Ugyanakkor annak ellenére, hogy a román–magyar meccseken a magyar himnuszt kifütyülik, elvárják, hogy nemzeti válogatottunk ellen a románoknak szurkoljunk. Tekintettel a közelgő, szeptember 4-ei magyar–román válogatott labdarúgó-mérkőzésre, ezt a problémát szeretném néhány szempontból elemezni az alábbiakban.

Én még megértem azt az időt, amikor Albert Flórián idején a magyar labdarúgó-válogatott 6-0-ra megverte a román csapatot. Kolozsváron a mai jogi egyetem díszterme az Avram Iancu (Petőfi) utcában a meccs elején tömve volt tévénézőkkel. A mérkőzés végére páran maradtunk, szétszórtan a teremben, akik ismeretlenül is egymásra mosolyogtunk. Másnap román kollégám mondta, hogy a románokat mások is megverték, de azok 2-3 gólnál megálltak, bezzeg a magyaroknak semmi sem volt elég. Igen, szegény Albert Flóriánék akkor kezdtek tudomást szerezni arról, hogy velünk itt hogyan bánnak...

Egészen rövid időre rá érkezett Kolozsvárra a magyar vízilabda-válogatott. A számszerű magyar győzelemre már nem emlékszem, de román kollégám akkor azt mondta, képzeljem el, hogy a sportcsarnokban a magyaroknak többen tapsoltak, mint a románoknak. Aztán később én már nem voltam Kolozsváron, amikor a magyar kézilabda-válogatott egy meccsen többször vezetett a románok ellen, és a közönség magyar része azt skandálta: „Ez kell nekünk!\".

Ez az a Kolozsvár, amelyik egykor Erdély fővárosa volt. Ahol a magyar labdarúgó-szurkolók a Szent Mihály-templom bejáratával szemben levő utcasarkon gyűltek össze, és ott vitatták meg a magyar sporteseményeket. De ennél sokkal nagyobb jelentősége volt annak, hogy Kolozsváron – a Bükkben – akkor már lehetett fogni a magyar televízióadásokat. A válogatott meccseire egy egész stadionnyi magyar gyűlt össze az erdőben szurkolni a csapatnak. Akkoriban a Bükk és a magyar meccsek az én megítélésem szerint Erdélyben egyike volt azon kevés helyeknek, ahol a magyar szellemiség tömegjelenség volt.

Aztán egyszer a magyarok Mar­seille-ben 4-1-re kikaptak a csehszlovákoktól (szerintem ezen a meccsen kezdődött el a magyar labdarúgás zuhanórepülése, ami ma is tart). Ez az eredmény másnap a kolozsvári jogi egyetemen, az előadóteremben egész nap ki volt írva a táblára, hogy mindenki lássa. Ugyanazon a napon az egyetem bejáratánál a kollegák két oldalon sorfalat álltak, majd amikor a kevés magyar joghallgató áthaladt a sorfal között, ránk hujjogtattak, mint a filmekben. Nem ütöttek meg, de lehet, hogy azt könnyebben elviseltük volna, mint ezt a megaláztatást.

Ez a fajta megaláztatásunk bent az előadóteremben is folytatódott, de ott a legnagyobb meglepetésemre az ellenünk történő hujjogtatást egy, az addig általam magyarnak tartott kolleganő – aki azelőtt mindig velünk jött a magyar mérkőzésekre – a katedráról vezényelte. Ezt már nem tudtam eltűrni, és odamentem hozzá, megkérdeztem magyarul: „Mi van veled, megbolondultál?!\" Azt válaszolta, szintén magyarul, hogy „Nem, de én zsidó vagyok\".

Tovább kérdeztem: „Na és nem magyar zsidó?\" Azt válaszolta: „De igen, de ha otthon magyar társaságba kerülök, nekem azt mondják, tudják, hogy zsidó vagyok, de azért szeretnek\". Majd hozzátette, idézem: „Hát ezért vagyok ellenetek.\" (Csak zárójelben jegyzek meg három dolgot amit nem tudok elfelejteni. 1.) A legelemibb jogetikai szabály szerint a legyőzött ellenséget erkölcstelen tovább bántani, és mi ott mind jogászok voltunk; 2.) Úgy tartom ezek után is, hogy mi, magyarok hálával tartozunk a magyar zsidóknak azért, amivel Magyarország előrehaladásához hozzájárultak a XIX. században, és őszintén elítélem a 40-es években történt deportálásukat; 3.) Ezzel együtt sem annak a zsidó lánynak, sem a román kollegáknak nem tudom elfelejteni mindazt, ami akkor történt.)

