Az anyaországi nyelvhasználat is folyamatosan változott, a nyelvi kodifikáció pedig – amely a magyar nyelv közös fõváltozatát, a standardot szûkítette és merevítette – szinte kizárólag csak erre volt tekintettel. A külsõ régiók nyelvhasználata úgy változott külön-külön, hogy ebben a változásban a státusbeli hasonlóság alapján sok volt a párhuzamosság, az analógia. Ezt éppen mostanában látjuk egyre tisztábban, amikor az egyes régiók kisebbségi nyelvváltozatainak sajátos szókészleti elemei közös jegyzékbe kerülnek.

Jórészt a korábbi közös kutatásokban is részt vevõ nyelvészekre alapozva 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia kutatóállomásokat hozott létre a külsõ régiókban: Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, Dunaszerdahelyen a Gramma Nyelvi Irodát, Beregszászon a Hodinka Antal Intézetet. Ennek a közös programokon dolgozó hálózatnak a kisebb régiókban (Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Vajdaságban) is van legalább egy-egy munkatársa. A közös kutatási és nyelvi tervezési programok közül talán a legfontosabb az, amelyet ez a munkaközösség „határtalanítás\"-nak nevezett el (a program szakmai vezetõje Lanstyák István, a pozsonyi egyetem tanára). A program célja pedig éppen a közelítés a regionális nyelvi értékek megõrzésével. Az, hogy a magyar nyelv közös változatában csökkenjenek, idõvel esetleg el is tûnjenek azok az országhatárok által generált és fölerõsített nyelvhasználati eltérések, amelyek esetenként zavar(hat)ják a magyar–magyar kommunikációt. El kellene érni, hogy a magyar jelzõ a nyelvvel kapcsolatban (valamint a kultúra, a történelem stb. vonatkozásában) a kézikönyvek, szótárak címében is valóban a magyart jelentse, ne csak a magyarországit! A szakmabeliek közül is csak viszonylag kevesen látják be, hogy a 20. század második felében többnyire ez nem így volt, és emiatt a „határtalanítás\"-ban a magyar (vagy a magyarországi magyar) nyelv elleni merényletet gyanítanak.

2. A magyar nyelv kisebbségi változataiban a sajátos elemek regionális jellegûek, gyakran kölcsönzések (a Felvidéken szlovakizmusok, Kárpátalján ukrán és orosz elemek stb.). Erdélyben ezek transzszilvanizmusok, azaz olyan nyelvi jelenségek, nyelvi elemek, amelyeknek az elterjedési, használati köre Erdélyre korlátozódik, de nem teljesen lokálisak. Jellemzõ példák: ázalék ’májashurka, véreshurka, kolbász öszszefoglaló neve’ (az Erdélyi magyar szótörténeti tár adatai jórészt Kolozs és Szolnok-Doboka megyébõl valók, ma is elsõsorban itt használatos regionális köznyelvi szinten), hamar ’korán’, kap ’talál’, kert ’kert+kerítés’, ül ’hosszabb ideig marad vhol’ (pl. Meddig ülsz Magyarországon?; az ÉKsz.-ben pejoratív minõsítéssel); szén ’parázs’; burján ’gyomnövény’, murok ’sárgarépa’, pánkó ’fánk’, tészta ’sütemény’, potyol ’ütögetéssel húst puhít’; kukkra dob (hajít) ’magasra dob’; jösztök (a jöttök változataként) stb.

