De ha az 1968-as, külső katonai megszállással eltiport demokratizálási kísérletet, ismertebb nevén a prágai tavaszt, továbbá a Charta ’77 polgárjogi mozgalmat nézzük, akkor a csehszlovák szellemi ellenállást talán a legrégebben indult és a legtovább tartó, hullámzásában is folyamatos mozgalomként tudjuk értékelni.

Lássuk az előzményeket. A két világháboró közötti Csehszlovákia a trianoni utódálla­mok között a legfejlettebb demokrácia volt. 1948, a kommunista fordulat után a régi elit burzsoának bélyegzett zömét itt is szétverték, deklasszálták, a társadalom peremére szorították. A legnehezebb időket, a szélesebb középosztállyal együtt, a szellemi és a kulturális életbe, a szellemi munka más területeire visszahúzódva sokuknak sikerült átvészelniük. Mondhatnánk, a színház, az irodalom, a film- vagy a képzőművészet világában akár tömegesen, sőt testületileg is.

Közéleti hangjuk az ötvenes évek végén, Hruscsov desztalinizációs kísérlete nyomán erősödhetett fel. A társadalom demokratizálásának igényét akárcsak Magyarországon, itt is először az írószövetség kongresszusán fogalmazták meg. Az egyre elmélyülő gazdasági nehézségek pedig a hatalom körében is felismertették a reformok szükségességét. Ota Sik közgazdász, helyettes kormányfő például a központi tervutasításos rendszer legmélyebb kritikáját s egy harmadikutas megoldás körvonalait vázolta fel. Nézeteit az 1968 februárjában megválasztott Alexander Dubček pártvezetővel is sikerült elfogadtatnia.

1968 Nyugat-Európában is a dolgok újragondolásának, a nagyszabású diáklázadásoknak volt az éve. Ekkora hátszéllel pedig Prágában és Pozsonyban (Bratislava) is igen nagy lendületet vett a demokratikus nyitás folyamata. A cenzúra eltörlése, a többpártrendszer hajnala pedig megrettentette a szomszédos országok vezetőit. A szétesés persektívája nemcsak a csehszlovák szocializmust, de már az egész szovjet tömböt is fenyegette. A prágai tavasznak a varsói szerződés egyes országai fegyveres intervenciója vetett véget. A következő néhány évben Dubčekéket félreállítva, keményvonalas politikával konszolidálták a rendszert. De ez csak átmenetileg sikerülhetett, mert a gazdasági nehézségek a hetvenes években is egyre fokozódtak.

Fontos fejlemény volt 1975, benne az összeurópai értekezlettel, amelynek közös nyilatkozatát a keleti tömb vezetői is aláírták. Az emberi szabadságjogok felsorolásával, amelyek betartására, sőt alkalmazására a következő időkben így már Keleten is legálisan is lehetett hivatkozni. A Charta ’77 mozgalom a jogsértéseket számon is kérte, manifesztumát kezdetben néhány száz ember, a nyolcvanas évek végére pedig már százezrek írták alá.

Ebben a hosszas, de végülis sikeres küzdelemben tett szert világhírnévre a Charta ‘77 egyik szóvivője, a többször is börtönbüntetést szenvedett Václav Hável drámaíró. A Charta ’77 emberjogi manifesztumához több tucat magyar értelmiségi is csatlakozott, Kádár Jánost pedig nyílt levélben szólították fel: vetné latba a befolyását a prágai megtorlások beszüntetésére.

Az erjedő, forrongó nyolcvanas évek végére aztán 1989 tett véglegesen pontot. Júliusban a lengyel vezetést félszabad választások kényszerítették rá, hogy a kormányhatalmat megossza az 1982-es katonai puccs óta betiltott Szolidaritás szabad szakszervezettel. A gorbacsovi peresztrojka fedezetében Magyarországon szintén alakultak a többpártrendszer perspektívái. A polgárjogi mozgalmak cseh földön is lendületet vettek, Václav Hável bebörtönzése csak olajat öntött a tűzre. És puszta jelenlétükkel lázítottak a Prága belvárosában heteken át táborozó keletnémetek ezrei, akik végül Nyugatra távozhattak. Egymást érték az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések. A karhatalom vízágyúkkal, gumibotokkal, letartóztatásokkal is alig tudta már feloszlatni őket.

November elején leomlott a berlini fal, nyolc napra rá pedig egy náciellenes megmozdulásra emlékező diákgyűlést hirdettek Prága belvárosába. Hivatalosan is engedélyezték, mert témája ártatlannak, a kezdeményező diákszervezet megbízhatónak tűnt. Csakhogy a gyűlés menet közben egészen más fordulatot vett. Hatalmas tömeg gyűlt össze, és politikai tüntetésbe kezdett. A rendőrség a szokott módon, brutálisan, de most már utoljára lépett lépett közbe. Amikor híre ment, hogy egy diákot meg is öltek volna (álhír volt ugyan, de gyújtbombának bizonyult), az utca haragja a karhatalmat valósággal elsöpörte.

A bársonyos forradalom azon a napon, november 17-én kezdődött el. Lefolyása fordulatos és izgalmas volt, de mentes a fizikai erőszaktól. Az események másnapján az ellenzéki civil szervezetek Polgári Fórumba tömörültek, amelyet az agonizáló hatalom tárgyalópartnernek volt kénytelen elismerni. Kezdetét vette a „nemzeti kerekasztal” csehszlovák változatban. A tárgyalások persze nem mentek egykönnyen, a vonakodó hatalmat a hónap végén általános sztrájkkal még egyszer kellett arra emlékeztetni, hogy jól gondolja meg, végtére is ki az új úr a házban.

A december elején alakult ideiglenes kormányban a kommunisták már másodhegedűsök is alig voltak. A prágai tavasz reformkommunista megtestesítőjét, Dubčeket parlamenti elnöknek még megválasztották, de ez szimbolikus gesztusnak számított csupán. A múltból a jelenbe való békés átmenetet, a demokratikus hagyományokat és a nemzeti egységet is szimbolizálva. Amikor pedig karácsony harmadnapján t (még a régi parlamentben!) köztársasági elnöknek választották, a bársonyos forradalmat lezártnak lehetett tekinteni.