– Tesvérbátyja, Szörényi Szabolcs Budapesten született, ön viszont 1945. április 26-án már az ausztriai Gmundenben. Mi ennek a történetnek a háttere?

– Ha valaki ismeri az akkori állapotokat, különösebben nem csodálkozik ezen. 1944 őszén, miután Szálasi átvette a hatalmat, a család nyugat felé indult. Anyai nagyapám pénzügy-minisztériumi államtitkár volt, tehát nem családi alapon mentünk ki, hanem a minisztérium gépkocsiival távoztunk. Valóban Ausztriában születtem, de fél év múlva már itthon voltunk. A nagymama és a nagypapa viszont Svájcon keresztül Dél-Franciaországban kötött ki. A nagymama a zeneakadémia zongoratanárnője volt, koncerteket is vállalt. Hogy milyen sikerrel, arról sajnos nem maradtak adatok.

– Igaz történet, hogy a „francia\" nagymama küldte a pénzt az első gitárra?

– De még mennyire! Küldték az emberek külföldről a csomagokat az itthon maradottaknak, a postán meg ízekre szedték őket. Ügyes volt a nagymama, egy kopott bunda alsó felvarrásába rejtette el a dollárokat, és egy levelet is mellékelt, édesanyámnak címezve: „Óvatosan kezeld ezt a bundát, mert az alsó felvarrás elég könnyen leszakad.\" Ebből anyukám pontosan tudta, hol kell keresgélni.

– Mit szóltak a szülők ahhoz, hogy a Szörényi testvérek már kamaszkorukban a rock-, a beatzene felé fordultak?

– Keresztanyám hegedülni tanított, de nem sokáig, mert \'56 őszén intézetbe kerültünk. Ott már mandolinzenekarunk volt, majd belépett az életünkbe a gitár. Elindult a beatzenei mozgalom, és emlékszem, apám egy esti beszélgetésen megkérdezte, nem kellene-e valami rendes foglalkozás után nézzünk? Ebben nagyjából benne volt a véleménye.

– Később a klubokban úgy fogadták önöket, hogy „jönnek az őrült Szörényiek\". Mások voltak, mint a többiek?

– Vácott, a kollégiumban ragadt ez ránk, ahol klubdélutánokon egy hónapban egyszer elszórakoztattuk az iskolatársainkat. A kollégium igazgatója, egy bizonyos Molnár úr, akit mi Pisztrángnak hívtunk, mert olyan volt a feje, mint egy halnak, mindig mondta: „itt jönnek az őrült Szörényiek, akiknek dalból van a lelkük\". Miután egy délután elég viharos módon eljátszottam egy Adriano Celentano-számot, behivatott az igazgatói irodába, hogy leteremtsen. Azt mondta, rossz példát mutatok a diákoknak, mert „riszölöm\" magam a színpadon, és egyáltalán, mi ez? Mondtam neki, ez a műfaj és a zene ezt hozza ki belőlem. Talán ez volt az első „kritika\".

– Melyek voltak azok a külföldi együttesek, amelyek elvarázsolták önöket?

– Kezdetben mindent játszottunk. A Luxemburg rádiót hallgattuk, a lelkes gyerekek mindenféle rossz magnóval felvették a dalokat, és mi hallás után lekoppintottuk őket. Nekem viszont 16 évesen már megvolt Az utcán című szám dallama. Amikor az Illéssel az első év nyarán Nógrádverőcén játszottunk a nemzetközi KISZ-táborban, további három dalt megírtunk az előbb említetthez, ez volt az első négy saját számunk magyar szöveggel. Ezzel a zenészkollégák csodálkozását is kivívtuk, de maga Illés Lajos sem hitt benne, azt hitte, leégés lesz a magyar számok vége. Egy évre rá Presser Gábor is írt magyar számot, és akkor már láttam, hogy beindult a dolog.

– Amiben viszont mindenki mástól különböztek, hogy a beatzenébe népzenei motívumokat is becsempésztek. Az ön ötlete volt?

– Igen, már Az utcán című dalban is volt népzenei motívum. Rajtam múlott, de bizonyos mértékig Beatles-hatás ez is. Ők skandináv, ír és egyéb népzenét használtak fel, John Lennon tudatosan építette be a motívumokat a zenéjükbe. Gondoltuk, ha a Beatles megengedi magának, mi is beleszőhetjük a beatzenébe a hagyományos népi dallamokat. Nyilván mi a Kárpát-medence népzenei dallamvilágára gondoltunk.

– Értette, megérezte a közönség, hogy miről van szó?

