Valamikor 2006 őszén bementem egy bankba kölcsönt felvenni. A fiatal ügyintéző hölgy, miután átnézte a papírjaimat, csodálkozva megkérdezte: hogy lehetett kibírni 35 évet ugyanazon a munkahelyen? Nem vártam ilyen kérdést, ilyet még soha nem kérdeztek tőlem, és nem tudtam, mit feleljek. Megvontam a vállam és mosolyogtam, mintha azt mondanám: én ilyen hűséges típus vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy másfél év múlva búcsút mondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek.

A kezdetek

A Bihar megyei Margittán jártam iskolába. Mindig szerettem a matematikát, a fizikát és az irodalmat. Az természetesnek tűnt, hogy egyetemre megyek, és az sem volt kétséges, hogy matematikára vagy fizikára jelentkezem. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor dőlt el bennem az, hogy a matematikát választom. Annak idején még kevés családnak volt tévékészüléke, így szórakozni moziba és színházba jártunk.

A nagyváradi színház szinte minden előadását elhozta Margittára, így volt alkalmunk színdarabokat és sok-sok operettet látni. A moziban a film előtt kötelező módon vetítették a híradót (minden héten újat) román szöveggel, magyar feliratozással. Az idegen filmeket románul és magyarul feliratozták. Ha a film rövidebb volt a szokásosnál, beiktattak a híradó és a film közé egy-egy ismertető kisfilmet.

Egyszer egy ilyen kisfilm a Kolozsváron tervezett és gyártott DACICC-1 számítógépről szólt. Emlékszem, hogy Tiberiu Popoviciu akadémikus, a Számítási Intézet igazgatója beszélt a gépről. Talán ez is befolyásolt, hogy a kolozsvári egyetem matematika karára jelentkezzem, méghozzá számítógép szakra. A három szak (matematikai analízis, számítógép, folyadékok mechanikája) csak nagyon kevésben különbözött, az öt év alatt mindössze négy specifikus tárgyat tanultunk az utolsó két évben.

Ezenkívül nekünk, számítógép szakosoknak volt egy háromhetes nyári gyakorlatunk a negyedév végén, éppen a Számítási Intézetben. De a döntésben az is szerepet játszhatott, amit a már Kolozsváron tanuló margittaiaktól hallottunk, akik amikor vakációra hazajöttek, elmesélték, hogy milyen lehetőségek vannak, milyen a diákélet, milyenek a tanárok. Matematika karra is jártak néhányan közülük.

Akkor még kevés egyetem volt az országban. Minden tavasszal megjelent egy felvételi tájékoztató (vékony könyvecske), amelyet újságárusoknál lehetett megvásárolni, és amelyben minden fontos tudnivaló benne volt: hol, milyen szak működik, miből van a felvételi vizsga, mikor kell jelentkezni, mikor van a felvételi. Akkor még a felvételi vizsgát szeptember első napjaiban rendezték, a tanítás október elsején kezdődött. A kolozsvári matematika karon abban az évben a három szak felvételije külön volt (ez nem volt így minden évben, előtte is és később is volt, amikor opcióként kellett megadni a szakokat a közös felvételin).

Emlékszem, hogy legtöbben a számítógép szakra jelentkeztünk, legkevesebben pedig a folyadékok mechanikájára. A mi szakunkon a legkisebb bejutási jegy 7,41 volt, az analízis szakon talán 6,25, míg a folyadékok mechanikáján 5. A három szakon 75-en kezdtük az évet, első év után majdnem húszan kimaradtak, végül 54-en végeztünk. Ez akkor szokatlanul nagy lemorzsolódás volt. Még a matematikán is!

Margitta lakossága

Gyermekkoromban Margittán szinte kizárólag magyarul beszéltünk. Az utcánkbeli román gyerekek is tudtak magyarul, és mindig csak így beszéltünk. Nem tudom, milyen volt akkor a lakosság aránya, de úgy gondolom, hogy legalább kétszer annyi magyar volt, mint román. Amikor 1966-ban érettségiztem, még mindig többségben voltak a magyarok, de akkor már csak 55 százalék körüli volt az arányuk. Ez fordult meg mára.

A főutcán szép, de már kopottas régi házak sorakoztak, ezekben még akkor is többnyire zsidók laktak, de számuk az 1960-as évek elején nagyon megcsappant, szinte mindannyian kiköltöztek Izraelbe. Tudtommal egyetlenegy család, férj és feleség (Keszler bácsi és néni) maradt Margittán, mindkettő ott is halt meg. Ezután a főutcán lévő zsinagógát is lebontották, tömbházak épültek a helyére Papp Attila magyartanár minden ügyködése ellenére, aki szerette volna, ha múzeummá alakítják, méltó emléke lett volna Margitta minden szempontból gazdag múltjának.

Papp Attila volt Margitta történetének lelkes kutatója és alapos ismerője, félkész monográfiáját halála után fia rendezte sajtó alá, és jelentette meg. Margitta 1967-ben lett város. Az első kövezett utcák 1955-ben jelentek meg, amikor a Szilágysomlyó–Nagyvárad-utat is kikövezték. Gyermekkoromban Margitta sárfészek volt, nekem akkor Szilágysomlyó és Nagyvárad jelentette a várost. A mi utcánkban az 1960-as évek közepéig nem volt kövezett járda. Hogy esőben ne kelljen bokáig járni a sárban, a járda közepén hosszában deszkát rögzítettek, és azon mentünk végig. Ha a rögzítés meglazult (és ez gyakran előfordult), a deszka minden lépésre felfröcskölte a sarat. Esős időben nem lehetett átmenni a szemben lakókhoz, csak hosszú kerülőúton.