A későbbiekben aztán az egyetem bentlakásában fellángoltak a viták. Azt vetették a szememre, hogy miért tartottam én a magyarokkal, amikor „román kenyeret eszem\". Ezt nem is olyan rég a bukaresti román–magyar összecsapás alkalmából Mircea Sandu, a Román Labdarúgó-szövetség akkori elnöke megismételte a sajtóban. Akárcsak abban az időben Kolozsváron, majd azután is, én most is és mindig tiltakozni fogok az ellen, hogy én román kenyeret eszem. Nem azért mondom, hogy magyar kenyeret eszem, mert az én kezemben tartom, hanem azért, mert engem – és szerintem általában az erdélyi magyarokat – nem tart el sem a román állam, sem a románok. Sőt még Iuliu Maniu is elismerte, hogy a két világháború között Románia össztermelésének 85 százalékát Erdély adta, amelynek akkor még közel a fele magyar volt.

Tőlünk, erdélyi magyaroktól nem várhatják el jogosan – legalább is tőlem nem – hogy azoknak szurkoljak, akik a himnuszunkat kifütyülik. Csak jelezni szeretném, hogy a Himnuszt erdélyi magyar, Kölcsey Ferenc írta, és akkor lett az összmagyar nemzet himnusza, amikor mi nemzetileg és államilag is Magyarországhoz tartoztunk. A himnuszunkat eddig – még akkor sem, amikor énekelni nem volt szabad – nem vették el tőlünk, tehát akkor is és most is a miénk. És emiatt tőlünk nem várhatja el senki jogosan, hogy azokkal értsünk egyet, akik az európai szellemnek ellentmondva a mi himnuszunkat kifütyülik (és ezzel meggyalázzák).

De a 60-as évek vége felé lezajlott nézeteltérések során észrevettem, hogy egyik román kollégám nem szól hozzá a vitákhoz. Amikor kettesben maradtunk, megkérdeztem, hogy ő miért nem szid a többiekkel együtt, hiszen nekem már úgyis mindegy lenne, hogy egyel többen vagy kevesebben sértegetnek. Vagy talán megért? Azt mondta – idézem a gondolatot –, hogy ő azért ért meg engem, mert ha ő Magyarországon élne, akkor levenné a magyar zászlót a helyéről, a földre taposná és bemocskolná (ő más kifejezést használt).

És akkor a címben szereplő válogatottról szólva, először is oda kell figyelnünk arra, hogy miről is beszélünk, magyarul és románul egyaránt: nemzeti válogatottról (echipă naţională), és nem állami válogatottról van szó. Nekem az a véleményem, hogy a román állam törvényeit kötelességünk betartani még akkor is, ha azok – főleg alkalmazásuk során – sokszor magyarellenesek. (Egy példát említek: a nemzetiségi jogainkat szabályozó és biztosító 1945-ös nemzetiségi statútumot ma sehol senki nem alkalmazza. Pedig a román igazságügy-miniszter a forradalom után nekem küldött válaszában elismerte, hogy legalább részben még mindig érvényben van.)

Viszont a román nemzeti válogatott nem a mi nemzeti válogatottunk, a mi válogatottunk a magyar nemzeti válogatott, magyarként én annak szurkolok. Cselényi László műsoraiból tudom, hogy nem minden kisebbség gondolkozik így. De mindaddig, amíg a zászlóinkat mi nem tűzhetjük ki, amíg a himnusz eléneklése miatt megbüntetnek, továbbá a sportmérkőzéseken a himnuszunkat kifütyülik, addig én azt hiszem, hogy jogosan szurkolok a mi válogatottunknak (a magyarnak), és nem azoknak, akik bántanak és megaláznak. Azok, akik ezt másképp gondolják, és elvárják, hogy azokkal tartsak, akik kifütyülik a himnuszunkat, megbüntetnek annak elénekléséért, azokra minimum azt kell mondanom, hogy nem értenek meg. Ugyanis csak akkor várhatják el tőlünk, hogy mi értsük meg őket, ha ők is megpróbálnak megérteni minket. Szerintem ezt máskepp nem lehet.