– Abban a világban az volt a trendi fiatal, aki érdeklődött, tájékozott volt, megpróbált olvasni a sorok között. Abban versengtek a fiatalok, hogy ki az értelmesebb, okosabb. Annak idején nem a jegyekért versengtünk, hanem hogy ki milyen módon tudja értékelni a világ dolgait.

– Egy pécsi kukarugdosásból botrányt fabrikáltak az Illés körül. Ez az ügy is hozzájárult a zenekar felbomlásához?

– Természetesen koncepciós eljárás alá helyeztek minket. Egyedül Szörényi Szabolcs volt abban a társaságban, akik Pécsen belerúgtak egy kukába. A tét azonban az volt, hogy az Illés zenekaron rúgjanak egy nagyot. A többi szereplő neve persze nem mondott semmit, ezért Szabolcs lett a bűnbak, rajta keresztül pedig az Illés együttes.

– Érezte, hogy új úton, új emberekkel, új zenekarral kell elindulnia?

– Az Illés együttesen már látszottak a fáradtság jelei, addigra már nem kis pályát futottunk be. Akkoriban felléptünk egy „kalákás\" koncerten KITT Egylet néven – Koncz Zsuzsa, Illés és a Tolcsvay Trió –, de a Demjén Ferenccel megfejelt Bergendy együttest nem tudtuk legyőzni. Érezhető volt, ez már nem megy. Szórakozásból írtam akkoriban egy countrylemezt Utazás címmel, de nem gondoltam, hogy ebből zenekari repertoár lesz. Amikor a Fonográf együttest megalapítottuk, a többiek – főleg Tolcsvay László – követelték, hogy ez legyen a stílusunk.

– Lett volna esély arra, hogy a Fonográf külföldön is befusson?

– Igen. Megjelent egy angol nyelvű kislemezünk, amelyről a Levél a távolból című szám angol változata hatalmas siker lett a skandináv országokban. A történet sarkalatos pontja, hogy meghívtak minket Londonba, a Wembley-stadionba tartandó countryfesztiválra, amelynek díszvendége Johnny Cash volt. Az elvtársak azonban eldöntötték, hogy nincs pénz a kiutazásra. Ekkor már a Neotont nyomatták gőzerővel, nekik jutott pénz Japánra is. Nem mondom, hogy ha kiutazunk, világsztárok leszünk, de abban biztos vagyok, hogy nagyon gyorsan ismertté válunk.

– Akkor határozta el, hogy rockoperát ír?

– Akkor már túl voltam a Kőműves Kelemen bemutatóján, sikere pedig arra buzdított, hogy írjuk meg az István, a királyt, ami bennünk tíz évvel korábban már megfogalmazódott. A Kőműves sikere nyomán megjött az ihlet, gyorsan zajlottak a dolgok. 1982-ben aláírtuk a szerződést, egy évre rá megvolt a bemutató. Sok mindent feledtetett velem az István: a fonográfos nyűglődést, a fél évvel korábbi válásomat. Szinte elrepültem a bemutató előtt. Az mondtam, Isten nekem szabadságot adott, és élnem kell vele, amíg élek. Ehhez azóta is tartom magam.

– Az 1983-as bemutatóra a szerzők válogatták ki a szereplőket?

– Hogy Koppányt Vikidál Gyula játssza majd, körülbelül másfél-két évvel a bemutató előtt tudtam. Szisztematikus válogatás történt, bár a rendező, Koltay Gábor nem mindennel értett egyet. Tény, hogy Pelsőczy László színész azért játszott Varga Miklós hangjára, mert Varga akkoriban elég fiatal volt, és kissé jelentéktelen megjelenésű. Nem volt elég tekintélyes. Ha meghagyjuk Varga Mikit akkori kinézetében a filmben vagy a színpadon, Vikidál lesodorja őt Koppányként. Pelsőczy személyében – akinek a hangjával sincs semmi gond, haknizott is a szereppel később – legalább volt egy tekintélyes figura a dombon. Azt viszont nehezményeztem, hogy Sebestyén Márta miért csak a hangját adja.

– A hatalmas siker után nem érzett késztetést, hogy hátradőljön a karosszékben?

– Ez nálam másként jelentkezett. A hátradőlés igaz, de nem a kényelem motiválta, inkább az ijedtség: úristen, mit lehet ezek után még alkotni? Gyakorlatilag ledöbbentett a fogadtatás és a siker. A hangsúly áthelyeződött a színpadi darabokra, és később születtek még jelentős művek. Rájuk viszont türelmesen várni kellett.

