– Logopédusi munkája elismeréseként vehette át nemrég Kolozsváron a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, de a laudációban kiemelkedő sportteljesítményeit is megemlítették. Szinte adódik a kérdés: hogyan vezetett az út a sporttól a pszichológiához?

– Érdekes fordulata az életnek, hogy annak idején, sportolóként én akartam legyőzni mindenkit, első lenni, nyilván a fair play keretei között, viszont nem adatott meg, hogy olimpiai érmet nyerjek. Gerelyhajításban voltam országos bajnok, egyetemi világbajnok, de ez nem ugyanazt jelenti, mint amit egy olimpiai érem. És most kitüntettek, holott nem törekedtem semmire, csak végeztem a dolgomat, a munkámban pedig arra törekszem, hogy másokon segítsek, nem pedig hogy én magam kitűnjek.

Ha például egy diszlexiás gyerek megtanul írni, ez jelenti nekem az érmet. A sporttól a pszichológiáig pedig hosszadalmas és szövevényes út vezetett.

Eredetileg orvos szerettem volna lenni, iskoláskoromban az járt a fejemben, hogy gyógyítani szeretnék. Viszont közben intenzíven sportoltam, és ez azzal járt, hogy edzőtáborokba kellett járnom, tehát hiányoztam volna az egyetemről, ezt pedig előre felmértem.

Nem lehet a két dolgot összeegyeztetni, az orvosin rengeteg gyakorlatot kell végezni, ezt nem mellőzhettem volna. Úgyhogy kerestem valamit, ami hasonlít az orvosihoz: nem a test gyógyításáról szól, hanem a lélekéről. Nem volt nehéz ebbe az irányba indulnom, mivel édesapám is pszichológus volt, itt tanított a kolozsvári egyetemen, így bibliográfia, meg minden a rendelkezésemre állt, és nálunk úgymond „pszichológiai\" volt a légkör.

Nem bántam meg, hogy váltottam. Pszichológiára felvételiztem 1973-ban, csakhogy 1976-ban betiltották a szakot, úgyhogy át kellett nyergelni a gyógypedagógiára: köteleztek, hogy dupla képesítésünk legyen. Így amikor 1977-ben elvégeztem az egyetemet, nemcsak pszichológusi, hanem gyógypedagógusi oklevelet is kaptam. Hál\'istennek, a sors így intézte.

dr. Ráduly-Zörgő Éva Ilona
Logopédus, vezető nevelési szakpszichológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Pszichológia és Neveléstudományok Karának megbízott adjunktusa. Június 12-én a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki Kolozsváron, mert munkájával nagyban hozzájárult a kolozsvári iskolákban tanuló beszéd- és tanulászavaros gyermekek integrációjához, tanácsaival nagymértékben segítette az erdélyi magyar tanintézetekben dolgozó szakemberek munkáját. Többszörös román országos bajnok és csúcstartó, egyetemi világbajnok gerelyhajításban, 1972 és 1980 között három olimpián is részt vett.

– De a sporttal, sportolással való szoros kapcsolata továbbra sem szűnt meg?

– A pszichológia egyetem után elvégeztem a testnevelési főiskolát is Bukarestben. Amikor pedig már kiöregedtem a sportolásból, váltani kellett, ez pedig nem volt könnyű. Mivel az egyetemet a legjobb eredménnyel végeztem, én választhattam munkahelyet: Gyaluban kezdtem dolgozni logopédusként a kisegítő iskolában, aztán átkerültem egy monostori, majd egy kisbácsi iskolába, aztán 1989 után Kolozsvárra.

Azóta a Báthory István Gimnáziumban dolgozom logopédusként, ami nem azt jelenti, hogy csak ezért az iskoláért felelek, hanem úgymond a város fél óvodás- és kisiskolás populációjáért.

A dadogás, szelektív mutizmus, hadarás és a tanulási zavarok leküzdése is ide tartozik. Amikor az egyetem elvégzése után apám azt kérdezte, nem lenne-e jó nekem egy logopédusi állás, azt válaszoltam, szó sincs róla, pszichológus akarok lenni. Akkor még nem tudtam: az, hogy logopédus vagyok, nagyon nagy mértékben azt jelenti, hogy pszichológusnak is kell lennem.

– A logopédusi hivatás azért is szorosan összekapcsolódik a pszichológusi munkával, mert a beszédhibáknak lelki gyökere lehet?