Érettségi

1966 kora nyarán már vége volt a tanításnak, készültünk az érettségire. Tanáraink beosztott órarend szerint tartottak előkészítő órákat. Egyik reggel alighogy beértünk az iskolába 8 óra előtt néhány perccel, megtudtuk, a reggeli hírekben bemondták a rádióban, hogy megváltozott az érettségi vizsga rendje. Nem hét tárgyból kell vizsgázni, hanem csak háromból (nekünk magyaroknak nyolc helyett négyből, beleszámítva a magyar nyelv és irodalmat is). Éppen történelemből lett volna előkészítőnk, így ujjongva, hahotázva hagytuk el az iskolát.

Alighogy kifordultunk a kapun, megjelent a történelemtanárnő, aki nem hallotta a híreket, és kérdőre vont, hogy miért megyünk el. Nem akarta elhinni, hogy történelemből nem kell érettségizni. Teljesen megdöbbent, az arcán látszott, nem tudja felfogni, hogy 1966-ban valaki leérettségizhet úgy, hogy Románia történelméből nem faggatják ki. Évekkel később tudtam meg, hogy mi volt az oka a sürgős változtatásnak. Zoe Ceauşescu, a pártfőtitkár lánya szintén akkor érettségizett, és ő befolyásolhatta a szüleit, akik intézkedtek. A tanügyminiszter akkor Ştefan Bălan volt, de ez nem lényeges, hisz ő csak végrehajtó volt.

Mit tanultunk magyarul az egyetemen?

Szaktárgyakat mindvégig csak románul tanultunk az egyetemen. Az első félév nehéz volt, de aztán belejöttünk. Máig furcsállom, hogy tanáraink közül senki sem említette soha, hogy Riesz, Haar vagy Fejér a kolozsvári egyetemen tanítottak valaha. Csak a róluk elnevezett tételeket, módszereket tanították. Rieszről és Haarról még azt sem tudtuk, hogy magyarok, de Fejérről sejtettük a név alapján.(1) Magyarul csak a filozófiát, a tudományos szocializmust, a pedagógiát és a matematika tanításának módszertanát tanultuk. Akkoriban, 1966 és 1971 között, tudtommal csak a filozófia és a kémia szakon volt teljes körű magyar nyelvű oktatás.

A filozófiát Rácz Győző tanította. Akkor még nem tudtuk róla, hogy milyen elképesztő módon kiszolgálta az akkori rendszert. A megjelenése, a stílusa viszont arra utalt, hogy „igen magas\" körökben mozgott, nem egyszerű tanár volt. Sokszor emlegette, hogy mi történt, „amikor ifjú titán\" volt. Elmondta már első órán, hogy ő 21 évesen lett tanársegéd, és nagyon sokat kellett olvasnia, hogy felzárkózzék a többiekhez. Azt is büszkén mondta, hogy egy Korunkban megjelent cikkében pontosította Lenin anyagdefinícióját, a statikus definíciót dinamikussá tette.

Egyszer behozta Hegelnek egyik szép fekete kötésű könyvét, kinyitotta, felolvasott belőle néhány mondatot, és azt mondta: gyerekek, így kell fogalmazni. Előadásai nem voltak érdektelenek, de igen sok idegen szót használt. Egyszer leírtam, és megtanultam egy ilyen mondatát, amelyet azóta is elrettentő példaként sokszor emlegetek. A mondat így szólt: „Az exteroceptív analizátoraink segítségével percipiáljuk az objektív valóság manifesztálódásait.\" Mindig késett az előadásokról, a félóra megszokott késés volt. A vizsga napján majd két órát várakoztunk, amikor egyik kolleganőnk azt mondta, ő tudja, hol kell keresni Rácz Győzőt. Ketten elmentek a megyei pártbizottsághoz (átellenben a teológiával), és egy Utunk-kefelevonat piros tollal való javítása közben találták. Ekkor tudtuk meg, hogy cenzorként is működött. Kora délután aztán levizsgáztatott bennünket (ha jól emlékszem, elnézően tette).

Reményi Sándor kollégánk (aki annak idején azért döntött a matematika mellett a színészet rovására, mert: „színészként nem foglalkozhatnék matematikával, de tanárként színészkedhetem\") mesélte egyszer, hogy valamilyen ünnepségen el akart szavalni egy verset (sajnos már nem emlékszem, hogy melyiket), de voltak benne (akkori szemmel nézve) „rizikós\" részek. Gondolta, megkérdezi Rácz Győzőt, hogy elszavalhatja-e, és ha ő igent mond, akkor utólag senki sem vonhatja felelősségre. Telefonon felhívta, de Rácz Győző ügyesen kitért az egyenes válasz elől, így hát nem jött be a trükk, neki kellett döntenie. Úgy gondolkodott, kihagy a versből két teljesen ártatlan sort, és később azzal védekezik majd, hogy úgy gondolta, e két sor nélkül nyugodtan el lehet szavalni a verset. Ez meg is történt, megtapsolták, majd Fodor Sándor író odament hozzá, és megkérdezte halkan: azt a két sort akarattal hagytad ki? Mert akkor rendben van. Egyedül csak ő vette észre.

