Az első nagyon nehéz döntés jól sikerült, mert a római keresztény Európához csatlakoztunk, és ma is ehhez a közösséghez tartozunk. A „választás kényszerűsége” később is végigkísérte történelmünket.

Sokszor külső behatás vagy kényszer befolyásolta a választást. Így volt ez a múlt század két szörnyű világháborúja esetében, hiszen egyiket sem mi akartuk, akaratunk ellenére harcoltunk idegen ügyért. Aztán következett az idegen megszállás, egy népünktől teljesen idegen ideológiát kényszerítettek ránk, és most 25 éve, a „felszabadulás” után egy másik, szintén idegen eszme telepedett ránk, a neoliberalizmus gazdasági és társadalmi kényszerűsége.

Vajon mikor tudunk egyszer és mindenkorra megszabadulni az idegen befolyástól és végre azt tenni, ami népünknek, az egy évezrede létező nemzetnek a legjobbat jelentené? Napjainkban is döntés előtt állunk, de a kérdés az egész keresztény-nyugati civilizációt érinti.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió pár éve tartó előkészítés után, tavaly tavasszal kezdte meg a tárgyalásokat a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség elnevezésű szerződésről. (Angol rövidítése: TTIP.) A tárgyalások titokban folytak, de végül – hála a világhálónak – a közvélemény is tudomást szerzett a paktumról. A megállapodást egyszerre védik és támadják, mint mindenben, ebben sincs közös gondolat, szó sincs kompromisszumról, a személyes és csoportos érdekek irányítják a tárgyalásokat.

A paktum a globalizáció még szélesebb kiterjesztése, megerősítése lenne, természetes tehát, hogy a globalizáció haszonélvezői minden erejükkel a szerződés megkötése mellett kardoskodnak. Szerintük a TTIP fellendítené a gazdasági fejlődést, úgy az Egyesült Államokban, mint az Európai Unióban életszínvonal-emelkedést eredményezne, munkahelyek teremtődnének, megszűnnének a vámfizetési kötelezettségek, olcsóbban juthatnánk a legtöbb fogyasztási cikkhez.

Röviden: egy teljesen új lehetőségeket kínáló, minden határt és akadályt lebontó, virágzó gazdasági élet bontakozhatna ki egy kb. 750 milliós közösség részére. Az ellenzők kifogása egyszerű és logikus: a szerződésnek semmi köze a demokratikus alapelvekhez, senkit nem kérdeztek meg, a kormányok felett, a köznép akaratától teljesen függetlenül akarnak olyan megállapodást kötni, mely elsősorban és kizárólag a nemzetközi nagyvállalatok érdekeit tartja szem előtt.

Az igazság az, hogy a megállapodásnak elsősorban nem gazdasági, hanem geopolitikai célja van: a jelenlegi neoliberális világrend megszilárdítása. A TTIP aláírása pontot tenne a nemzetállamok körüli vita végére. A globalizált világgazdaság nem tűri a nemzeti érdekek érvényesítését, a végső cél, hogy a multinacionális gazdasági erők ne csak gazdasági, hanem társadalmi, politikai életünket is irányítsák. Ha behódolnak egy ilyen megállapodásnak, akkor az európai nemzetek szinte teljesen elvesztenék a jogot és a lehetőséget, hogy polgáraik érdekeit a nemzeti igényeknek megfelelően képviseljék.

A Transzatalanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség olyan rendszert fogadna el, melyben nemzetközi bíróságok dönthetnek vitás kérdésekben, a világcégek bármikor beperelhetik a nemzeti kormányokat, és ha nyernek, akkor a hazai érdekek teljesen elvesznének, senkit nem érdekelne, hogy valamelyik népnek vagy népcsoportnak a döntés katasztrófát jelentene.

