1989. április 12-én Nicolae Ceauşescu sem „húsvéti ajándékként”, hanem a rá jellemző egzaltált fesztivizmussal, mint egy világra szóló győzelmet konferálta be az alattvalóinak, hogy Románia Szocialista Köztársaság az utóbbi két évtizedben felvett összes hiteleit és felhalmozott adósságait visszafizette.

Hát ez csak nagy vonalakban volt igaz, ma már tudjuk, hogy itt-ott azért maradt némi törlesztenivaló (egy félmilliárd dolláros adósságtól Kína felé például csak az esztendő nyarán sikerült megszabadulnia). Arról viszont, hogy ki is vette fel ezeket a hiteleket, ki is vezette az országot mindaddig példátlan válságba és nyomorúságba, és hogy végül is mire ment el az 1981-re összehozott 11-12 milliárd dollárnyi államadósság, ennek a taglalásáról szépen megfeledkezett.

A Bölcs Vezér bejelentését a pártplénumon és rá egy hétre a Nagy Nemzetgyűlésnek mondott álparlamentben a szokásos és előírt kitörő lelkesedéssel és vastapssal fogadták, de az ország 22 millió egyszerű polgára is méltán remélhette, hogy a nyolcvanas évek hosszúra nyúlt nagyböjtje, a fázás és az éhezés sorban állásokkal eltelt esztendei után végre-valahára normálisabb idők is beköszöntenek.

Korántsem így történt, a Nagy Kormányos másként gondolkodott. Miután az ország pénzügyeit így-úgy egyenesbe hozta, esze ágában sem volt a bejáratott irányon változtatni, a gyeplő szorításán egy kicsit is lazítani. Mintha mi sem történt volna, az erőltetett menet az adósságok visszafizetése után is folytatódott. Az újabb célt, az államkassza gyorsított feltöltését csakúgy mint az ország eladósítását Ceauşescu egy személyben, magában gondolta ki.

A fő szempont pedig saját megtépázott imidzsének a feljavítása, fényezése volt. Ha nem is a fejlett Nyugaton vagy a még mindig barátinak mondott keleti tömb országaiban – mindkét régióban betelt már a becsülete –, de ahonnan még remélhetett némi tapsot és elismerést, az akkori idők legfejletlenebb, legszegényebb részéről, a harmadik világ országaiból. Amelyek felé mindig is szívesen játszotta meg a nagylelkű adakozót. Olyannyira, hogy miközben saját országa az adósságok terheit nyögte, a tapintatosan fejlődőnek mondott harmadik világban több milliárd dollárnyi, utólag is behajthatatlannak bizonyult kinnlévőségeket hagyott maga után.

Ahogy a pontos államadósságot, a Romániának való tartozások végösszegét sem lehet megállapítani. Maga Ceauşescu ’89 őszén 7-8 millárd dollárról beszélt. De még akkor, szúette rendszerének a tizenkettedik órájában sem a külhoni román járandóságok behajtása foglalkoztatta. Néhányukat és azok későbbi sorsát érdemes konkrétabban is nyomon követni.

Irakban 2,6 milliárd dollárt, Ukrajnában és Kubában 1-1 milliárdot, Egyiptomban közel félmilliárdot fektetett be, de az ország pénzéből nagy összegek vándoroltak Szíriába, Angolába, Mozambikba, Líbiába és más országokba is. Utak, kikötők, kőolaj-finomítók, cement- és műtrágyagyárak, traktorgyárak, hadiipari létesítmények, öntözőrendszerek voltak külföldön a legyakoribb román építkezések, illetve beruházások. Ukrajnában egy 20 ezer lakosú várost teljes egészében hazánk fiai építettek fel.

A kinnlévőségek behajtásában a román állam külkereskedői a kommunista diktátor bukása után sem jeleskedtek. Szíria százmilliós adósságából alig 36 milliót sikerült visszakapni, de ez még viszonylag jó eredménynek számít. Mert a legnagyobb adós, Irak tartozásának 80 százalékát el kellett engedni, a maradék törlesztésére pedig 23 éves határidőt szabtak. Mozambiknak még nagyobb arányban, 90 százalékban írták le az adósságait. A Zambiából esedékes törlesztéseket egy nemzetközi behajtócégnek adták el a névérték alig 10 százalékáért...

De Ceauşescut még utolsó heteiben sem a behajtás, hanem a további adakozás foglalkoztatta. 1989 decemberére az államkassza 2 milliárdot is meghaladó többletet tudott felmutatni, amit ha nem is a lakossági fogyasztásra, de legalább a katasztrofálisan leromlott gazdaság feljavítására lehetett volna felhasználni. De ezt a pénzt a Kárpátok Géniusza még az utolsó hetekben is egy olyan bank létrehozásába akarta befektetni – Gorbacsovnak személyesen dicsekedett el vele, de más források is utalnak a szándékára –, amely majd a harmadik világ országainak nyújtott volna alacsony kamatra hiteleket.

Hát ennyit ért Ceauşescu nevezetes húsvéti ajándéka. És még azt sem mondhatjuk el, hogy utódai megtanultak volna a közpénzekkel jobban gazdálkodni. De a kölcsönpénznek előttük is nagy volt és nagy maradt a kereslete. Negyedszázaddal a rendszerváltás után Románia küladóssága többszöröse az 1981. évi csúcsnak.