Bár meglepett a jó nevű, útikönyvekre szakosodott kiadó dilettantizmusa, ezt annak a számlájára írtam, hogy a világtérképen Románia a Lonely Planet számára eléggé jelentéktelen, érdektelen folt lehet, Nagyvárad pedig fokozottan az. Azt azért megfogadtam, hogy Lonely Planet-kiadványra pénzt költeni sosem fogok.

Nyitott szemmel, mégis sötétben

A közelmúltban egy másik népszerű bédekkersorozat, a brit Nyitott Szemmel (Insight Guide) Romániának szentelt könyvét, pontosabban annak magyar nyelvű, a budapesti Kossuth Kiadó által megjelentetett változatát volt alkalmam forgatni. A gyönyörű kivitelezésű kötetet – lokálpatriótai kíváncsiságtól fűtve – ismét Nagyváradnál nyitottam fel. Már az első sorok után az a kellemetlen benyomásom támadt, hogy a könyv tartalma minőségében meg sem közelíti annak külcsínét. A szerző Nagyváradot a történelmi régióként nem létező Körös-vidékbe helyezi, leszögezve, hogy 1920-ban „a terület lakosságának 80 százaléka magyar volt”, a városokban pedig ez az arány elérte a 95 százalékot.

A Pallas Nagy Lexikonának 1897-es kiadása szerint azonban Bihar vármegye lakosságának csupán 54,93 százaléka volt akkoriban magyar, s bár a Körös-vidék átnyúlik Arad vármegyébe is, ez lényegesen nem módosíthatta a nemzetiségi arányokat, s főleg nem a magyarság javára, illetve azok nem változhattak mintegy 25 százalékkal két évtized leforgása alatt.

Az útikönyv írója – aki ugyanazon fejezetben a Bánságot konyhanyelvi terminussal Bánátként emlegeti – kifejti, hogy az utóbbi időben a nyugati határszél „városai rendezettek és pezsgőek, jó állapotú építészeti alkotásai és egyre felkapottabbá váló fürdőhelyei azokra az időkre emlékeztetnek, amikor Közép-Európa gazdagjai idejártak pihenni”. Ezen mondatot olvasva immár kétségem sem volt, hogy aki leírta, az elmúlt húsz évben nem járt Nagyváradon, nem látta a szebb napokat megélt, málló vakolatú szecessziós bérpalotákat, a jelenleg hamisítatlan balkáni hangulatú Félix- és a Püspökfürdőt pedig Karlsbaddal téveszti össze. Néhány bekezdéssel odébb arról értesülhetünk, hogy a román asszimilációs politika következtében a nagyváradi magyarok száma „minimálisra csökkent”. Bár a  „minimális” szubjektív kategória, azért a 2012-es cenzus idején összeszámlált, a népesség 25,4 százalékát kitevő, több mint 46 ezer lelket számláló váradi magyarságra alkalmazni nagyon túlzónak tűnik.

A továbbiakban aztán a vitatható minősítéseket konkrét valótlanságok váltják. „I. László országa legnagyobb várát építette ide, mely ma az UNESCO világörökség része.” Nagy kár, hogy ez nem igaz, bár az önkormányzat szerette volna a várat a világörökség részévé nyilvánítani. Valótlanság az is, hogy a vár zárva volna a turisták előtt; igaz ugyan, hogy mivel nagyrészt munkaterület, csak részben látogatható. „A Szent László halálát követő három évszázadban a város a katolicizmus keleti végvárának számított, egyfajta védőbástyának Bizánccal és az ortodoxiával szemben” – szögezi le a szerző. Ha Várad volt a nyugati kereszténység keleti végvára, vajon minek minősül Kolozsvár, Beszterce, Medgyes, Szeben, Szászhermány és Brassó?