A következő két kis történet is jellemző. Egyszer Kányádi Sándor az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején a bölcsészkar környékén ment az utcán, amikor megállt az út szélén egy autó, és Rácz Győző beinvitálta azzal a kérdéssel, hogy „Költőm, hová vigyelek?\" Majd megkérdezte: „Mondd, kérlek, milyen érzés nagy magyar költőnek lenni?\" Kányádi válasza így hangzott: „Idefigyelj, Viktor! Egyszer találkoztam egy angol fiatalemberrel, aki gyalogosan, hátizsákkal járta be Erdélyt. Amikor megkérdeztem tőle, milyen érzés egy nagy birodalom polgárának lenni, azt válaszolta, nem tudja, mert sohasem volt más.\" A következő történet forrása bizonytalan, de maga a történet érdekes. Amikor a nyolcvanas években még nem zsuppolták ki a román hatóságok a kolozsvári magyar konzulátust, annak egy szokásos fogadásán a Belvedere Szállóban néhány pohár bor után Rácz Győző azt mondta, hogy „itt vagyunk mi, híres erdélyi magyarok\". Mire Kányádi csak annyit mondott, hogy Kossuth is és Görgey is híres magyar volt. Ettől aztán majdnem egymásnak ugrottak. n 

 A tudományos szocializmust Sebestyén Péter tanította, akiről sokat nem tudok. Leadta a blődségeket, próbált röviden válaszolni a provokatív kérdéseinkre, de nem fitogtatta tanári erejét, nem fenyegetett ezek miatt soha, pedig igen igyekeztünk mindenféle kérdésekkel eltéríteni az előadás témájáról. Arra a provokatív kérdésre, hogy nem áll-e fenn a személyi kultusz veszélye Romániában, röviden csak annyit mondott, hogy szerinte nem. Pedig akkor (1968–69-ben) már erősen dühöngött ez. Amikor meghalt, temetésén a román kolléganője (szintén tudományos szocializmust tanított, és nacionalista volt) meglepetésünkre nagyon emberi hangon búcsúzott tanártársától, hangsúlyozva, hogy mindig segítette a földijeit (ezen a székelyföldieket értette, hisz Sebestyén Péter székely volt).

A pedagógiát Nagy Károly tanította, aki – akárcsak apja, Nagy István író – elkötelezett baloldali ember volt. Ehhez hű maradt 1989 után is, ellentétben sok harcostársával, aki nagyon jól tudott váltani, és gazdag kapitalista lett. Merev embernek tartottuk, de azt elérte, hogy elolvassam Makarenko könyvét, amely nekem Az új ember kovácsa címmel volt meg, valószínűleg iskolai jutalomkönyvként (később Pedagógiai hősköltemény címen adták ki), és igénytelen külsővel várta a polcon, hogy valami vele is történjék. A szerző rosszkor és rossz helyre született, a könyv – leszámítva az ideológiai körítést – még olvasható is volt. Nagy Ká­roly arra is tanított, hogyan kell titkos információkat szerezni a tanulókról, és hogyan kell azokat felhasználni nevelési célokra. Azt, hogy ezt a módszert szintén „nevelési céllal\" ma hogyan használja a legnagyobb és legdemokratikusabb testvér (már majdnem atya), azt nap mint nap látjuk és halljuk. Soha sem volt szerencsénk a hivatalból kinevezett nagy testvérekkel!

A matematika módszertanát T. Tóth Sándor tanította, aki matematikatörténészként ismert. A gyakorlatot – összesen tízen voltunk magyarok – a Brassai-líceumban tartottuk Boda Károlynál. Minden, általunk tartott óra után alaposan megbeszéltük azt, mindkét tanár hasznos megjegyzéseket, tanácsokat adott. De magunk is elmondhattuk a véleményünket. A gyakorlati jegy mellé még egy kollokviumi jegy is kellett. Ezt a kollokviumot, egyik társunk javaslatára, sikerült nagyon jól megszerveznünk. Tanárunk elfogadta, hogy azt a Brassaival szembeni Hubertus vendéglőben tartsuk meg, ebéd közben. Ettünk, ittunk, és közben vizsgáztunk, válaszolgatva a feltett kérdésekre.

Miután mi 1971-ben végeztünk, engedélyezték, hogy néhány szaktantárgyat is lehessen magyarul tanulni a matematika karon. Első éven az algebra, matematikai analízis és mértan tárgyakat lehetett magyarul tanulni, másodéven már csak az algebrát. Ennek az engedékenységnek az volt az oka, hogy Románia meg akarta szerezni az Egyesült Államoktól a legnagyobb vámkedvezményt (és ezt később meg is kapta), de ezért tenni is kellett valamit, mert az amerikai kongresszusban számon kértek bizonyos dolgokat, voltak „akadékoskodók\" (többnyire magyar származásúak).

A cél érdekében azt is megcsinálták, hogy hirtelen egy nagyon szép kivitelezésű magyar nyelvű folyóiratot adtak ki. Örömmel vettem meg az akkori Béke téri újságárusnál. Az első oldalán a kolozsvári Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor volt látható nagyon szép légi felvételen. Nézegettem, hogy mi ez, hisz eddig nem láttam, Romániai Magyar Szó volt a címe, új folyóiratnak véltem, de hamar rájöttem a turpisságra, mert rá volt írva, hogy alkalmi időszakos kiadvány. Akkor nem tudtam az okát, de később hallottam, hogy alighogy kijött a nyomdából, repülővel vitték Washingtonba mutogatni. Annyira alkalmi volt, hogy nem is jelent meg belőle csak ez az egyetlenegy szám.