– Hihetetlen megosztottságot okozott a szegedi, Alföldi-féle István, a király, lassan szinte kizárólag politikai szemmel ítélkeznek egy művészi alkotás felett. Ön ezt hogyan érzékeli?

– Mindenféle szemmel kritizálják, csak a lényeg nincs benne. A politikai osztály nem egykönynyen adja ki a kezéből ezt a lehetőséget. Nekem a hátamon futkos a hideg, amikor elérkezik augusztus 20-a. A Kádár-rendszerben még megpróbálták a népre meg a kenyérre fektetni a hangsúlyt. A rockoperánk óta egyre inkább előtérbe kerül István személye, illetve amit ő létrehozott. Attól az elképesztő demagógiasorozattól, ami a bemutató óta elhangzik, hideglelést kapok. És ez politikai oldaltól független. Hisztérikus rohamot kapok, amikor azt hallom és látom, hogy valamennyi politikus görcsösen kapaszkodik a Szent István-i örökségbe. Méltatni kell az első szent királyunk cselekedeteit, de ezekből a lózungokból süt, hogy ők tudják, melyik az istváni út, bízzunk bennük, mert ők viszik tovább az örökséget. Most persze ismét kihúztam a gyufát az Alföldi Istvánjával, de rossz helyen keresgél, aki Alföldi rendezésének kritikájában nálam keres fogódzót. Náci a színpadon, mondják. Hát a pozsonyi csata óta hajtja a germán a magyart, hogy vazallusává tegye. Amikor Alföldi szabad művészeti alapokon és teljes joggal behozza egy Mercedesben Gizellát, és náci ruhákat látunk, nekem azzal semmi bajom nincs. Magyarázza el minden embernek külön-külön: alig várta a német, hogy bejöjjön 1944-ben? Ha ennyire nem akarunk szembenézni a történelemmel, akkor fölösleges egyáltalán beszélni róla. Zseniálisnak tartom Novák Péter táltosát. Hogyan lehet füvezni? – kérdik. Miért, a táltos annak idején mit csinált? Persze bele lehet kötni, hogy miért lila az István nyakkendője, kire utal, pedig Alföldi tényleg igyekezett, hogy általános legyen a politikai mondanivalója, és ne mutasson rá valakire. Zeneszerzőként voltak hiányérzeteim: nem biztos, hogy az jó, ha színészeket énekeltetünk, lehet, hogy nem bírják. Stohl Andrást el tudtam fogadni, noha küzdött vele, de végül belefért a szerepbe. Mindenki észrevette például, hogy az Istvánt játszó Feke Pál hangja hangerőben hozzá van „gyengítve\" a Stohléhoz. Talán nem kellett volna visszaszorítani a hangját, hiszen szárnyal. Ezeket a dolgokat viszont muszáj kritikával illetni.

– Hogyan fedezte fel magának a régészeti ásatásokat?

– Az István, a király sikere kezdte felerősíteni bennem a gyerekkori élményeket, amikor apánk társasága beszélgetett magyar sorskérdésekről, a Pilisről, ahova minden évben legalább egyszer kirándultunk a szülőkkel. Azután kezdtem bele a feltárásokba, miután annyira megerősödtem anyagilag, hogy az indításánál nem szorultunk a politika támogatására. Amúgy támogatták, de rendkívül megalázó módon. Tudom, hogy sok ember számára roppant irritáló a jelenlétem – és itt nem kizárólag a zenei szakmára gondolok. Ki nem állhat sok hóbortos ember, aki köveken állva prédikálja, hogy Krisztus is magyarul beszélt, meg hogy itt van Árpád eltemetve, meg ott van eltemetve. 2000 óta múzeumi segédlettel dolgozunk a Pomáz fölötti Holdvilág-árokban. Az ásatások azt fedik fel, hogy itt faragták a rómaiak a villák fűtésoszlopait. De az ember az összefüggéseket keresi: miért találunk a sziklák között egy szinte sértetlen római oltárkövet? Miért vannak állatáldozati csontok a kövek között? Honnan a hun cserépmaradványok? Miért kellett ezt a római bányát teljes egészében visszatölteni? Nos ezek a miértek húznak bennünket előre 12 éve. Nagyon izgalmas, de ellenszéltől ez sem mentes.

– A borászat legalább ellenszélmentes?

– Az már az! Az ellenszél ott már csak jég vagy forróság formájában jelenik meg. Komoly elemekkel kell megküzdeni, de az ember ezeket évezredek óta tiszteletben tartja. Ez a hobbim tart egyensúlyban.

Nánó Csaba