A „régi Nagyváradtól” a „Hold katedrálisig”

„A vár soha nem esett el. A tatárok sem tudták bevenni 1241-ben, és a törökök is inkább kikerülték” – olvasható az ismertetőben. A szarvashibákat egy logikai bukfenc követi, kiderül ugyanis, hogy Nagyvárad, bár az ottománok úgymond sosem foglalták el, „a török uralom alatt minden más városnál nagyobb szabadságot élvezett. Az igazi aranykor azonban 1692-ben jött el számára, amikor a törökök átengedték a Habsburg Birodalomnak”. A valóság az, hogy a várat a mongolok is elfoglalták, amint azt Rogerius mester megörökítette Carmen Miserabile című művében, s a törökök is bevették, ez utóbbiak 1660. augusztus 28-án. Váradot 1692-ben szabadították fel a Habsburg-csapatok.

Tovább böngészve a szöveget kiderül, hogy írója a város architektúrájához éppoly keveset konyít, mint történetéhez, hovatovább az elemi logikával is hadilábon áll. „Kilépve a strada Independenţeire, egy rövid séta után eljutunk a város fő zsinagógájához (strada Vasile Alecsandri). A zsinagóga előtt álló fekete márvány emlékmű a holokauszt során elpusztult, nagyváradi zsidókra emlékeztet” – olvashatjuk a valótlanságok újabb füzérét. Az említett épület nem fő-, hanem neológ zsinagóga, és semmi köze a Zöldfa (Vasile Alecsandri) utcához azon egyszerű oknál fogva, hogy a Kossuth (Independenţei) utcán található. Az emlékmű ellenben a Zárda (Mihai Viteazul) utcában levő, az ortodox zsinagóga szomszédságában álló elemi iskola udvarán van. Ezután megtudhatjuk, hogy „a könyvtár mögött áll a katolikus Szent László-templom”, ami akár igaz lehet, feltéve, ha az ember a jelenleg ismét görög katolikus püspöki palotaként működő épület udvarát tekinti viszonyítási pontnak, a józan ész szerint azonban a templom a volt könyvtár előtt, a Szent László (Unirii) téren található. A szerző úgy tudja, hogy a tér közepén trónoló Mihai Viteazul-szobor 1924-ben került oda, s nem is téved sokat, mindössze körülbelül hét évtizedet, a lovas szobrot ugyanis a helyőrség állította fel az önkormányzat akarata ellenére a kilencvenes években.

A Szent László tér nevezetességei között nevesítve van a „hatalmas ortodox Hold katedrális” is. Az információ szépséghibája csupán az, hogy a kései barokk emlékmű nem hatalmas, s a magyar nyelvben a szakirodalomban is meghonosodott elnevezése Holdas templom. „Az Oradea Veche (régi Nagyvárad) kifejezés a Piaţa Republiciit körülvevő utcákra vonatkozik.” A szöveg írója ez esetben is bakot lőtt, ilyen nevű tér ugyanis Nagyváradon nincs, Republicii utca azonban igen, lévén ez a Fő utca jelenlegi hivatalos elnevezése. A helyi köznyelvben nem létezik a „régi Nagyvárad” kifejezés mint egy városrész megnevezése, a szerző valószínűleg abból kombinálta ki, hogy ha van Újváros, a Sebes-Körös bal partján, akkor valahol lennie kell egy régi városnak is. A régi Nagyváradként említett városrész valójában Várad-Olaszihoz tartozik. A kötetben tényként szerepel az a helyi, városi legenda, miszerint a római katolikus püspöki palotának 365 ablaka van, s nem felel meg a valóságnak azon állítás sem, hogy a restitúciót követően az egyház „azon nyomban be is záratta” az épületben székelő Körösvidéki Múzeumot.

Brassai Sámuel forogna a sírjában

Ennyi badarság láttán nem álltam meg, hogy ne olvassak bele jelenlegi lakóhelyem, Kolozsvár leírásába, melynek színvonala nem sokkal különb. „Kolozsvár sokkal viharvertebb, mint a legtöbb erdélyi város. (...) A közutak állapota egész Romániában itt a legrosszabb” – áll a bevezető sorokban, aminek kapcsán jogosnak tűnhet a kérdés, hogy azért sikerült-e csapnivalóra Nagyvárad bemutatása, mert a szerző energiáját inkább Balázsfalva, Csíkszereda, Bákó, Jászvásár, Konstanca és más települések közútjai tanulmányozásának szentelte?