Az ilyen és ehhez hasonló módszerek meg is tették a hatásukat, hisz a vámkedvezményt megkapták. Ezért engedtek valamit az oktatás terén is. Első éven csupán négy tárgyat tanítottunk a matematika szakon, ebből a már említett hármat lehetett magyarul tanítani, az informatikát nem. De a magyar diákokat nem volt szabad külön csoportba sorolni (holott az lett volna a logikus és praktikus), hanem vegyesen, ami azt jelentette, hogy az órarendkészítőnek nagyon kellett bűvészkednie, hogy elfogadható órarendet készítsen, hisz a magyar diákok hol a közös csoportban voltak, hol külön. Ugyancsak vigyáztak arra is, hogy a kollégiumban nehogy előforduljon, hogy egy szobában csupán magyarok lakjanak (érdekes módon az lehetett, hogy csak románok legyenek). Egyszóval az Andrei Marga rektor által kitalált multikulturalizmusnak mélyebbek a gyökerei, mint azt az ember hinné.

Szórakozás

Annak idején még nem volt szabad szombat, tehát sokszor szombaton is voltak órák. Nekünk a matematikán soha nem volt heti 26 óránál több, míg más szakokon sokszor 30 fölött is jócskán volt. De volt olyan félévünk (ha jól emlékszem, harmadéven), hogy csak heti 19 óránk volt. Irigyeltek is bennünket a más szakosok. Emlékszem egyik tanárunk jó tanácsára (ma is ajánlom mindenkinek), aki azt mondta, hogy ha minden előadásjegyzetet elolvasunk idejében úgy, hogy megértsük, akkor a vizsgaidőszakban könnyen megtanulhatjuk a vizsgára az egész anyagot.

Tehát évközben nem kell tanulni, csak megérteni! Vasárnaponként kirándultunk a környéken, a Bükkben, a Bácsi-torokban, néha a Lombi-erdőben. Többnyire kis csoportokban, de voltak olyan alkalmak is, amikor csatlakoztunk „igazi kirándulókhoz\". Emlékszem, amikor Xántus János volt a vezetőnk, vagy amikor Kovács Nemere. Ilyenkor a találkozó reggel 9-kor vagy 10-kor volt valamelyik busz vagy trolibusz végállomásánál. Az volt a szabály, hogy a megbeszélt időpont után még megvártuk a következő buszt, és csak azután indultunk el. Hétközben színházba, operába, moziba jártunk. A „bulik\" többnyire szombat este voltak. Nagyon jó hely volt a mai Belvedere Szálloda helyén álló kiskocsma a Fellegváron.

Első évben a tanévkezdés után szinte azonnal végigjárta a bentlakás szobáit az egyik utolsó éves diák (aki később matematikatanár, majd szakinspektor lett Marosvásárhelyen, diákkorában pedig novellája jelent meg az Utunkban, a Helikon elődjében K. Nyerges József álnéven), felkeresvén a gólyákat, színházi és operabérleteket ajánlva. Felírta az igénylők nevét, majd néhány nap múlva hozta a bérleteket, és csak akkor kellett kifizetni. A színház hat előadásra hirdetett egyetemi bérletet 9 lejes árban, ami 50 százalékos kedvezményt jelentett, hisz akkor a legolcsóbb jegy 3 lej volt. Az operabérlet 10 előadásra szólt, 20 lejbe került, ugyanolyan kedvezménnyel tehát, mert itt a legolcsóbb jegy 4 lej volt.

Összehasonlításképpen megjegyzem, hogy akkor egy feketekávé 1 lej volt, 65 baniból pedig meg lehetett reggelizni (ennyibe került egy pohár joghurt és egy kifli), a kezdő tanár fizetése 1280 lej, az egyetemi tanársegédé 1480 lej, egy szoba havi bérlete 400–500 lej volt. Aki ösztöndíjas volt, az havonta 30 lejt kapott kézbe, mert az ösztöndíj többi részét automatikusan levonták az étkezés és a szállás költségére. Csak a kolozsvári lakhelyű ösztöndíjasok kapták meg az egész összeget. A színháznak két egyetemi bérlete volt, két különböző napra hirdetve, az operának, ha jól emlékszem, csak egy.

Az egyetemi bérleti előadások este fél 9-től kezdődtek, hogy az is eljuthasson, akinek 8-ig órája volt. A mai fiatalok biztosan megmosolyogják azt, hogy a színházba indulást be kellett jelentenünk a diákszálló kapusánál, hogy 11 óra után érkezvén, ne írja fel a nevünket. A sokszor igazolatlanul későket az igazgató magához rendelte, sőt még a dékán is megtudhatta a dolgot. A moziban is volt diákkedvezmény, de nem mindig. Minden előadásra fenntartottak néhány protokollhelyet (nem tudom, kiknek, de biztos magas rangú pártembereknek), és ha azokra nem jelentkezett senki, akkor előadás előtt öt perccel kiosztották a várakozó egyetemistáknak.

Olvasgattunk is. Emlékszem az Utunk-beli írások egyikére-másikára. Szerettük Vári Attila szerelmes novelláit, Váradi B. László vadásztörténeteit, de érdeklődéssel olvastuk a színésznő Imbéry Melindával készült beszélgetést, akkor tudtuk meg, hogy Dsida Jenő felesége volt. El-eljártunk az irodalmi körre (akkor Gaál Gábor-körnek hívták), amelyet egy időben a bölcsészkaron tartottak hetente, aztán pedig a Tribuna folyóirat főtéri irodáiban, az egyetemi könyvesbolt fölött. Ezeken író- és költőjelöltek olvastak fel, többnyire olyanok, akik még nem érték el a „kötetes\" szintet, vagyis még nem kerültek be a Forrás sorozatba. A beszélgetést közismert író, szerkesztő moderálta (Fodor Sándorra és Szőcs Istvánra emlékszem).

