Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.

Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után – tele volt lendülettel, a rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal. „Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!\" – avatott be élete nagy titkába.

És egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán (1990 és 2000 között erdélyi református püspök), Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) ferences-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent, 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is.

Autonómia, zászlótartó szerep

Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: „A székelyek gondviselő Istene téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is.

Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – „tántorogtak ki\" Ame­rikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza. A két világháború között, majd a „létező szocializmus\" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott „székelyek román eredete gyufateória\" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miköz­ben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtották a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak „Udvar­hely\"-ként, „Keresztúr\"-ként rögzüljön a köztudatba. Székely­szent­istván nevéért „névszörnyeteg\" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Szé­kelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu.

Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal. Imre, neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!\"

Fodor Imre kétéves székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját!

Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiák – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az „erdélyi kérdés\" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történész szakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan „bedekker\"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az „erdélyi kérdés\" ezeréves története.

Családba sűrített történelem

Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal – a torzóban maradt emlékiratod telitalálatcíméből kölcsönöztem: Emlékévgyűrűk! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, édesapádról, rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát. Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok.

Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg ikerfiainak (négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást!): „vigyázzatok... a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok... édesanyátok nyelvét!\" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó Emlékévgyűrűknek!

Édesanyátok, Annemarie von Dob­schütz – ősnemes porosz csa­lád sarja, nagyapád, Karl von Dob­schütz tábornok a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát – édesapátok hatására lett székely magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot. Az „édesanyátok nyelve\" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit. Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét.

Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek a lánya, aki vajdahunyadi bá­nyanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort. Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel.

A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házból – amelyet édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének „mellékbüntetéseként\" 1958-ban elkoboztak – édesanyádat, téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyör­gyi textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált kilakoltattak. A 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak; ebben a házban látta meg a napvilágot egyébként a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: „Fodorúr\".

Külön fejezetet szenteltél az Emlékévgyűrűkben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében orosz­lánrészed volt. Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt. Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a veled készített interjúval megkoronázva – elkészítettem a dokumentumfilmet.

Közkinccsé vált életmű

2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmér­nök hétvégi házában, és mind­annyi­unkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irént, kötet- és tanulmány­szerzőt, és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál.

A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is egykori részlegeden az általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát. Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe.

Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: „Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a »Bolyaiak« városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere.\"

Ringasson szelíden, mint az álom, a téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró Emlékévgyűrűkben él tovább! 

A szerző marosvásárhelyi újságíró, történész