– Persze. Logopédusnak lenni nem­csak annyit jelent, hogy gépiesen elvégeztetjük a speciális gyakorlatokat. Léteznek olyan beszédhibák, amelyeknek nagy mértékben lelki a gyökere. Ide tartoznak például a dadogás bizonyos formái, viszont például egy egyszerű pöszeségnek nem biztos, hogy lelki oka van – bár az is megtörténhet. A család is kialakíthatja a gyermekben a frusztrációt amiatt, hogy nem tudja kiejteni az r hangot, így létrejöhet egy másodlagos szorongás a beszéddel kapcsolatban, ami aztán további kellemetlen dolgokhoz vezethet – ezeket szeretnénk megelőzni.

Ugyanakkor a családdal is együtt kell dolgoznia a logopédusnak, hiszen gyakori, hogy sokkal többet kell együttműködnünk a szülőkkel, mint magával a gyerekkel. Például meg kell értetnünk velük, hogy 6-7 éves korban bizony már javítani kell a gyerek beszédhibáját. 6-7 éves kor előtt ez nagyrészt nem indokolt: egyrészt magától elmúlik a beszédhiba, másrészt az önkontroll sincsen annyira kialakulva, hogy logopédiailag foglalkozzunk vele, ha például r helyett j-t, vagy sz helyett s hangot ejt.

Viszont ha elmúlt 3-4 éves és még mindig szótagokban beszél, akkor nyilván el kell kezdeni a terápiát. Persze akadnak felnőttek is, akik logopédushoz fordulnak. Megtörtént, hogy eljött valaki hozzám, de percekig nem derült ki számomra, hogy mi a baj, ugyanis irtó görcsösen kerülte beszéd közben az r hangot tartalmazó szavakat. Tehát iszonyatos, hogy milyen belső feszültséget okozhat a beszédhiba.

– Kanyarodjunk vissza a sport és a pszichológia összefüggéséhez. A mai oktatási rendszer nem tartja eléggé szem előtt a görögök „mens sana in corpore sano\" mondását: kevés a tornaóra, az iskolából hiányzik a mozgás megszerettetése, az egészséges életre való nevelés, viszont rengeteg elméleti tudást követelnek. A mozgásnak/mozgáshiánynak pedig természetesen lelki vonatkozásai is vannak, amelyek kivetülnek a gyerek életének minden területére. Hogyan vélekedik erről ön, aki a sportolásnak, sportpszichológiának és iskolapszichológiának is szakértője?

– A mozgás, amely alap-életfeltétel, sajnos egyre kevésbé van jelen a mai gyerekek életében. Munkám során is tapasztalom ezt: például 5-6 évesekkel lufival játszunk, és képtelenek megfogni a léggömböt, nem tudnak leguggolni-felállni, dőlnek el, alapvető mozgásminták hiányoznak náluk, amelyek a különböző mentális folyamatok alapját is képezik. Számos, tanulási zavarral küzdő gyereknél észlelhető, hogy a mozgásészlelés- és végrehajtás területén is gondjai vannak. És ez elsősorban a mai életstílus következménye, hiszen nagyon jellemző a társadalomra a szedentarizmus – akár kisgyerekeknél is.

Az az érdekes, hogy végletekkel találkozom: vagy az történik, hogy egyáltalán nem mozog a gyerek, biztonságban akarják tudni a szülei, ül a képernyő előtt a szobában, mert féltik mindentől, például a játszótéri mászókától is, nehogy leessen. És ezzel a gyerekkel történik majd a legtöbb baj, mert előbb-utóbb le fog esni, és nem tudja, hogy is kell esni. Az alapvető mozgásmintákat kicsi korban kellene elsajátítani, azokat a reflexeket is, amelyekkel kivédhetőek a veszélyes esések. Másfelől pedig bizonyos családokban túlzásba viszik nemcsak a mozgást, hanem a gyerek életének túlszervezését is. Hol ide viszik, hol oda, labdajáték, dzsúdó, karate, tájfutás, egyszerre mindenre jár.

Én a szabad mozgás híve vagyok, ami nem azt jelenti, hogy azt gondolom, a szervezett mozgás ne legyen jelen a gyerek életében, csak nem kell túlzásba vinni. A családokat erre kellene nevelni, ugyanis a szülők szülőkké válnak anélkül, hogy valójában tudnák, mi is vár rájuk. Akadnak persze, akik ösztönösen jól csinálják, vagy magukkal hozták a családból a mintát, vannak, akik utánaolvasnak és igyekeznek, de azt tapasztalom, hogy sokan felkészületlenek. A mozgásnak benne kellene lennie a mindennapokban. Az például pozitívumnak tekinthető, hogy most valamivel több testnevelésórát tartanak az iskolában, mint eddig.