Heves viták voltak, többnyire bölcsészek folytatták, mi inkább hallgattunk. Emlékszem Katona Ádámra, aki idősebb volt nálunk, és mindig nagyon határozott véleménye volt mindenről. Szerettük Szondy György erotikus verseit (nemrég megtaláltam az irataim közül előbukkanó egyik szép versét). Látogattuk a könyvtárakat, ahol jól lehetett tanulni. A Király utcai szakkönyvtárunk mellett szerettük az egyetemi könyvtárat, ahol a földszinti nagy olvasóterem mellett szívesen beültünk a második emeleti matematikaterembe, ahol szabad polcról levehettük a matematika- és fizikakönyveket, nem kellett kikérni és kivárni azokat. Itt, a könyvtár élőcsarnokában ismerkedtünk és beszélgettünk más szakok diákjaival, és ahol minden magyartalan szóért, kifejezésért 25 banit kellett dobnunk a közös perselybe.

Lelkesen látogattuk a szabadegyetemi előadásokat, amelyek akkor nagyon fontos szerepet játszottak a tájékoztatásban, amolyan oázist jelentettek a kommunista sivatagban. Én néhányszor beültem a képzőművészetiseknek tartott esztétika-előadásra is. Ezt Földes László (2) tartotta nagyon érdekes és egyedi stílusban. Jól emlékszem az egyik előadására, amelyet a belvárosi, emléktáblával megjelölt Kővári László-házzal szembeni épületben tartott (azt hiszem, ma is a művészeti egyetem tulajdona). Amint bejött a 15 négyzetméternyi terembe, feldobta lódenkabátját a kályha tetejére (fogas nem volt), és „kedves társaim az elvben\" köszöntéssel elkezdte az órát. Két órán át beszélt érdekesen és értelmesen Eminescu Glossza című verséről, miközben egyre-másra szívta a cigarettát.

Az 1968-as párizsi diáklázadás hazai hatásai

Másodévesek voltunk, amikor 1968 tavaszán Párizsban diáklázadások törtek ki. Nem emlékszem, hogy az akkori újságok miként számoltak be erről, de biztos arra használták fel az eseményeket, hogy elítéljék a kapitalista társadalom embertelen viszonyait. De azért a kommunista vezérek féltek az itthoni esetleges lázongástól, hisz Lengyelországban is voltak diákmegmozdulások, ezért egyik napról a másikra olyan miniszteri határozatot hoztak, hogy egy tanévben legfeljebb nyolc vizsgája lehet egy diáknak. Nekünk akkor másodéven tizenegy lett volna.

A kar vezetősége úgy döntött, hogy a nyolc kötelező vizsgába nem számítottak bele kettőt a téli vizsgaidőszakban letett négy vizsgából, így nekünk mégis tíz vizsgánk lett volna. Néhány kolleganőnk unszolására egy háromtagú bizottságot küldtünk a dékánhoz, hogy kifejezzük ellenvéleményünket. Az akciónk sikeres volt, így a második félévben is csak négy vizsgánk volt. Megszabadultunk például az elméletimechanika-vizsgától, amely tanárostól nem tartozott a kedvenceink közé.

Évekkel később olvastam Reneé Fallet Egy félnótás Párizsban című kisregényében a következőket:
„A Boul\' Mich\'-en diákcsapat vonult, felborogatva az autókat, betörve a kirakatokat, molesztálva a nőket, üvöltve, mint emberevők, ha répára fogták őket. Goubi rémülten bemenekült egy kapu alá, ahol már két öreg reszketett, egy nő és egy férfi.

– Kik ezek a banditák? – dadogta az ártatlan.
A hímnemű öreg felsóhajtott:
– Nem banditák ezek, uram. Ezek a holnap miniszterei, ügyvédek, orvosok.
– Szóval intelligensek?
– Igen, uram. A haza jövője, a nemzet eleven ereje.

Goubinak gyakran emlegették, hogy nem intelligens. Sose hitte. De most ezen a napon egyenesen örült neki, hogy nem az. Jalignyban majd megpróbál felborítani egy kétfogatút. A tiltakozóknak majd azt feleli, hogy Párizsban ez az intelligens emberek fő foglalatossága. Erre, következetlenül, ismét hülyének nevezik majd...\"

Ehhez, furcsa módon, csak egyetlen megjegyzést lehet fűzni: No comment.
Még abban az évben, amikor hazamentem Margittára, és elmentem a borbélyhoz, aki személyesen ismert, hajnyírás közben megkérdezte, hogy miért lázongtak Párizsban a diákok. Jobb életkörülményekért, modernebb, hatékonyabb oktatásért – mondtam. Erre olyan kérdést kaptam, amelyre nem tudtam jó választ adni: Honnan tudják, milyen a modernebb, hatékonyabb oktatás?

A kihelyezés

Utolsó évesek voltunk az egyetemen, amikor új kolléga jelent meg az évfolyamunkon. Idősebb volt nálunk, és Bukarestből jött. Hamarosan megtudtuk tőle, hogy miért került Kolozsvárra. A bukaresti egyetemen tanult, és udvarolt Zoe Ceauşescunak. Ezt a szülők nem nézték jó szemmel, és amikor egyik évben őszre maradt néhány vizsgája, teljesen törvénytelenül kitették az egyetemről, és azonnal be is hívták katonának. Miután leszerelt, nem vették vissza a bukaresti egyetemre, de felajánlották, hogy Kolozsváron folytathatja. Nagyon jó mesélő volt, hittük is, amit mondott, meg nem is. De később kiderült, hogy valószínűleg igazat mondott.