A közhasználatú román eredetû elemek szinte mind egyúttal a múltbéli vagy a jelenlegi erdélyi magyar nyelv sajátos elemei, azaz transzszilvanizmusok. Az élõnyelvi használat szempontjából romanizmusnak tekinthetõ minden olyan román eredetû elem, amelyet a beszélõ is román(os)nak érez akár a jelentése, akár a hangalakja vagy szerkezete alapján. Ilyenek mindenekelõtt azok, amelyek a jelentésükkel is a román kultúrához kapcsolódnak: csorba, miccs, muzsdéj; hóra, katrinca; kalugyer, pópa, preszkura; de azok is, amelyek újabb közvetlen kölcsönzések: aragáz ’propán-bután gáz (kályha)’, blokk ’panelház; háztömb’, kalorifer, kazettofon ’kazettás magnetofon’, majó, vinetta ’padlizsán’ stb. Kevésbé érzékelhetõ a román nyelvi hatás a jelentéskölcsönzésben, tükörfordításokban: unoka ’unokaöcs, unokahúg’, konferencia ’elõadás’, régiség ’szolgálati idõ’, hosszú fény ’reflektor’, sok egészséget! (a jó egészséget! változataként) stb.

Nyelvföldrajzi szempontból és a nyelvi kölcsönhatások tekintetében is a magyar–román nyelvi és kulturális „átfedési zóna\" a leginkább feltárt terület. Jól ismertek a 20. század második felében folyamatosan végzett kontaktusnyelvészeti kutatások: Bakos Ferenc, Márton Gyula, Péntek János, Vöõ István, Zsemlyei János, Benõ Attila összefoglaló, elemzõ munkái a magyar nyelv román elemeirõl; Tamás Lajos, Balázs László, Király Ferenc, Kis Emese alapvetõ publikációi a román nyelv magyar elemeirõl. A rendelkezésünkre álló források közül talán még fontosabbak a nyelvföldrajzi publikációk (elsõsorban A romániai magyar nyelvjárások atlasza), valamint a történeti anyagot enciklopedikus bõséggel felsorakoztató Erdélyi magyar szótörténeti tár. A Márton Gyula–Péntek János–Vöõ István közös munkájaként 1977-ben, a Kriterion kiadásában megjelent A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai címû szótári feldolgozás 4243 címszavának mintegy 10%-a tekinthetõ relevánsnak a határtalanításban. Ehhez járulnak az újabb, szintén közhasználatúvá vált kontaktuselemek, az erdélyi magyar tulajdonnevek (fõképpen a korábban figyelmen kívül hagyott földrajzi nevek és intézménynevek) és egyéb transzszilvanizmusok.

A határtalanítással összefüggõ kutatási program tehát a korábban lejegyzett adatok ellenõrzésével és körültekintõ minõsítésével kezdõdik, kiegészül, és folyamatosan bõvül újabb élõnyelvi adatok hiteles lejegyzésével és minõsítésével. Az így összeálló közös korpusz válik alkalmassá arra, hogy a célnak megfelelõ szelekció alapján forrásként szolgáljon a különbözõ típusú szótárak, kézikönyvek szerkesztéséhez, illetve kellõ megfontolás alapján a kodifikáció kiterjesztéséhez.

3. A határtalanítás jóval korábban kezdõdött, mint ahogy magát a programot a kutatóállomások munkatársai megfogalmazták volna. 1994-ben a budapesti Nyelvtudományi Intézetben a Magyar értelmezõ kéziszótár megújított kiadásán dolgozó Pusztai Ferenc indokoltnak látta, hogy a magyar nyelv kisebbségi változataiból is kerüljenek be a szótárba olyan szavak, szókapcsolatok, jelentések, amelyek általánosan használatosak az egyes régiókban. A szótárnak ez a kiadása 2003-ban jelent meg (Péntek János és Szilágyi N. Sándor volt az erdélyi munkatársa). Tolcsvai Nagy Gábor, az Osiris Kiadó A magyar nyelv kézikönyvtára sorozatának szerkesztõje szintén bevonta a szerkesztésbe a kutatóállomások munkatársait. Ennek az együttmûködésnek az eredménye a 2004-ben, a sorozat elsõ köteteként megjelent Helyesírás és a 2007-es kiadású Idegen szavak szótára. Kiss Gábor, a Tinta Kiadó vezetõjeként már a Magyar szókincstár (1998) szerkesztésében is tekintettel volt erre az igényre (erdélyi munkatársa: Fazakas Emese). 2007-ben õ jelentette meg Eõry Vilma szerkesztésében a kétkötetes Értelmezõ szótár+ címû munkát (ennek és a két Osiris-kézikönyvnek Benõ Attila és Péntek János volt az erdélyi munkatársa).