– De sajnos még így sem eleget. Kilencedik osztályban például egyetlen tornaórát tartanak hetente a gyerekeknek, akik 7 órát görnyednek naponta a padban, hazamennek, és ismét csak görnyednek a rengeteg házi feladat mellett. Így az oktatás a túlzsúfolt órarenddel és a lexikális tudás erőltetése miatt elhanyagolja a mozgás jelentőségét.

– Igen, nagy az aránytalanság ezen a téren. Most olvastam éppen egy angol nyelvű tudományos cikkben, hogy hetente ötször kellene tornaórára járniuk a gyerekeknek, itthon viszont nem mozognak eleget a diákok. Ezt az olyan autóhoz lehetne hasonlítani, amelynek a karosszériáját egyáltalán nem tartják karban. A motor szuperül működik, de a karosszéria szétesik, rozsdásodik. És akkor mi fogja fenntartani a motort?

Igazából a kettőt együtt kellene valahogy karbantartani, mert nagyon eltolódik az egyensúly a szellemi tevékenységek irányába. A Napsugár gyermeklap például nemrég szervezett országos öttusa bajnokságot, ahol világosan látni lehetett, mekkora lelkesedéssel vesznek részt a gyerekek a versenyeken. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez egyfajta mozgalommá nőné ki magát és minden korosztály számára szerveznének hasonló, a mozgást előtérbe helyező versenyeket. Az is látható volt, hogy a gyerekek átadták a mozgás örömét a társaiknak, akik ott drukkoltak, a lelkesedés pedig spontánul alakult ki, nem pedig görcsösen.

– Nem mellékes, hogy az effajta versenyeken azoknak a gyerekeknek is sikerélményben van részük, akik például egy matematikaversenyen nem remekelnének, viszont jó a mozgásuk. A sport népszerűsítéséért nemcsak a család, hanem az iskola is tehetne. Az iskolapszichológusnak is lehet szerepe ebben, javasolhatja a vezetőségnek, a pedagógusoknak, a gyerekeknek a mozgást?

– Sajnos akadnak olyan pedagógusok és szülők is, akik nem engedik sportolni a gyereket, ha nem ér el egy bizonyos szintet alaptantárgyakból. Tehát azzal büntetni őt, hogy nem szabad mozogni, kriminális. Hiszen a mozgás alapszükséglet, az egészség megőrzésének egyik alappillére. A kérdésre válaszolva: persze, az iskolapszichológus is javasolhatja a mozgást.

Például az egyik gyereknek nem voltak jók a tanulmányi eredményei, emiatt agresszívvé és viselkedészavarossá vált. Az iskolapszichológus azt javasolta, hogy engedjék sportversenyre, és mivel hallgattak rá a szülők és tanárok, a gyereknek kimondottan jót tett a felkészülés, közvetve pedig a közösségnek is. Jó lenne, ha feléledne a sport népszerűsítése. Pályázni is lehetne erre, az oktatási intézmények, testnevelők is pályázhatnának, versenyeket szervezhetnének.

Akár úgy is el lehetne képzelni, hogy egyszer egyik iskola, máskor meg másik tarthatna nagyobb lélegzetű vetélkedőket. Véleményem szerint például a Bethlen Gábor Alap is támogatna egy ilyen jó kezdeményezést. És a sportolás fellendülésének nem most látszana meg az eredménye, hanem pár év múlva, amikor egy egészségesebb generáció nőne fel. Ugyanakkor azt is fontos tudni, hogy a versenyeken a gyerek nemcsak fizikailag vesz részt, hanem mentálisan is: figyelnie kell, döntéshelyzetbe kerül, koncentrálnia kell, ezenkívül a sportolás csapatszellemet nevel, és még egy csomó pozitív hozadéka van.

– A mai oktatási rendszer a gyakorlati dolgokra sem készíti fel a gyereket, aki nem tud fára mászni, tüzet gyújtani, megkötni a cipőfűzőjét. Nem nevelik ügyességre, önállóságra, nem tanítják meg dönteni.

– Ez határozottan érződik a gyerektársadalmon. De ez a családoktól is függ, hiszen a szülők azt mondják, nincs idejük odafigyelni, következetesen erre nevelni a kicsiket. Sajnos az egész társadalmunk így van berendezkedve.

– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán is tanít. Mi a tapasztalata, mennyire népszerű a hallgatók körében az iskolapszichológia?

