Egyetértek vele. Igaz, azelőtti nap úgy éreztem magam, mint a szertárba „kívánkozó\" ritka preparátum vagy esetbemutatásra érdemesült páciens. Hiszen az erdélyi magyarok nagy többsége a román tévéadón nézte végig a meccset, esetleg neten „megfogta\" az M4-es sportcsatornát.

Keveseknek adatott meg, hogy a Groupama Arénában izgulhasson húszezredmagával. És még ritkább, már-már magányosnak számít, hogy a szülőföldjéről érkező erdélyi magyar szurkoló a „bent a bárány, kint a farkas\" népmesei motívum jegyében a helyszínen lehetett ugyan, ám jegy hiányában nem léphetett a stadion területére.

Himnusz a rács mögül

A jegypénztárnál volt ugyan némi sor a meccs előtt, de csak azért, hogy a névre szóló jegyeket sajátos esetekben átírják. Amúgy ott hivalkodott több példányban a felirat, miszerint minden jegy elkelt. Egy hajléktalan koldus kínált ugyan egy jegyet húszezer forintért, átírhatót vagy átírhatatlant, de elvből sem gondoltam arra, hogy a lelátóról nézzem végig a meccset. Amúgyis, ami kívül zajlott, az is érdekesnek bizonyult.

A Klinikáknál szálltam metróra, ott nyolc egyenruhás vigyázta a rendet. A népligeti aluljáróban szakaszosan, egy-egy szerelvény megérkezésére megélénkült az élet. Miközben teljes kontraszt fogadott. Szurkolók, jelvényárusok és hajléktalanok egyvelege. Egyikük paplanba burkolózva, kopott sapkáját fülére húzva békésen olvasott a piros-fehér-zöld kavalkádban. A mellette fekvő pár előtt kartonpapírra írt csupa nagybetű: „Utcára kerültünk. Bármit elfogadunk. Köszönjük szépen.\"

Ha már a jegyemet „megspóroltam\", vettem magamnak Hungary feliratú sapkát és kisebb méretű lebegtetős magyar zászlót, később holdban-csillagban végződő sálat. Úgy néztem ki én is, mint valamiféle karácsonyfadísz. A legmegdöbbentőbb már az átjáróban az irdatlan szemét látványa volt. Vodkás- és sörösüvegek, de legfőképpen sörösdobozok. Összelapítva vagy épségben. Ott hevertek a földön, a zöldövezetben, sőt kupacokba torlódva a jegyellenőrző kapuk előtt. Még a stadion előtt is árulták a sört, és sokan úgy mentek be a meccsre, mint a repülős utazáskor szokásos ellenőrzés előtt a maradék vizüket kihörpintő utasok. Aztán odabent csapolt sörrel folytathatták. Esetleg valamivel drágábban.

Az ivászat nagyon megdöbbentett, hiszen a párizsi merénylet harmadnapján, nemzeti gyásznapon történt mindez. Továbbá: amikor a szurkolói kártya szükségessége miatt a magamfajta számára nem vált lehetővé, hogy otthonról neten jegyet vehessek, és azzal bemehessek a meccsre, biztonsági okokból, akkor a negyed stadion már kótyagos állapotban énekelte el a himnuszt. Kívülről, a rácsok mögül én is eldúdolásztam. Néhány hajléktalannak szemmel láthatóan karácsonya volt. Ki-kihörpintették vagy flakonba töltögették a sörmaradékokat.

Magát a meccset a Népligetben a Szöglet elnevezésű kocsmában követtem a kivetítőn a 85. percig. Miközben a zászlócskával álldogálva, két fényképezőgéppel is felszerelkezve félig a kocsmában voltam, félig kint a csepergő esőben. A kivetítőt is csak félig láttam. Priskin bombagóljánál azt még követtem, hogy ellövi, de azt már nem láttam, hogy a hálóban köt ki a labda. A fergeteges hangorkán, a petárdázás és a sárga füstfelhő azonban nem kért magyarázatot. Tíz percre rá megszólalt az egyik rocker drukker: „Ha innen elbukunk, felakasztom magam!\" Elgondoltam, amúgy az öngyilkosok temetőjében egy ilyen parcellát is megnyithatnánk...

„Ötezren leszünk a franciáknál!\"

Meccs közben a fanatikus szurkolók reakciója többet ért a kényelmes és tökéletes látványnál. A góloknál ugráltak, ugráltunk, összeölelkeztek, összeölelkeztünk. A számomra leginkább tetsző, gyakran megismételt szlogen, ami egyfajta szurkolói és nemzeti abszurd jövőképet vetít elő: „Hajdúszoboszló, Hajdúszoboszló, lesz még Oslo Hajdúszoboszló! Magyarországé, Magyarországé, lesz még Erdély Magyarországé!\" Szünetben figyeltem a csevegéseket. „Voltál Bukarestben?\" – kérdezte az egyik. „Hívott egy terrorista barátom, azt kérdezte: most robbantunk vagy holnapután?\" – epéskedett a másik. „Ötezren leszünk a franciáknál, ötezer huligán\" – szőtte Eb-s terveit a harmadik.