1989 előtt Romániában az egyetemet végzetteket hivatalból kihelyezték (kinevezték) a végzettségüknek megfelelő állásokba. Ez úgy történt, hogy a végzetteket országos szinten sorba rendezték az egyetemen elért eredményük (az egyetemi évek jegyeinek átlaga és az államvizsgajegy) alapján, és ebben a sorrendben választhattak állást. Amikor mi végeztünk 1971-ben, még nem működött a később bevezetett telekonferenciás módszer, így mind a négy egyetem (a bukaresti, a kolozsvári, a temesvári és a jászvásári) matematika karon végzett hallgatói (körülbelül 400–450-en!) Temesvárra mentünk, és ott történt meg a helyek kiválasztása az elfoglalandó állások listája szerint, az elkészített diáknévsor sorrendjében. Első nap, amikor az épület előtt várakoztunk, megjelent a bukaresti kollégánk Zoe Ceauşescuval karonfogva, és végigsétáltak előttünk.

A kolozsvári matematika karra nyolcan kaptunk tanársegédi kinevezést, ebből hatan az újonnan alakult informatika szakra. Amikor szeptember elsején megjelentünk, hogy elfoglaljuk az állást, a dékánhelyettes azzal fogadott, hogy még nem tudják, mi lesz velünk, de hamarosan kiderül. Addig amit tehetünk az az, hogy keresünk magunknak jó albérletet, mert az egyetem nem tud lakást biztosítani, de október elsejéig üresek a diákkollégiumok, tehát lakhatunk ott.

Már első nap beleütköztünk a folyosón a bukaresti fiúba (valamilyen ügyben járt Kolozsváron, és benézett az egyetemre, mondta). Rögtön elmondta, hogy ha még nem tudnánk, szeptember 13-ától Bukarestben részt kell vennünk egy egyéves továbbképző tanfolyamon. Akkor hozták be az országba az első IRIS 50, francia gyártmányú számítógépeket, amelyeknek szabadalma alapján kezdték aztán gyártani a FELIX C-256-os gépeket. Ennek a működését, programozását, üzemeltetését kell elsajátítanunk. És úgy volt! Ma sem tudom, honnan volt ilyen jól informált. Milyen magas körökben mozoghatott? De nem lett a pártfőtitkár veje, és nem tudok róla, hogy akár szakmailag vagy politikailag kimagasló sikereket ért volna el.

Akkoriban az egyetemi oktatás ötéves volt. Utolsó félévben már nem voltak órák, csak a diplomamunka megírásával foglalkoztunk, de ugyanúgy kaptuk az ösztöndíjat, mint addig. A mi időnkben már nem kellett záróvizsgázni (ez, gondolom, szintén a Ceauşescu lánynak köszönhetően, de nem abban az évben törölték el, amikor mi végeztünk, hanem előrelátóan már hamarabb, talán éppen akkor, amikor az érettségit is megkönnyítették). A diplomamunkát le kellett gépeltetni, de a képleteket kézzel írtuk be. A műszaki egyetemen kézzel írottat is elfogadtak, igaz, az fekete tussal és kalligrafikus írással készült, de szebb volt, mint a mienk. Másfél évtizeddel később a doktori tézisem is írógéppel készült, de akkor már saját magam gépeltem, kihasználva az írógép minden lehetőségét (pl. index, kitevő), de a bonyolultabb képletek csak kézzel kerültek bele.

Házassági kérelem

1973 őszén ismerkedtem meg Pozsonyban leendő feleségemmel, amikor három hónapot töltöttem a Komensky Egyetem számítóközpontjában. Miután eldöntöttük, hogy összeházasodunk, nekem az akkori államtanácstól engedélyt kellett kérnem, mivel akkor román állampolgár engedély nélkül nem házasodhatott meg külföldi állampolgárral. Egy ilyen engedélyt általában néhány hónap alatt megadtak, nekem azonban csak 22 hónap után. Ennek a története talán nem érdektelen.

Négy-öt hónap után, amikor már vártam az eredményt, megkeresett a tanszéken a karunkért felelős szekuritátés tiszt azzal, hogy szeretne velem beszélgetni a házasságiengedély-kérésemről. Addig nem ismertem, a nevét nem értettem jól, és nem is igyekeztem megjegyezni. Én válaszoltam a kérdéseire, mondta, hogy neki jellemzést (jelentést?) kell írnia rólam. A végén célzásokat tett arra, hogy segíthetném a munkájukban. Elengedtem a fülem mellett. Többször telefonált, keresett, majd a lakásomon is felkeresett. Érdeklődött a külföldi diákokról, akiket akkor tanítottam az előkészítő tanfolyamon, és ekkor nyíltan megmondta, hogy mit szeretne tőlem.

Utána napokig gyötrődtem, hogyan bújjak ki ez alól, aggódtam az engedély miatt. Nem szóltam senkinek, de eldöntöttem, hogy bármi legyen is, nem vállalom. De hogy mondjam meg neki? Amikor újra bejelentkezett telefonon, hogy mikor fog megkeresni, féltem, hogy nem lesz bátorságom ellenállni. Érkezése előtt fél órával megittam egy üveg bort, hogy legyen bátorságom megmondani, nem vállalom a „hazafias feladatot\". És sikerült már a beszélgetés legelején, persze olyan formában, hogy én nem tudok titkot tartani, ezért nem lennék hasznára. És még hozzátettem, remélem, emiatt nem lesz semmi bántódásom. Ezen felháborodott, mit képzelek én, kicsodák ők? Utána nem keresett többet.