– Egyre többen érdeklődnek az iskolapszichológia iránt, azért is, mert álláslehetőséget jelent. Rengeteg az iskola, egyre több a problémás gyerek, aki viselkedési, tanulási zavarral küzd, és megtörténik, hogy ezek kombinálódnak: egyik probléma húzza maga után a másikat. Igencsak gyakori a családi problémákból származó viselkedészavar, és ezen az iskolapszichológus segíthet. Viszont sajnos egy szakemberre több mint ötszáz, de megesik, hogy nyolcszáz gyerek jut. És akkor vajon hogyan tud külön-külön foglalkozni a gyerekekkel?

– Említette, hogy egyre több a problémás gyerek. Minek tulajdonítható ez?

– Elsősorban a mai életstílusnak, annak, hogy rengeteg a válás, a családi probléma. Sokszor a mindenhonnan beözönlő információáradattal sem tud mit kezdeni egyedül a gyerek. A szülővel nem beszélget eleget, így társaival kell megosztania például a szexualitással kapcsolatos dolgokat. Megtörtént, hogy a nagyobb testvérek révén elsős gyerekek néztek pornófilmeket, és olyan viselkedéseket produkáltak, olyan szorongások alakultak ki náluk, hogy a szülők nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Ilyenkor az iskolapszichológusnak kellett megoldania a problémát.

Ugyanakkor sok esetben a mai pedagógustársadalom sem érett meg sajnos arra, hogy megfelően kezelje a helyzetet. Összetett kérdés, hogy miért van ennyi problémás gyerek, az viszont bizonyos, hogy foglalkozni, beszélgetni kéne velük, állandóan nyitott csatornákra kellene lelniük a felnőttekkel való kommunikációban.

Azt tapasztalom, hogy nem kommunikálnak eleget és megfelelően a felnőttek és a gyerekek. Mindenhol, ahol tanítok, arra törekszem, hogy a kommunikáció jelentőségére felhívjam a figyelmet, ugyanakkor hogy a gyakorlati vonatkozásokat mutassam be a diákoknak – legyen szó sportpszichológiáról vagy logopédiáról. Mert persze kutatók is lesznek a diákokból, de kevesen. A lényeg az, hogy a hallgatóknak gyakorlatban meg kell tudniuk oldani a problémákat, mert az elméleti szakirodalom bizony nem ad mindenhez útbaigazítást.

A tornatanár és az iskolapszichológus esetében is a gyakorlatnak a legnagyobb a haszna – és ez talán érvényes minden doméniumra. És itt megint csak azzal találkozunk, hogy az elmélet dominál, a gyakorlat pedig háttérbe szorul. A jövendőbeli tanároknak kötelezővé tennék egy legalább 60 órás önismereti tréninget, ugyanis az egyetemen pedagógiatantárgyakat, módszertant tanulnak, viszont hiányzik a saját személyiségükkel való foglalkozás. Így aztán akadnak nagyon szorongó tanárok, akiknek hatalmas a lexikális tudásuk, viszont nem tudnak hatékonyan kommunikálni, és nem tudják átadni a tudnivalókat. Aztán később belejönnek, de addig egy jó pár generációt tönkretesznek.

– A nyitottság és a kommunikáció a problémás és nem problémás gyerekek esetében is egyaránt fontos. A pedagógusnak és a szülőnek is ezt kellene szem előtt tartania?

– Véleményem szerint a kulcsszó az, hogy a felnőttnek mindig nyitottnak kell lennie a gyerekkel szemben. Az egyetemi hallgatóknak is ezt szoktam mondani: száz antennád legyen, amivel letapogatod, mi is rejlik a gyerek reakciója mögött, körül, és ennek függvényében alkalmazkodj a helyzethez. És arra is oda kell figyelni, hogy a problémás, tehát diszleksziás, diszgráfiás, fogyatékkal élő gyerekek esetében is mindenkinek van nem egy, de sok erőssége.

Onnan kell kiindulni, arra támaszkodni, amiben az adott gyerek ügyesnek bizonyul, aztán majd lehet építkezni. Ha állandóan a lyukakat és repedéseket tömjük be egy épületen, nem fogjuk azt megszilárdítani. Onnan kell kiindulni, ahol szilárdak az oszlopok: itt még picit rárakni, a repedés felé is erősíteni az épületet.

Tehát ha a hiányt próbáljuk betömögetni, akkor nem jutunk sehova. Rendkívül lényegesnek tartom felfedezni, hogy ki miben jó és azt értékelni benne. Visszatérve a sportra: azokat a gyerekeket, akik nem tudnak jó teljesítményt felmutatni az iskolában, viszont ügyesen sportolnak, nem szabad megszégyeníteni, sőt meg kell dicsérni. Persze nem lehet minden esetet egyszerűen megoldani, de az általános attitűdöt a támogatásnak, dicséretnek kellene jellemeznie.