A felesleges viták elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a fentiek során nem azokról a kisebbségi származású sportolókról beszéltem, akik magyar, német vagy más nemzetiségűként játszottak vagy játszanak a román válogatottban. Habár az is megérne egy misét, ha elmondhatnánk, hányszor történt meg az, hogy a Romániába és más utódállamokba kényszerített magyar sportolók abba a helyzetbe kerültek, hogy anyaországi nemzettársaik legyőzésében segédkeztek. Ilyen esetekben azoknak a magyaroknak, akik nem Magyarország, hanem más nemzet válogatottjában játszanak, lehetőségük és tehetségük szerint kötelességük jól játszani, ezt kívánja a sportszerűség és az etika valamennyi szabálya. Az már a mi nyomorúságunk, hogy az ilyen dolgokat elég gyakran kell átélnünk; a románok számára más területen ezt az állapotot Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje című regényében írja le.

Évtizedekkel ezelőtt a magyar labdarúgó klubcsapatok is előkelő helyet foglaltak el a nemzetközi tornákon: a Ferencváros vásárvárosok kupáját nyert, ami a mai Európa Liga, korábbi UEFA-kupa megfelelője. Albert Flórián aranylabdát kapott, amit hozzá hasonlóan olyan játékosok érdemeltek ki, mint Franz Beckenbauer, Michel Platini és mások. Bárkivel is játszottak a magyarok, ezeknek a csapatoknak a mérkőzésein – amelyeket a román tévécsatorna is közvetített – a kolozsvári egyetemi bentlakások dísztermeiben a román nézők mindig az ellenfeleknek szurkoltak. Olyan bekiabálások hangzottak el, mint „ezek a magyarok most szálltak le a fáról\".

A kijelentés valódiságáért vállalom a felelősséget, ezeket nem tudom elfelejteni, nem is lehet. Az őszinteség kedvéért meg kell mondanom, hogy a kis létszámú magyar diákság ezeket a megnyilvánulásokat úgy reagálta le, hogy ellene szurkolt mindennek, ami „latin\". Emlékszem például, hogy amikor a Celtic Glasgow megverte a világhírű Internationalét 3:0-ra, a kis létszámú magyar diákság örömtáncot járt a díszteremben.

Örömünkre a forradalom után a Székelyföldön a román kábel­tévé-szolgáltatók elkezdték közvetíteni a magyar sportcsatornák műsorait is, habár a magyar labdarúgás és több más sportág már nem a régi. (Orbán Viktor miniszterelnök úr véleménye szerint a futball tyúklépésekben fejlődik. Bárcsak igaz lenne, de én ezt nem így látom, pedig ő, aki mindenhez hozzászól, ezen a téren is többet tehetne.)

Sokat jelentett az elmúlt évtizedekben, hogy már nem kellett az egész Erdélyt végigutaznunk, hogy megtekinthessük a magyar meccseket. Aztán egyszer csak ezek a magyar sportműsorok megszűntek. Megpróbáltam megtudni, hogy miért. A megadott telefonszámon – azon a tényközlésen kívül, hogy sajnos a magyar sportműsorokat nem közvetítik – érdemi választ nem adtak, azt pedig, hogy ennek mi az oka, vagy nem tudták, vagy nem akarták megmondani.

Tény, hogy a magyar sportműsorok a székelyföldi kábelszolgáltatók programjában ma sem szerepelnek. Tudom, hogy rajtam kívül más magyar sportszeretők is érdeklődtek a romániai szolgáltatóknál, de érdemi választ ők sem kaptak. Azt is tudom, hogy ez a probléma a tusnádfürdői Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban is terítékre került, de ha jól olvasok a sorok között, a tárgyalások mostanáig nem vezettek eredményre. Csakhogy a 60-as évek második felétől napjainkig egy pár változás azért ezen a területen is történt: a sportműsorok közvetítéséhez való jogot a szolgáltatók az előfizetők pénzéből fizetik.

Biztosan tudom – hiszen erről másokkal is beszéltem –, hogy a magyar sportszerető előfizetők előbb-utóbb nem fognak fizetni olyan műsorcsomagokért, amelyeket magyarellenes szempontok szerint állítanak össze. Elvégre mi azt akarjuk, hogy a mi pénzünkért a magyar sportcsatornákat is követni lehessen.

Addig is: huj, huj, hajrá!

Rozsnyai Sándor

A szerző sepsziszentgyörgyi ügyvéd