Akkoriban a karon sok diák volt, és kevés tanterem. Nem tudom, mi módon intézte el az egyetem, hogy megkaptuk használatba a református teológia nyugati szárnyának a második emeletét. Az udvaron keresztül közelítettük meg, a hátsó lépcsőfeljárót használva. Nem tudom, mettől meddig használtuk, de 1975-ben már biztos, és 1977-ben még mindig (emlékszem, éppen ott volt órám a bukaresti földrengés másnapján). Volt egy kis tanári szoba telefonnal.

Egyik délelőtt a szünetben telefonon kerestek a dékáni hivatalból, a titkárnő azt mondta, hogy a dékán megkér, menjek be hozzá órák után. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat. Amikor megérkeztem, a párttitkárral (aki tanszéki kollégám volt) fogadtak, és a dékán elmondta, úgy értesítették őket, hogy én kitelepedési engedélyért folyamodtam. Mi ebben az igazság? (Egy ilyen tett akkor nagy bűn, hazafiatlan cselekedet volt.) Én elmondtam, hogy ez nem igaz, én házassági engedélyt kértem, és azt várom. Utána sincs szándékomban elmenni az országból. A párttitkár feszült arca megnyugodott, és csak annyit mondott: „ugye, megmondtam\". Én hozzátettem, ha kitelepedési engedélyt kértem volna, azt neki (mint tanszékbeli kollégának) megmondtam volna.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez mi volt. Azt sejtettem, hogy kitől származott az információ. De miért kellett ezt csinálni? Hisz amikor beszélgettünk, erre is rákérdezett, és én válaszoltam. Az államtanácshoz benyújtott nyomtatvány tartalmazta a kérdést, hogy a házasság után hol szándékozunk lakni. Aztán arra gondoltam, hogy tőle jelentést kértek, de semmilyen lényeges információt nem mondtak rólam.

Egy évvel azelőtt voltam katona (szerencsére csak négy hónapig!), és megfigyeltem, hogy a magas rangú tisztek milyen fölényesen lekezelték a beosztottjaikat. Néha még előttünk is, de ha nem vették észre, hogy látjuk vagy halljuk őket, akkor nagyon brutálisan. A Szekuritáté is katonaság, biztos itt is ez a helyzet. Ő nem tudott arról, hogy mit írtam a kérésbe, nekem pedig nem hitte el. De az is lehet, hogy ezzel fenyegetni akart. Vagy üzenni, hogy jobb lenne, ha elmennék? Gondolom, neki nagy elégtétel lett volna, ha én mégis úgy döntök utólag, hogy elmegyek az országból. Akkor rászolgáltam volna, hogy megbízhatatlan vagyok, mert gondolom, ezt írta rólam a jelentésbe.

Ezek után tudtam, hogy sokáig kell várnom az engedélyre, ha egyáltalán megkapom majd. Az ismerőseim tanácsokkal láttak el, hogy kihez kellene fordulnom segítségért. És én hallgattam rájuk, és megpróbáltam mindent megmozgatni, amit csak lehetett. Ma tudom, hogy ebben sok-sok naivság volt, olyanokhoz is küldtek, akiknek akkor már semmi hatalmuk nem volt. Abban mindenki egyetértett, hogy elsősorban Péterfi István (3) rektorhelyetteshez kell elmennem, aki akkor az államtanács alelnöke is volt, akadémikus, egyszóval befolyásos embernek látszott. Bejelentkeztem hozzá kihallgatásra (amikor rektorhelyettes voltam, nálam ilyen nem volt, bárki bármikor bejöhetett hozzám, ha épp nem voltam gyűlésen).

Ez a kihallgatás nagyon érdekes volt. A rektori irodában fogadott, egyedül volt, természetesen magyarul köszöntem, ő románul válaszolt. Hellyel kínált, és én elkezdtem a mondanivalómat magyarul, ő eleinte románul válaszolt, de a legvégére átváltott magyarra. Ezt személyes sikernek könyveltem el. Lényegében semmit sem ígért, csak annyit, hogy érdeklődni fog. Az volt a benyomásom, hogy jobbnak látná, ha elmennék az országból (és ez nem rosszindulat volt nála, megkeseredett, unott embernek tűnt), mert különben csak problémáim lesznek. Egyszer még beszélgettem vele később, akkor is ez volt az érzésem. Ismeretlenül felkerestem Takács Lajost, a Bolyai Egyetem utolsó rektorát, majd Nagy István írót is. Ismerőseim ajánlására. Ez nagy naivság volt részemről, hisz akkor mindketten félreállított emberek voltak (persze én akkor ezt nem tudhattam), és még azt is hihették, hogy valaki azért küldött, hogy valamilyen módon provokáljam, lejárattassam őket. Jóindulatúnak tűntek, de hidegen fogadtak, ezt éreztem.

Kezdtek fogyni a tanácsok. Egyszer egyik jó ismerősöm azt mondta, hogy a feleségének rokona Gáll János, a tudományos szocializmus tanára, és amikor legutóbb meglátogatták, beszélt neki az én ügyemről. Megkérdezte, nem tudna-e segíteni. Miután Gáll János arra a kérdésre, hogy nem vagyok-e „hőbörgő magyar\", megnyugtató választ kapott, megígérte, hogy beszél telefonon Huszár Sándorral, aki akkor a Hét főszerkesztője volt Bukarestben. Nemsokára üzent, hogy hívjam fel telefonon Huszár Sándort, mert fogad.

