaztak a határig, bepecsételtettek az útlevelükbe, és már fordultak is vissza.

2004. május 1-jén csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz. Addig sem volt egyszerű átkelni a magyar–román határon, de azután már csak 500 euró felmutatásával engedték át a polgárt. Akkoriban egy átlagembernek havi 100 euró volt a fizetése. Az 500 eurós limitet a bukaresti kormány állapította meg, a rendelet indoklása szerint – ami vagy igaz volt, vagy nem – felszólították a nyugat-európai államok, hogy Románia mindaddig nem csatlakozhat az Unióhoz, míg be nem bizonyítja, hogy tud valamit kezdeni a koldusáradatával. A nyugati polgárok ugyanis akkor találkoztak először élesben a kelet-európai valósággal, nyomorral, koldusmaffiával, például Párizsban az Eiffel-torony lábánál vagy Rómában a Colosseum tövében.

Ez az összeghatár csak arra volt jó, hogy a becsületes emberek sorsát ismét megnehezítsék, míg a bűnöző szándékúak bármikor átléphették az immár uniós magyar–román határt. Sokan valutaváltóktól, napi tízszázalékos kamatra kérték kölcsön az átkeléshez elengedhetetlen 500 eurót, másrészt az utazási irodák már eleve beszámították az összeg felmutatását a költségekbe. Például a nemzetközi autóbuszjárat megállt a határátkelő előtt, az utasoknak kiosztották fejenként az 500 eurót, amit ők felmutattak a vámosoknak, majd a határátlépés után ismét megálló és visszaszedték a pénzt a marcona utaskísérők. Kálvária volt, a kisemberek megnyomorítása, amiből egyesek ismét jól megszedték magukat.

Átjárható határok

És eljött Románia életében is a nagy nap: 2007. január 1-jén csatlakozott az EU-hoz. Mi, erdélyi magyarok ezt szinte úgy éltük meg, mint valami lehetetlenséget, soha meg nem valósuló álmot trianoni traumánkban, amit a 2004. december 5-ei népszavazás sikertelensége is tetőzött. A lényeg, hogy szabadon, csak a személyi igazolvány felmutatásával jöhettünk-mehettünk a határon, sőt a vámosok sem turkáltak könyökig a csomagokban, olyan könyvet és annyit vihettünk haza Magyarországról, amennyit csak elbírt a karunk. Szabadon vállalhattunk végre munkát, mert azelőtt egy tortúra volt: csak akkor kaptál bevándorlási engedélyt, ha volt munkahelyed, viszont a munkáltató csak bevándorlási engedéllyel foglalkoztathatott. Ez volt a mi 22-es csapdánk...

De a csatlakozást követően már simán ment minden, nem volt szükség vízumért leutazni a bukaresti magyar nagykövetségre vagy a kolozsvári magyar konzulátusra, csak a bevándorlási hivatalban kellett regisztráltatnunk magunkat, és mehettünk dolgozni legálisan bármilyen céghez, kivéve azokat, amelyekhez nemzetbiztonsági szempontból magyar állampolgárságot követeltek meg. Egy másik álmunk is megvalósult a második Orbán-kormány első intézkedésével 2010-ben, a könnyített honosítási eljárás törvénybe foglalásával, amelynek segítségével már közel egymillió határon túli magyar vált Magyarország állampolgárává.

Apró dolgoknak tűnnek a fentebb felsorolt változások a nagypolitika számára, nekünk, „kisembereknek\" mégis fontosak, megnyugtató a tudat, hogy a határok átjárhatók, és ha úgy akarjuk, szerencsét próbálhatunk Nyugat-Európában. Nekünk, magyaroknak külön történet a határok átjárhatósága, hiszen nemzetünket az első világháborút követően, majd a második világháború lezárásával ismételten szétszabdalták. Külön öröm, hogy aki az elszakított területeket akarja megismerni az ott élő magyarokkal, annak semmi akadálya, hogy ellátogasson Rimaszombatra, Nagyszalontára, Csíksomlyóra, az ausztriai Őrvidékre, avagy a Mura-vidékre. Abban a reményben, hogy hamarosan a délvidéki és kárpátaljai nemzettestvéreink is megtapasztalhatják a határok nélküli együvé tartozás örömét, az Unió gondolatát csak támogatni tudom! Ahogy azt az alapítóatyák is kigondolták, a szuverén nemzetállamok szövetségét.