Az egykori Kolozsvárt alapítói, a rómaiak „földig rombolták” 271-ben, s a várost csak „1272-ben építették újjá”, állítja a bédekker. Az első dátum Dácia provincia, s ezen belül Napoca kiürítésének éve, utóbbi pedig valóban fontos momentuma a város történetének, V. István ugyanis ekkor telepített szászokat Kolozsvárra.

Gheorghe Funar 2002-ig volt a város polgármestere az útikönyv szerint, aminek a kolozsvári magyarok többsége alighanem örült volna, a valóságban azonban 2004-ig állt az önkormányzat élén. A kincses város főterét uralja a hatalmas, „szászok által épített Szent Mihály-templom”, tudatja a szerző. A középkorban Kolozsvárnak vegyes, magyar és szász lakossága volt, a városi tanácsban fele-fele arányban képviseltette magát a két etnikum, ennek fényében megalapozatlannak tűnik a megállapítás.

A Szépművészeti Múzeum Románia egyik legszebb gyűjteményével rendelkezik, áll az ismertetőben, hiányossága, hogy csak „román festőművészek képeivel találkozhatunk”. Ez a kijelentés sem állja ki a valóság próbáját, a Bánffy-palota kiállítótermeiben rendszeresen láthatók magyar alkotók művei egyéni és csoportos tárlatok keretében egyaránt.

„A románoknak mindig is volt érzékük a temetkezési építészethez, ennek egyik legszebb példája a Házsongárdi temető” – tudhatjuk meg az útikönyvből, melyet Brassai Sámuel, Apáczai Csere János, Dsida Jenő és Kós Károly – szerencséjükre – nem olvastak, mert különben lehet, hogy forognának a sírjukban. A botanikus kertben kialakított római kertben „a római idők növényei és római szobrok várják a látogatókat”, olvashatjuk a kötetben, amiből kitűnik, hogy a szerzőnek kb. ugyanolyan homályos fogalma van a botanikáról, mint a történelemről, ha feltételezi, hogy létezett római kori flóra. Bár az is lehet, hogy csak a fogalmazással áll hadilábon.

A bédekker további meglepetésekkel is szolgál, többek között azzal, hogy a Bocskai (Avram Iancu) téren álló, a brâncovenesc stílust bizánci elemekkel kombináló ortodox katedrális az isztambuli Hagia Sophia mintájára épült. Ezen megállapítás azt valószínűsíti, hogy a szerző a két szóban forgó épület valamelyikét nem látta, vagy ha igen, akkor nagyon élénk a fantáziája, hasonlóságuk ugyanis lényegében arra korlátozódik, hogy mindkettőnek van egy központi kupolája. Az útikönyv a kolozsmonostori Kálvária-templom történetét is újraírja, megállapítva, hogy a törökök elleni 1787-es háborúban megsemmisült. A közlés annyiban sántít, hogy az említett évben semmiféle háború nem folyt Erdélyben, a templomot 1658–1661 között dúlták fel török-tatár hadak, a tévedés tehát csekély egy és negyed évszázad.

Harmadik város leírásának elolvasásával nem próbálkoztam. Mielőtt letettem volna a könyvet, még megakadt a szemem egy képaláírásként szereplő gyöngyszemen: „Az EU egyik szellemi nagyságának hallhatatlan szobra a Herăstrău parkban”. A budapesti könyvesboltban, ahol a kötet a kezembe került, a Nyitott Szemmel-sorozatnak Bosznia-Hercegovinával vagy Albániával foglalkozó darabját kerestem. Nem találtam meg, lehet, hogy még meg sem jelent. Tőlem akár megjelenhet, megvenni biztosan nem fogom.