El is mentem Bukarestbe, a szerkesztőségben fogadott nagyon barátságosan. Amikor mondtam, hogy beszéltem Péterfivel, és semmit sem ígért, majdnem a plafonig ugrott, úgy szidta. Mindvégig csak galambásznak nevezte, egyszer sem ejtette ki a nevét (később tudtam meg, hogy Péterfi könyvet írt a házigalamb tenyésztéséről). Azt mondta, van ismerőse az államtanácsnál, akit megkér, hogy nézzen utána a dossziémnak. Ha ez nem jár eredménnyel, akkor megpróbál összehozni Méliusz Józseffel, aki akkor a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke volt. Úgy tűnt, hogy végre jó úton vagyok!

Amikor legközelebb telefonon felhívtam Huszár Sándort, azt mondta, hogy az illető utánanézett a dossziémnak, és csodálkozva mondta, hogy a galambász mégiscsak szólt az érdekemben, mert ennek hatására kicsit feljebb kerültem a sorban. Viszont Méliusszal nem jön össze a dolog, mert nem érzi jól magát, a felesége arra kérte, hogy ne zavarjuk. Tudomásul vettem, hisz tudtam valamit a Méliusz életéről, tudtam, hogy idegileg nem teljesen egészséges. Utána talán már csak egyszer beszéltem Huszár Sándorral, nem emlékszem, hogy telefonon vagy személyesen, amikor egyszer találkoztunk egy temetésen Kolozsváron, de lehet, hogy ez sokkal később volt. Akkor mégiscsak telefonon lehetett. Nagyon kimért volt, semmi sem volt benne az első találkozásunk kedvességéből. Elgondolkoztam, mi lehetett az oka? Talán az ismerőse megláthatta a dossziémban a negatív jellemzést? És azt javasolhatta neki, hogy nem érdemes miattam exponálnia magát? És akkor ezért nem hozott össze Méliusszal sem, nem a betegség miatt.

Mivel eredmény nem volt, elhatároztam, hogy elmegyek kihallgatásra az államtanácshoz. A szokásos, nem barátságos, de nem is elutasító beszélgetés volt. Igazolást is vittem, hogy a menyasszonyom állapotos. Természetesen ígéret ilyenkor nem szokott lenni, az illető nincs döntési helyzetben, ő csak meghallgat és referál a főnökeinek. A menyasszonyom kedvenc tanára, Turczel Lajos éppen abban az évben adta ki egyik könyvét, és megkérte, hogy juttassa el Méliusznak a dedikált példányt. Kaptam az alkalmon, megszereztem a Méliusz József címét, és a könyv mellé betettem egy levelet a problémánkkal. Hamarosan válaszolt, és arra kért, hogy küldjek neki egy kérést a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának címezve.

Nem emlékszem már, hogy ez mikor is volt, mennyi idő telt el, amíg értesítést kaptam Bukarestből, hogy menjek az engedélyért, mert megkaptam. Sem akkor nem tudtam, sem ma nem tudom, hogy végül is kinek a segítsége volt a döntő. Az is lehet, hogy senkié, 22 hónap után úgy gondolták, hogy megkaphatom. De azért telefonon felhívtam Huszár Sándort is és Méliusz Józsefet is. Megköszöntem a jóindulatukat. Méliusz arra kért, írjak egy rövid köszönő­levelet a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának. Megtettem.

Amikor Királyhelmecen az anyakönyvi hivatalba beadtuk a házasságkötéshez szükséges papírokat, a tisztviselő megnézte a román nyelvű engedélyemet, és megjegyezte, hogy kellene egy hivatalos szlovák fordítás, de ő is tudta, hogy a környéken nincs hivatalos román fordító, ezért elfogadta, hogy majd később pótoljuk. Szerencsénkre nem volt bürokrata. Mi pedig máig elfelejtettük pótolni. Nemrég csodálkozva vettem észre, hogy nevem szerepel a Petőfi Irodalmi Múzeum adattárában.

Hogyan kerültem oda? Kis keresgélés után kiderült, hogy Méliusz hagyatéka került oda, és benne van három levelem. Az is kiderült innen, amire én már nem emlékeztem, hogy 1976. május 17-én, június 5-én és szeptember 25-én írtam ezeket. Ezekről nincs másolatom, és nem őriztem meg a Méliusz levelét sem (lehet, hogy az ő hagyatékában van másolat róla). Alig-alig őriztem meg néhány levelet, dokumentumot (és nem is mindig a legfontosabbat), akkor nem gondoltam arra, hogy ezeket érdemes eltenni az utókornak.

Goldner Gábor kollégám mondta egyszer, hogy 1990 nyarán egy főtéri tüntetésen észrevette maga mellett az egyetemért (vagy karunkért) felelős egykori szekust, és rákérdezett, hogy most hol dolgozik. Azt válaszolta, hogy ugyanott, majd hozzátette: „de már nem vagyunk elnyomó szervezet\".

Folytatás a következő Szempontban

Jegyzetek:

1 Riesz Frigyes (1880–1956) 1911–1919 között, Fejér
Lipót (1880–1959) 1905–1911 között, Haar Alfréd (1885–1933) pedig 1912–1919 között tanított a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen. Mindhárman világhírű matematikusok.

2 Földes László (1922–1973) irodalomkritikus, szerkesztő, lélektan-filozófia szakot végzett a Bolyain. Az Utunk, majd a Hét főszerkesztő-helyettese.

3 Péterfi István (1906–1978) botanikus, egyetemi tanár, akadémikus, 1959–1976 között rektorhelyettes, 1968–1978 között Románia Államtanácsának alelnöke.