Mellesleg a kis kocsmában éppen úgy folyt a szurkolás, mint a lelátókon: szidták a bírót, biztattak, ugráltak, énekeltek. A riá­zások mellett még olyasmiket ordítottak, hogy: „Kubatov takarodj!\", „Hej, hej, hej, Magyarország nagy ország!\", sőt nyomdafestéket nem tűrő szavakat is fel-felröppintettek. A magyar bemondó takarékos lelkesedéssel közvetített, majd még szünet előtt elragadtatva kijelentette: „Kezdem azt hinni, hogy jók vagyunk!\". Mennyire más az ilyenfajta közvetítést hallgatni. Arra gondoltam, hogy ha most otthon lennék, és a DigiSport1-en nézném a meccset, a román kommentátor valószínűleg megismételné azt, amit az oslói meccsen folyamatosan emlegetett: a magyar csapatnak már a döntetlen is szép eredmény lenne.

Kettő-nullnál elszabadult a pokol. Mellettem álldogáló szomszédom, akit irigyeltem is helyzeti előnye miatt, hiszen meccsnézés közben mindvégig egész teste eresz alá került, úgy átölelt, mintha szilveszteri pezsgőt bontottunk volna baráti körben. Utólag értesültem, hogy öngól volt. Sőt a végeredményt is csak másnap reggel tudtam meg a Nemzeti Sportból. A gól után két percre, a 85. percben ugyanis magukra hagytam újdonsült cimboráimat a Szögletben, és átsiettem a focistadion bejáratához. Akkor rúghatták a gólt a norvégok, amikor éppen az aluljáróban voltam. Ott ugyanis vihar utáni/vihar előtti síri csönd uralkodott. Az a néhány hajléktalan nem volt napirenden az eredménnyel.

A rácsok mögül követtem az utolsó öt percet vagy ötven méter távolságból. A mentősök és a biztonságiak legalább közelebb állhattak a kivetítőkhöz, ha már munkájuk ide szólította őket. Aztán az egyik kinyitotta előttem a nagykaput. Arra kértem, hogy legalább most engedje be „szerencsétlen erdélyi nemzettársát\", aki nem tudott jegyet venni és bent lenni az arénában. Azaz: hadd mehessek át azon az ötvenméteres szakaszon, és a lépcsőkön felkapaszkodva hadd állhassak az utolsó sorba, hogy valamit mégiscsak lássak élőben a fiúkról, a nemzeti tizenegyről. Ha már személyesen kijöttem a stadionhoz. Emberségére apelláltam, de nem tette lehetővé kérésemet. Arra hivatkozott, hogy kirúgják az állásából, mert „ott fent figyelik\". Hát igen! A Jóisten mindannyiunk cselekedeit biztonsági kamerákkal követi...

Hatalmas hangorkán, ünneplés vetett véget a meccsnek. A szurkolók többsége még a stadionban maradt megköszönni a fiúknak, hogy a mai meccsen valóban jól játszottak. Ha nem is Aranycsapat, de legalább csapat!

Hátha nem kell várni újabb harminc évet a sikerre

Nos nem láttam élőben a fiúkat. Ez kimaradt. Az ünneplésről is legfeljebb neten kapok képanyagot. A Hír Tv és számos csatorna szorgosan filmezett, interjúvolt. Személyeket, egész családokat. A kemény mag ünneplésére utolsó mozzanatként került sor. Színes füstfelhők, fények és ütemes skandálások közepette. A fanatikus drukkerek Erdély iránti érzékenysége első hangulatomban jólesett, aztán már vegyes érzéseket váltott ki. Mégsem kellett volna olyan jelzős szerkezeteket használni, amilyeneket a szájukra vettek.

Fél tizenkettő volt, egyszerre mindenki elsietett, hogy elérje az utolsó metrószerelvényt. A jegyőrök kivételesen nem buzdítottak jegyellenőrzésre, inkább felszólítottak mindenkit, hogy siessen. Megérkezett az utolsó szerelvény. Valahogy felfértem rá. Olyannak tűnt, mint egy dübörgő doboz. Úgy mozgott a padlózata, mintha földrengést szimuláltak volna. Az örömmámorban úszó szurkolók tömeges skandálással megköszönték az ingyenutazást, és éltették a csapatot. Leszállásom előtt még egyszer rázendítettek: „Hajdúszoboszló, Hajdúszoboszló, lesz még Oslo Hajdúszoboszló!\"

Ezzel egy időben a stadion körül feloszlott a rendőrkordon, és távoztak a lovascsendőrök. De ideig-óráig megmaradtak szemétkupacok. No meg a remény a szívekben, hogy nem kell várni majd újabb nemzedékváltást, harminc esztendőt, hogy a magyar csapat megismételhesse a mostani sikert.
Hajrá, fiúk! Hajrá, Magyarország!

dr. Ábrám Zoltán