Hebehurgya bevándorláspolitika

És eljött 2015 a maga migráns­cunamijával, irányított és jól kitervelt népvándorlásával. Előtte elképzelni sem tudtam, hogy egy idegen állam területére csak úgy átsétáljak, sőt erőszakosan követeljem a befogadásomat. A csúcs a történetben az volt, hogy dokumentumok, igazolványok nélkül követelték mindezt olyan emberek, akikről kiderült, nem is háborús övezetből érkeztek. 2003-ban esett meg velem, hogy az egyik pesti metrólejárónál feltartóztatott két rendőr, igazoltattak és kiderült, hogy két nappal többet tartózkodtam az anyaországban, mint a megengedett harminc nap. Mindenféle félrebeszélés nélkül bepecsételtek az útlevelembe, és 24 órán belül el kellett hagynom Magyarország területét. Megértettem, a törvény az törvény, bármennyire is fájt, hogy a saját anyaországomból lettem hazapaterolva. Igaz, akkor már a szocialisták voltak kormányon, és eleve gyanús volt minden határon túli magyar nekik...

Tavaly nem értettem az állam tehetetlenségét. Az agresszív népvándorlókkal szemben miért nem lehetett ugyanolyan szigorral és következetességgel fellépni, mint ahogy tették azt velem anno? Aztán helyreállt a rend, kerítés épült, és csak a határátkelőkön keresztül léphetett ismét idegen Magyarország területére, a kormány a sarkára állt, miközben felismerte, hogy egy nagy nemzetközi játszma, egy furmányos terv áldozata lett az ország a balkáni államokkal együtt. Nem tudni, miért, de Brüsszel továbbra is erőlteti a többségében mohamedán vallású migránsok Európába telepítését, miközben számtalanszor bebizonyosodott, hogy nemcsak a szociális védőhálót veszélyezteti ez a hebehurgya bevándorláspolitika, hanem nagymértékben hozzájárul a terrorfenyegetettség növekedéséhez is. Nekik nem volt elég Párizs (kétszer), nem volt elég Brüsszel, nem volt elég a több száz áldozat, a nemzeti gyász, Európa porig alázása. Mert az üzenet érthető: ha ilyen teszetoszák vagytok ti, európai emberek, akkor mindaddig rettegésben fogunk tartani benneteket, míg fel nem adjátok őshazátokat.

Már most arról olvasni, hogy sok német Magyarországra menekül a migránsok elől. Vagyis Merkel kancellár asszonynak fontosabb egy, a gyakorlatban működni sehogy sem akaró utópia, mint a saját választópolgárainak a biztonsága, a véleménye, az élete. És igen, Magyarországnak újra szolidárisnak kell lennie a saját hazájukból menekülőkkel szemben, menedéket kell adni a részükre, ahogy azt hazánk már számtalan alkalommal megtette ezeréves írott története során. Egy azonban biztos: nyolcvanmillió német nem fogja elhagyni a szülőhazáját mások miatt, és ha tűrhetetlennek érzi a sorsát, akkor nem a menekülést választja, hanem a változást. Már csak az a kérdés: ez a változás mennyire lesz békés. Mert Németországban már egyszer megtörtént az, amire senki nem számított: addig-addig erőszakolták rá idegen hatalmak az akaratukat, míg a sátáni útra nem léptek. Ők akkor úgy érezték, hogy az a helyes út. Meg is bánták már ezerszer.

Hogy mi a célja az erőltetett betelepítésnek? Egyáltalán kik erőltetik ezt a furcsa, sok-sok kérdést felvető népvándorlást? Az idő majd választ ad rá, csak nehogy újra a türelmetlenség legyen úrrá az európai népeken, mert akkor könnyen a saját magunk ásta veremben köthetünk ki ismét. A leghelyesebb megoldást Magyarország kormánya választotta: a határokat lezárta, és nem enged utat az esztelen bevándorlásnak, amelyből előbb-utóbb súlyos vallási és társadalmi konfliktusok robbannának ki.

Papp Gyula Attila, Pápa