A fenti témáról – hála Istennek – már nagyon sokan írtak, sokan ismerik a lényeges kérdéseket, és mind nagyobb azon európaiaknak – de már amerikaiaknak is – a tábora, akik nyíltan ellenzik és bátran bírálják is az egyezményt. Németországban az utóbbi napokban ezrek tiltakoztak az egyezmény ellen, de ez volt tapasztalható Európa és az Egyesült Államok számos nagyvárosában is, ahol a közelmúltban civil szervezetek szervezésében tízezrek tüntettek a transzatlanti megállapodás ellen.

Az Európai Unió berkeiben a vélemények igen különbözőek, mindkét tábor felsorakoztatja érveit, de a lobbizók tábora sem tétlenkedik. Magyarország szakértői is megosztottak a kérdésben, ezúttal nem a jobb-, illetve baloldali szembenállás, inkább a közgazdasági szemléletkülönbség, nem utolsó­sorban a személyes érdekek játszanak döntő szerepet a véleményezésben.

A közvéleményt, mint mindig, most is erősen befolyásolják. Így volt ez annak idején a NATO-ba, illetve az Unióba való belépésünk esetében is. Nos azóta többször elkészítettük a mérleget, de máig nem lehet tisztán látni. Sokak szerint sem az ún. nyugati védelmi paktum, sem az Unió nem hozta meg számunkra a „mennyországot”. A NATO „kardcsörtetése” csak kellemetlenségeket okoz, hiszen a „keletre nyitás” számunkra szükséges folyamatát gátolja, az Unió támogatottsága pedig az utóbbi időben Európa-szerte 50 százalék alá esett.

Az Egyesült Államok elvesztette ázsiai befolyását, és ezt Kínával szemben soha nem tudja visszahódítani. De nő India, Brazília gazdasági ereje is, a régi „mumus”, a szovjetek utódja, Oroszország pedig Kelet-Európában veszélyezteti Amerika „szuperhatalmi” szerepét. A konkurenciától szabad félni, de a félelmet nem veszélyes ellenlépésekkel és olyan kétoldalú egyezményekkel lehet ellensúlyozni, melyek a másik fél felé csak fenyegetést, elhatárolást, kizárást jelentenek. Világunkon nem a jelenlegi buta, rövidlátó, elszigetelő, önző politika kell érvényesüljön, hanem a közös problémák együttes elrendezésének az elve, az együttműködés az ellenségeskedés helyett.

Ezt Washington és Brüsszel is meg kell értse, mert csak így kerülhetünk ki egy végzetes konfrontációt. A magyar politika nehéz helyzetben van. Nyugatról erős nyomás nehezedik a kormányra főleg az amerikaiak részéről. A magyar pártok közül a Jobbik és az LMP teljesen elhatárolódik a TTIP-től, a szocialisták és a Fidesz még nem döntött, a DK pedig teljes erejével támogatja a transzatlanti szövetséget. Feltehetjük a kérdést, miért támogat egy magát erősen baloldalinak tartó párt egy olyan tervet, mely az utóbbi idők legdurvább, legönzőbb vadkapitalista szándékát takarja.

Annak idején, 1956-ban a magyar nép szinte egy emberként nemet mondott a szovjet diktatúrának, s bár a forradalom elbukott, a népek tisztelete és csodálata kíséri azóta is a magyarságot. Most is határoznunk kell, mégpedig elég gyorsan. A gőzerővel készülő paktumot a magyar népnek, a magyar politikának el kell utasítania, mert az elképzelés nem szolgálja sem az amerikai, sem az európai kisember érdekeit – a magyar érdekeket a legkevésbé –, hanem kizárólag azt a felső pár ezer családot, amely a világ összvagyonának 90 százalékát birtokolja; a többi 10 százalékon osztozhat a többség.

Végezetül megjegyezném, hogy itt nem a jobb- vagy baloldalhoz tartozás számít, hanem a kérdés az: kiengedjük-e véglegesen a kezünkből saját életünk irányítását, és demokratikusan megválasztott vezetőink helyére világcégek menedzsereit ültetjük, vagy tiltakozunk, és leállítjuk a világ kizsákmányolását.

A szerző Németországban élő publicista