Szintén a Nyelvtudományi Intézet munkatársainak az ajánlatára, kezdeményezésére hasonló szellemben történt meg és történik az ún. korpuszmunkálatokban a Nemzeti Szövegtár anyagának kiegészítése. Ezzel vált és válik folyamatosan a szövegtár mai elnevezésének megfelelõen Kárpát-medencei Magyar Nyelvi Korpusszá.

Eddigi erdélyi kiadványaink kettõs céllal készültek: pótolni kívánják fontos szaknyelvi regiszterek hiányát, és közelítik is ezeket a regisztereket az anyaországihoz. Ilyen a Román–magyar közigazgatási szótár (2002); a Magyar–román közigazgatási szótár (2004; az elõbbivel együtt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége kiadásában); a Román–magyar gazdasági szótár (Romániai Magyar Közgazdász Társaság, 2005). Most folyik egy oktatásterminológiai szótár kiadásra való elõkészítése, egy román–magyar kulturális szótár szerkesztése, valamint a kodifikálandó földrajzi nevek korpuszának kialakítása.

4. Megnehezítheti az összehangolást, kétségessé teheti az általunk elképzelt nyelvi tervezés sikerét, hogy jelentõs szemléletbeli eltérés van a szakmabeliek körében a nyelvi tervezési célok tekintetében. Azok a nyelvészkollégák, akik a külsõ régiók „kétnyelvû\" valóságában élnek, viszonylag egyöntetûen ítélik meg a helyzetet. A szemléletbeli eltérésben azonban távolról sem valamiféle „magyarországi\" és „nem magyarországi\" szakmai ellentét nyilvánul meg, hiszen eddigi eredményeink éppen közös eredmények. A természetes felfogásbeli különbségeken túlmenõen két tényezõ áll a megosztottság hátterében: az egyik a nemzetközi szakirodalomban is szembenálló két elmélet, amely ellentétes módon ítéli meg a kétnyelvûséget, a nyelv és a beszélõ ember, a nyelv és a nyelvet használó közösség viszonyát stb. Az egyik a fenyegetett nyelvi, etnikai közösségek igényét és érdekét veszi tekintetbe, többé-kevésbé azzal azonosul, a másik a többségi érdeknek és szemléletnek megfelelõen a liberális modernizáció szellemében természetesnek tekinti a dolgok alakulását (errõl részletesen l. Kontra Miklós: Nyelvi emberi jogi problémák. In: Benõ Attila– Szilágyi N. Sándor szerk.: Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 2006. 9–29).

A magyar nyelvészek körében e kétféle gondolkodásmód közvetlen hatása kevésbé érzékelhetõ, inkább az a hagyományos, konzervatív „nyelvféltés\" nyilvánul meg, amely nem bizonyos nyelvközi folyamatokban (a környezõ nyelvek expanziójában és a magyar regressziójában) látja a beszélõ emberrel, a nyelvi közösségekkel együtt, illetve bennük a nyelv veszélyeztetettségét, hanem elsõsorban az idegen nyelvi hatásban. Noha talán nem volna nehéz belátni, hogy a nyelvmegtartás stratégiája még nemzeti keretekben is megelõzi a nyelvõrzés eszméjét vagy a nyelvféltés érzését. Ennek a belátásnak a hiánya tükrözõdik némelyek meg nem értésében, abban, hogy paradox módon a határtalanításban nem a nyelvmegtartás és a konvergens nyelvi mozgás szándékát és eszközét látják, hanem a magyar nyelv „veszélyeztetését\".

Péntek János

A szerzõ egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke